„…Szerelmes ujjatokkal érintsétek meg a mennyet!
De sose felejtsétek el azt az egyszeregyet:
akárhonnan jövünk, bárhová igyekszünk,
a köztes idő maga az ÉLETÜNK!…” (Anda Klári: Üzenet az ifjúságnak)

A szívkavicsomat minden reggel megtapogattam a zsebemben, és örömmel konstatáltam, hogy megvan. Velem van, és magába gyűjti azokat az emlékeket, amelyeket végiggondoltam az utam során. Vittem magammal egy nagyobb követ is itthonról, amibe a gondjaimat, bánataimat gyűjtöttem, suttogtam bele. Azt ténylegesen azért vittem, hogy letegyem majd – ha elérkezik az ideje – a gondjaimmal együtt.

Reggeli hosszú árnyék

Ezen a napon 23,5 km gyaloglás várt rám, és a megszokott menetrendem szerint fél 7-kor már úton voltam Estella felé. Kevés fával és árnyékkal tarkított lankás szántóföldeken és szőlőültetvényeken át vezetett az út, csodálatos módon nagyrészt gyalogösvényen. Az első útszakasz, kb 5 km, egy durva földúton kapaszkodott fölfelé, majd viszonylag egyenletes terep következett.

Elgondolkodtam, hogy bizony ez az út nagyon az életre hasonlít. Olykor meredeken ível fölfelé, majd kicsit lankás rész következik, és megindul lefelé. Aztán újra fölfelé tart. Az életünk ugyanilyen!

Ahogy gyalogoltam, szinte észre sem vettem, hogy rátértem az eredeti kétezeréves római út egyik szép szakaszára. És ekkor döbbentem rá, hogy az utat, amin most én is lépdelek, hányan, de hányan járták már végig a kétezer év alatt! Hogy kiknek a nyomdokain haladok!

Meleg volt…

A legenda szerint 813 és 830 között egy csillag jelent meg egy galíciai remetének, és vezette el őt Szent Jakab sírjához. II. Alfonz, Asztúria királya azon a helyen egy templomot emeltetett. Ezzel letették Róma és Jeruzsálem után a harmadik legnagyobb zarándokhely alapkövét. Tömegesen indultak meg a keresztény zarándokok szent Jakab templomához. Az utat a templomos lovagok és a Jakab-lovagok biztosították. A 4. századtól a jakab-úti zarándokok megkülönböztető jele a fésűskagyló, melyhez szintén egy legenda kötődik.

Az 1400 – 1500 közötti időszakban lezajlott vallásháborúk, a pestisjárvány és a kalandvágyó álzarándokok garázdálkodásai miatt szinte teljesen megszűntek a zarándoklatok. 1867-ben kezdett újraéledni a zarándokút, amikor 40 zarándok jelent meg Santiagóban a július 25-i ünnepi misén. Ezek az enyhe pozitív jelek azonban végképp eltűntek a spanyol polgárháború (1936-39) idején. Franco tábornok halála után (1975) az apostol sírja és a Jakab-út ismét bekerült a nemzetközi köztudatba. Az első szent évben II. János Pál pápa is meglátogatta Santiago de Compostellát, majd 1989-ben újra ott járt. A következő években egyre népszerűsödött a zarándokút. Ma már a világ minden tájáról érkeznek zarándokok.

Szent Jakab apostol szobra

Akikkel én találkoztam, Dél- és Észak-Amerikából, Ausztráliából, Ázsia több országából és Európa szinte minden részéből érkezett zarándokok voltak. Legtöbben természetesen Franciaországból, Németországból és Spanyolországból jöttek. (A spanyolok, ha csak 100 km-t megtesznek az útból, és bekerül az önéletrajzukba, előnyt élveznek a munkahelyeken azokkal szemben, akik nem jártak a zarándokúton.)

Hogy ki miért szánta rá magát az útra? Igazából senki nem firtatta. Ez mindenkinek a magánügye volt. Találkoztam papokkal, papnövendékekkel, apácákkal, fiatalokkal, akik sportból, vagy kalandvágyból indultak el, és sok idősebb emberrel, akik bizony nagy lelki terheket cipeltek. De járták az utat fiatal családok pici gyerekekkel is.

A fiatalok hamar egymásra találtak. Érdekes volt figyelni őket. A több nemzetiségű, eltérő kultúrájú, anyanyelvű, bőrszínű fiúk, lányok vidám csoportokat alkottak. Nevetgéltek, sokszor az út mentén napoztak, énekeltek és jól érezték magukat. Nagyszerű lehetőség ez különféle országokbeli ismeretségek szerzésére, életre szóló barátságok kialakulására.

