„Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, S akit szeretünk, azt nem feledjük el.” (Shakespeare)

Az első osztályt nagyon élveztem, hiszen egy évvel volt idősebb a bátyám, és amit ő megtanult az iskolában, szinte mindent megtanultam én is. Minden verset, dalt kívülről fújtam. Így persze nagyon jó tanuló voltam, és könnyedén vettem minden akadályt. Egy roppant kedves, tündéri tanító néni szeretetét élvezve végeztem el az első osztályt.

Jelek és bakancsok

Gyaloglásom alatt ezen elmélkedve eszembe jutott egy meglehetősen humoros eset: A tanító néni egyszer megkérdezte, hogy kinek van otthon pici testvére. Majd’ kiestem a padból, úgy jelentkeztem. Nem sok gyerek büszkélkedhetett kistestvérrel, ezért el is mondhattam, hogy nekem egy kicsi hugim van, akit nagyon szeretek.
A következő kérdésre, hogy – Ki adja el nekem a kistestvérét? – természetesen újra jelentkeztem.
– Katikám! Te eladod nekem a kicsi húgodat?
– Igen – volt a válasz – hiszen a tanító néninek csak egy kislánya van, nekem meg úgyis van egy bátyám is.
– És mennyiért adod el nekem Marikát? – Rövid gondolkodás után:
– 80 forintért – volt a válaszom.
Megállapodtunk!

Még aznap délután megkértem anyukámat, hadd vigyem el sétálni a húgomat. Édesanyám felöltöztette, berakta a babakocsiba, és megígértette velem, hogy látóhatáron belül maradunk. Hát persze, hogy megszegtem az ígéretemet. Eltoltam őt az iskoláig (ott laktak a tanító néniék). Az iskola körülbelül 2 km-re volt tőlünk, és át kellett menni a sorompón, a vasúti síneken is. Megérkeztünk Julika néniékhez. Én persze a húgomról megfeledkezve játszottam Julikával, aki osztálytársam volt és a tanító néni lánya.

Egyszer csak megérkezett édesanyám egy pálcával a kezében. Ekkor már tudtam, hogy nem lett volna szabad ilyen messzire eljönnöm, hiszen megígértem… Féltem a veréstől, gondolom, előre sírtam, de Julika néni kérésére nem lettem elnáspángolva…

Az én drága húgom! Szegénykémnek elég szomorú sors jutott. Amikor a szüleink elváltak, ő még csak 10 éves volt. Édesapa róla úgy gondoskodott, hogy a nagyszüleinkre bízta, akik akkor már Dunaharasztiban éltek. Marika kitűnő tanuló volt. Okos és szép. Apukámmal szinte minden hétvégén meglátogattuk őt és a nagyszülőket. Amikor lakást tudott venni édesapám, hazahozta a húgomat. Onnantól én viseltem gondját. Sokat voltam vele, az iskolai dolgairól tudtam. Ha valamire szüksége volt, én segítettem neki. Mostam, vasaltam a ruháit. A nagylánnyá válást is ketten beszéltük meg, sőt a szerelem első leheletét is én tudhattam meg először tőle. Nagyon szerettük egymást. Ő fölnézett rám a versmondásban és a sportban elért sikereimért, én pedig őrá a mindig kiváló bizonyítványáért. Amikor Győrbe kerültem, nyaralt nálam, de onnantól már ritkán találkoztunk.

Az első kaviccsal letettem egy régi bánatot…

Szegeden elvégezte a főiskolát magyar – népművelés szakon, közben férjhez ment és jöttek a gyerekek. Először két fiú, majd a harmadik terhesség ikreket hozott, egy kisfiút és egy kislányt. Ekkor azonban már nagyon rosszul éltek a férjével, aki néha kezet is emelt rá. Marikának menekülnie kellett otthonról. Még picik voltak az ikrek, amikor elváltak, és ő elköltözött a férjétől, ott hagyva a gyerekeket, hiszen nem vihette albérletbe őket. De minden nap látogatta őket, tanult velük. Az egyetem tanulmányi osztályán dolgozott.

Megismerkedett egy férfivel, akivel hamarosan össze is költöztek, de ez a kapcsolat sem volt számára megfelelő. Az egyetemtől kapott egy garzonlakást, oda költözött. A férfi, aki nem tudta elviselni, hogy elhagyta őt Marika, egy napon hazakísérte. Beszélgettek, sétáltak, majd egy váratlan pillanatban pisztolyt rántott elő, és lelőtte a kishúgomat… Három lövést adott le rá, és otthagyta az út szélén. Harmincnyolc éves volt ekkor az én kicsi húgom.

Ezt a történetet nagyon sokáig hurcoltam magamban, és vádoltam magam, amiért nem tudtam, hogy szegény ekkora bajban van. Tizenkét évembe telt, amikorra addig eljutottam, hogy nem jutott már minden nap eszembe, és nem mardosott a lelkiismeret miatta. Soha többé nem adnám el a testvéremet…

Az első kavicsot, amit a Los Arcosig vezető úton felvettem, ekkor raktam le egy kőrakás tetejére. Kicsit megnyugodtam attól a gondolattól, hogy nem tehettem erről a tragédiáról. Ahogy a követ leraktam, ténylegesen is megszabadultam ettől a tehertől, amit magam vettem a saját vállaimra.

Los Arcosig 23 km-t gyalogoltam. Szinte észre sem vettem. Az Ausztria nevű albergében szálltunk meg, amelyet nagyon aranyos holland hospitalerók vezettek. (A hospitalerók általában azok közül az emberek közül kerülnek ki, akik maguk is végigjárták valamikor a Caminot, és visszamennek segíteni az éppen úton lévő zarándokoknak. Gyakorlatilag misszós munkát végeznek, amiért nem jár fizetség.)

Los Arcos

Eddig ez a szállás volt a leghangulatosabb. Az udvaron volt egy használatban lévő mángorló. Ilyet még soha nem láttam. A kimosott ruhákat beleillesztettük, és két henger közé szorítva, egy kart hajtva kicsavartuk belőlük a vizet. Így nagyon gyorsan megszáradt minden ruhánk.

Ezen a napon elhatároztuk Tamással és a két velünk tartó „lánnyal”, hogy estére főzünk! Mégpedig paprikás krumplit uborkasalátával. Bevásároltunk Tomival. Igaz, tejfölt nem találtunk, de minden egyebet be tudtunk szerezni. Nagyon finom kolbászt és sonkát kaptunk, úgyhogy Tamás vezényletével (amit én nehezen viseltem), megfőztük a vacsorát. Isteni illat lengte be az albergét. Meghívtuk az akkorra már elég jó ismerőseinket: Monicat és Vincenzót, akik egy olasz házaspárt alkottak, valamint Annettet, akivel szintén elég sokat gyalogoltunk együtt, és csatlakozott hozzánk Artemio Brazíliából.

Bakancsok és az út pora

A vacsora nagyon jól sikerült. Természetesen az isteni vörösbor sem maradhatott el. Ettől a naptól kezdve mi nyolcan, amikor csak lehetett, egy szálláson, egy szobában aludtunk, együtt indultunk el reggelente, és nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában. Mindenféle nyelven beszéltünk, és nevet is adtunk a csapatunknak. Mi voltunk a Szuper 8-ak!

 

Folytatás következik….

 

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

Hozzászólások