125 éve halt meg Kossuth Lajos – „Megírta ő a levelet / A ragyogó csillag mellett…” – Két kezünk ujjain megszámolhatnánk azon történeti alakjainkat, akik neve méltán köszön vissza egyházi népénekeinkben, még inkább a végképp ismeretlen szövegszerzőjű folklórban. Kirívó ellenpélda, negatív alak talán mindössze egy van: „Nem lehetek én rózsa: / Elhervaszt Ferenc Jóska.”

Szent István és Szent László megszólított dicső személye mellett hirtelenjében Dózsa György, „Rákóczi-Bercsényi-Bezerédj” meg Gábor Áron jut eszünkbe. És persze Kossuth Lajos is, aki épp 125 esztendeje, 1894.március 20-án halt meg Turinban, azaz Torinóban 92 évesen, önkéntes száműzetése végére érve. Sorra citálhatjuk az ő nevével megnemesült dalokat, zömmel katonaénekeket: „Kossuth Lajos táborában két szál majoranna…”; Kossuth Lajos udvarában áll egy terebélyes diófa…”; „Elindult már Kossuth is, / Véle a regiment is…”

Még érdekesebb a nép körében – énekelt folklórjában – megörökített Kossuth Lajos-i kommunikácó. Két további dalszöveggel bizonyítjuk: „Kossuth Lajos, Kossuth Lajos azt írta a levélbe’, / Minden derék magyar legény kell most a regementbe.” Ennek szövegbeli és logikai rokona a „Kossuth Lajos azt izente: / Elfogyott a regimentje.” E dal 3. strófája pedig: „Kossuth Lajos íródeák, / Nem kell neki gyertyavilág. / Megírja ő a levelet / A ragyogó csillag mellett…” Igen, ezt az utóbbi két sort idézi fel megemlékezésünk címe is. Ami pedig idézeteinkben feltűnően közös: az írásban kommunikáló Kossuth! Ha létezik kollektív népi tudatalatti, akkor az írásnak ez a hangoztatása nagyon is annak tudható be. Akik körében ugyanis ezek a dalok és dalszövegek keletkeztek, azok az emberek többségükben iskolázatlanok voltak. Az írás meg aztán az ezzel járó olvasás mindössze vágyálmuk lehetett ez időben. Az írás emlegetése szerintünk afféle kompenzáció.

Kossuth, tudjuk, szóban közölt az országgyűlésben, és ennek híre nyilvánossá vált. Még inkább nyilvános lett a Kossuth Lajos-i szó avagy szózat, amikor országjáró útjain nagy tömeg hallhatta toborzó igéjét. Kossuth tehát nem „írta”, „üzente” a levélben a nemzet- és hazamentő kérést, hanem: szólt róla, mégpedig rétorként, azaz szónokként. Tudta jól, hogy igazi, hivatott szónokként úgy kell szólnia a parlamentben is és a nép körében is, hogy maximális hatást kelthessen, elérhesse célját. Tehát hogy gondolatai hall(gat)va is követhetők, megérthetők, megjegyezhetők legyenek. És érveit mindenki magára vonatkoztathassa.

A levelét író Kossuthot emlegető dalok elsősorban az 1848. július 11-i magyar országgyűléssel hozhatók kapcsolatba. Ismerjük jól ennek klasszikus, szállóigévé lett: „Uraim! Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a hazát…” A kormány pénzügyminisztere a haza veszélyéről és a véderő megajánlásáról szólt. Megszavazás előtt állt a kétszázezer fős nemzeti hadsereg. E politika és retorika ment át folklórba…

Kevesen ismerhetik talán a piarista irodalomtörténész, Sík Sándor épp ezen beszédhez fűzött kommentárját. Érdemes közkinccsé tenni summázó meglátását:

„Kossuth szavain érezzük, hogy elsősorban a hallgatók szívéhez, értelméhez vannak intézve. Az érvek, az értelmet meggyőző bizonyítékok bizonyára megvannak, de ezeknél is fontosabb a szónoknak, hogy a hallgatóinak szívére, hazaszeretetére hivatkozzék, attól várja célja elérését. Az érzelmeket fel is tudja korbácsolni, mert ő maga is lángol a veszélyben forgó hazát féltő aggodalomtól. Ez a nagyszerű pátosz főleg a beszéd elején és végén érvényesül hatásosan. A tárgyaláson a dolog természete szerint a nyugodtabb elbeszélő és meggyőző hang uralkodik, de itt is megcsillan az érzelmekre célzó szenvedélyesebb, színesebb stílus (gúny, felháborodás, megdöbbenés).”

