Kaffka Margit a nagy költő-kortársnak, Adynak a bűvkörében élt. Három évvel volt fiatalabb nála, és mindössze négy héttel hamarébb hunyt el, mint ő… 1918. december 1-jén, 38 évesen. Ennek centenáriumán emlékezzünk Kaffka Margitra, a Nyugat első nemzedékének kiválóságára.

Nyelvéről, stílusáról számos akár mai kitűnő megállapítást idézhetnénk. Mégis inkább Király Györgyhöz fordulunk, aki két évvel a költőnő halála után így látta és láttatta az ő líráját:

Nemcsak a szemével lát, hanem minden idegével, a valóság ezerféle benyomásait egyszerre tudja magába zsúfolni és ugyanolyan telítetten kifejezni. A képei túl vannak terhelve részletekkel, de azért mégsem leírások, mert valami szimultán módon tudja egyes elemeiket megjeleníteni. Színek és fénysugarak, hangok, mozdulatok, arcok, szavak, emlékek tarka összevisszaságban torlódnak össze anélkül, hogy szétesnének, annyira össze tudja fogni őket egy-egy hangulati egységbe.

Mennyivel művésziebbek ezek a költemények, mint futuristáink széthulló vagy inkább lehetetlenül összetákolt képei. Itt érezzük lépten-nyomon, hogy a kép ezernyi össze nem illő elemből van verítékesen összeácsolva, míg Kaffka Margitnál egy egységes összbenyomásból robban ki minden, mint egy sziporkázó, sistergő, káprázatos tűzijáték. …Annyi bizonyos, hogy mind a szabad versnek, mind a lírai szimultánizmusnak irodalmunkban Kaffka Margit a legkiválóbb képviselője. Amit azóta utódai, futuristáink produkáltak, az ő lírájához képest többnyire torzkép.

Ami pedig Kaffka másik nagy területét illeti, elég, ha csupán Nemeskürty István egyetlen mondatára hivatkozunk: „Mintha prózájában is lírája folytatódnék.”

Kaffka Margit magyar költő és író volt, magyar nyelven írt. Pedig korai felmenői nem ezen a nyelven beszéltek. Önéletrajzában írja:

„Az apai családomból, állítólag hiteles adatok szerint egy Gawga Zdenko nevű cseh ember háromszáz esztendővel ezelőtt jött be elsőnek a Morvamező felől…”

Ha e jubileumi évben Kaffka Margit-verskötetet veszünk a kezünkbe, érdemes kikeresnünk azt is, aminek ez a címe: „Morvamező Uráig”. És talán az sincs kizárva, hogy valahol közös őse van azzal a nála csak három évvel fiatalabb cseh kötődésű, ám németül publikáló íróval, aki egy „f”-fel írta nevét: Franz Kafkával…

Amikor most már Kaffka Margitnak adjuk át a szót, nem hagyhatjuk ki e kijelentését: „… én már tudom, hogy kevés, ritkán-születő verseimnek … legigazibb, legméltóbb hivatása: személyes üzenetként szólni!” Kulcsszó itt az „üzenet”: annyira modern, hogy szinte előremutat a kommunikáció mint mai fogalom felé. Márpedig ezt már jó ideje tanítjuk nyelvi óráinkon, szerves részévé válva a nyelvészetnek, a nyelvtudománynak.

Verseit faggatva az volt az összbenyomásom, hogy ír összefüggő dicshimnuszt a nyelvhez, mégis szintén kulcsszóként megbecsült és mindig ünnepiesen előforduló hívószó maga a „szó”, nemkülönben annak, illetve a beszédnek a csakis pozitív ellentételezése: a ̶ „csend”. El-elgyönyörködünk egy-egy olyan szerkezetén/félmondatán is, amikor egyéb leíró nyelvtani fogalmat emel be lírájának kifejezéstárába. A „Précieux vers a fájdalomról” című szabadversében például ez áll: „… így tudok írni felőle / Rendes rímet ragozva, ̶ formásan, finomkodón; / … ”Tehát a „rag” jelenik meg a szakszavak közül. Vagy még egy, a „Hajnali ritmusok” egyik sora: „És jönnek munkaasztaloktól éjjeli dolgú hadak betűkatonái.” Micsoda metafora ez, megint egy nyelvtani kifejezést fölhasználva…

     

Prózájában, és itt nem regényeire vagy elbeszéléseire gondolunk, hanem értekező prózájára, „hivatalból” kell használnia nyelvtani fogalmakat. Különösen, ha bírálatot ír. Egy ma már végképp ismeretlen írónő, Pap Mariska nyelvéről-stílusáról nem épp elragadtatással ezt írja:

… Azért én is megláttam itt mindazt, amit az ellenesei látnak. Ezek az egyhangúan ömlő, széles mumerusú mondatok, a díszítőjelzők háromosztatú rendszere, e kényszerösszetételek, a gondolatritmussal s a szinonimákkal való visszaélések nem kedvesek nekem sem. … Látom, … mint halmoz öblös, erős jelzőket sajátos és nem értéktelen szókincséből …

Kaffka Margit kitűnőre vizsgázik önnön ítészi stílusa példaadásával, mert képes máris hozzátenni többek közt ezt:

… É mégis, én minden őszinteségemmel, kevés tudományommal és egynémely megérző ösztönömmel vallom lélek szerint való, igazi írónak Pap Mariskát. …

Szobra Nagykárolyban, szülőhelyén

A fiatal Kosztolányi kötetéről szólva általánosan is érvényesek lehetnek Kaffka Margit bírálatának e sorai:

… Amit általában „versformának” hívnak, abból keveset hozott ez a fital és már annyira kész ember. … Itt nem a kifejezés, a szó, a hang, hanem a fogalmak, a szók jelentése, a dolgok eleven képe, e pazarul termékenyítő, belső jegyek állnak össze csodálatos, kifejezhetetlen és ma még analizálhatatlan egységbe. …” A bírálat finom szövegébe azért okosan becsempészi a jóindulatú kritikát is: „Ami a kötetét illeti ̶ túlságosan is sok vers van benne. Igen, azt akarja ez jelenteni, hogy legkevesebb harmincat egészen el kellett volna hagyni. …

Mint maga is egy ideig gyakorló pedagógus, természetesen „Iskolás ügyek”-ben is megszólalt Kaffka Margit. Utolsó idézetünk elsősorban a latin grammatikáról szól ugyan, de megszívlelendők a szavai épp a magyar nyelvtant, annak tanítását, azazhogy a magyarnyelv-tanítást illetően is:

… „A szabály” megtanulása lehet emóció, járhat lelkesedéssel és jókedvvel, ha azt a szabályt a gyerekkel vonatjuk le a felhozott esetekből, ha jól elkészítjük és ébren tartjuk az érdeklődését. … A gyereket, bizony Isten, érdekli az, hogy miért volt a mai névelő régen mutatónévmás, …, hogyan kopott el és lett hangsúlytalan. …

Síremléke a Farkasréti temetőben Budapesten

És képzős tankönyvéből citálja Dittes elvét: „Nem nyelvtant, hanem az élő nyelvet kell tanítani.”
Ezen az élő magyar nyelven alkotott és hagyott hátra maradandót Kaffka Margit. Anyanyelvünkre tanított. Tanítványi hálával emlékezzünk rá mi is!

 

Holczer József

Rövidítve, módosítva elhangzott az Édes anyanyelvünk c. rádióműsorban 2018. december 3-án.

 

 

 

Hozzászólások