Fél 2-kor ismét megérkeztem utam következő állomására, Estellába. Az Alberge Municipalban kaptam szállást. Ez az önkormányzati zarándokszállás egész modern, jól felszerelt, tiszta volt, ahol kaptunk egy vékony, eldobható lepedőt és párnahuzatot, amit én reggel nem dobtam ki, hanem elcsomagoltam. Később szükségem is volt rá.

A szokásos tisztálkodás, mosás után megvártam Tamást. A délutánokat általában együtt töltöttük Andival és Marthaval is. Una cerveza, illetve dos cervesas por favor! Egy, ill. két sört kérek! (Ezt hamar megtanultuk spanyolul.) A sok gyaloglás, a meleg és a folyadékhiány pótlására nagyon finom söröket ittunk. Sörözés után én általában elindultam fölfedezni a helyet, ahol éppen voltunk. Ezt tettem Estellában is. Szép román kori templomokat láttam, rendezett város képét mutatta a település.

Estella

Másnap már szeptember 1-et írtunk. Hazagondoltam. A kislányom ma kezd életében először dolgozni, tanítani. Néha olyan furcsa belegondolni, hogy a legkisebb gyermekem is felnőtt már, 25 éves! Milyen gyorsan repül az idő!

Az Estella városából kifelé vezető úton van egy falikút, amelyen két csap található. Az egyikből víz folyik, a másikból jó minőségű vörösbor. A kutat megtaláltam, de nem kóstoltam meg a bort. Nagyon korán volt még, és éhgyomorra nem hiszem, hogy jólesett volna a bor. Tehát továbbmentem a félhomályban.

Estella és Los Arcos között gyalogolva a kisiskolás éveim jutottak eszembe. Mire iskolába mentem, fölépült a házunk a falu újtelepén, sőt szaporodott a családunk is. 1961. január 26-án megszületett a kishúgom, Marika. Érdekes, hogy csak néhány emlékfoszlány maradt meg ebből az időből. Valószínűleg az egész iskola előtti nyarat a gyöngyöspatai nagyszüleimnél töltöttem a húgommal együtt. Édesanyám szanatóriumba került, de érdekes módon arra is emlékszem, hogy szoptatta Marikát, sőt egy másik kisbabának is ő adott anyatejet. Zavarosak az emlékek…

Gyöngyöspatán nagyon szerettem nyaralni. Az anyai nagyszülők egész másként foglalkoztak velünk, mint az otthoniak. Itt melegség volt, vidámság és nagy-nagy szeretet. Ennek a nagypapának sokat lovagolhattam a térdén, míg a másik nagypapa soha nem engedte volna ezt meg. Neki tekintélye kellett, hogy legyen még az unokái előtt is.

Nem messze a nagyszüleim házától egy patak folydogált, ahová mi, gyerekek nagyon szívesen mentünk játszani. Olyan tiszta volt a vize a pataknak, hogy inni is lehetett belőle. Apró halacskák úszkáltak benne, amiket mi előszeretettel fogdostunk ki vesszőkosár segítségével. A patak fölött magasodott a Kecskekőnek nevezett domb. Arra nem nagyon jártunk, mert sok cigány lakott ott, és én féltem a cigányoktól. Messze elkerültem őket, ha szembejöttek velem.
Vámosgyörkön nem laktak cigányok, csak néha jelent meg egy asszony nálunk a hátán nagy batyuval. Édesanyám neki adta oda az összes kinőtt ruhánkat. Tőle is féltem, de anyukám szerint ő engem soha nem bántana, mert ő a „mi cigányasszonyunk” volt.

Puente la Reina hídjai

Mire elkezdődött az iskola, anyukám levágatta az addig növesztett hosszú hajamat. Nem ért rá reggelente fonogatni, amikor korán kell indítani engem és a bátyámat iskolába, és még ott a pici húgom is, akit nem lehet magára hagyni. Az iskola messze volt tőlünk, át kellett menni a vasúti átjárón is, amit anyukám veszélyesnek ítélt meg, így a bátyámra parancsolt, hogy fogja a kezemet. Na persze, amíg édesanya látott bennünket, addig fogta is. Onnan viszont már nem törődött velem, ment a saját osztálytársaival, én meg csak kullogtam utánuk…

 

Folytatás következik…

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

Hozzászólások