Sík Sándor végül így általánosít: „Ez a szenvedélyes, érzelmekre ható hang jellemző Kossuth szónoki egyéniségére!” És ezt már csak Oltványi Ambrus észrevételével kell kiegészítenünk: „Nagy művésze Kossuth a nyelvnek is. Beszédei gazdagok a kifejező, tömör fordulatokban. … Szónoki sikereihez emellett igen kellemes, választékos és széles skálájú orgánum is hozzájárult.”

Kossuth Lajos szobra Budapesten a Hősök terén

Világos után Kossuthra az emigráció várt. És itt nagyon is érdemes a hazájától távol élő politikusnak a nyelvvel, sőt a nyelvekkel való kapcsolatát megemlítenünk. „A magyar anekdotakincs” szerzője/összeállítója, Tóth Béla „Kossuth mint angol szóalkotó”-ról szól egy helyen könyvében. Megtudjuk tőle, hogy amikor 1851-ben Angliában járt:

„… Kossuth a briteket nemcsak a magyar ügyben tartott szónoklatainak erejével ragadta el, hanem angol beszédjének szépségével is. Budai fogságában kezdett angolul tanulni, nem lévén más tanítója, csak Shakespeare meg a szótár. A grammatika szabályait maga vonta le olvasmányaiból. Angolul Kiutahiában (sic – HJ) szólalt meg először, anyanyelvükön társalogva az őt meglátogató angolokkal: és Nagy-Britannia földjén mégis leginkább angol beszédének pompájával hódította meg a szíveket.

Shakespeare fényes, ódon és csodálatos szóbőségű nyelvén szólott; s ezt a nyelvkincset még gyarapította is egynéhány közjogi műszóval, melyek azóta benne vannak minden nagy angol szótárban, s mellettük a megjegyzés: »Kossuth alkotása.« …
Birmingham polgármestere Kossuth beszéde után így szólott: – Mielőtt e remek szónoklat érdeméről beszélnék, a britek millióinak nevében meg kell köszönnöm Kossuth úrnak azokat a pompás új angol kifejezéseket, melyekkel e beszédében az angol nyelvet gazdagította…” – írja tehát Tóth Béla „Rónay Jácint elbeszélése után”.

De szóljon Kossuth a mi nyelvünkön is! Szólt is: például 1858-as, szintén angliai, ezúttal felolvasókörútjakor. Évtizedekkel később, immár 78 évesen ő maga fordította angol beszédét (sok mással együtt) magyarra. Értekezett többek közt a nyelvkérdésről. Ekkor szögezte le e fontos tételét: „A magyar nyelvnek Magyarországon kívül hazája nincs!”

Kossuth Lajos mauzóleuma

„A holt latin nyelv helyébe saját élő nyelvünket tettük. … A holt latin, nem pedig akármely más élő nyelv helyébe tettük. Mi senkit sem öltünk meg, miszerint éljünk: ahol csak más nyelv használatban volt, iskolában, községi igazgatásban, mi azt sehonnan sem szorítottuk ki, sőt segédkezet nyújtottunk, hogy a különböző nemzetiségek nyelvüket … szabadon fejleszthessék.”

Szólhatnánk még a Kossuth Lajos-i szállóigékről. De legyen elég ezúttal csupán ez az egyetlen: „Tengerre, magyar!” Idők során számos olvasata lett ennek. Ha most, ezen évfordulóján megjelenne köztünk Kossuth, alighanem ekképp (is) módosítaná: „Szép szóra, magyar!” Jogos lenne mindenképpen e buzdítása. Épp ezért megerősítjük, és megígérjük: – Ebben maradunk!

 

Holczer József

 (Megjelent: Édes Anyanyelvünk 2019/1.)

 

Hozzászólások