„Emberi törvény kibírni mindent és menni mindig tovább, még akkor is, ha nem élnek már benned remények és csodák.” (Hemingway)

Reggel 6 órakor indultunk Santo Domingo la Calzada felé. A mai táv csak 20,6 km. Már a 9. napon gyalogolok.

Nagyon meleg volt

Azofrában együtt reggeliztünk, azután a többiek elindultak. Én kicsit később keltem útra, hátrahagyva Tamást. Ez a nap nagyon letargikus hangulatban telt. Fáradt, nyűgös voltam, fájt a lábam. Alig volt árnyék, és iszonyú volt a hőség. Ráadásul a kontaktlencse folyadékom is megromlott, ki kellett dobnom. A szemüveget mindig nagyon rosszul viseltem, egyszerűen nem tudtam megszokni. Pedig mostantól muszáj volt hordanom, mert nélküle nagyon rosszul láttam. Így szépen, lassan minden kényelemről le kellett mondanom. Talán ez volt az utolsó. Teljesen kiléptem a komfortzónámból, már semmi nem maradt a megszokásokból, a kényelemből és az otthon elérhető közelségben lévő dolgokból.

Egy darabig egy francia házaspárral, Gerarddal és Janine-nel gyalogoltam. Velem egykorúak lehettek. A férj beszélt kicsit németül. Két japán fiúval is folyton kerülgettük egymást az indulás óta. Nagyon helyes fiatal srácok voltak. Lassan megismertük egymást azokkal, akik egy tempóban haladtunk, és ha néha valamelyik útszakaszon vagy szálláson összefutottunk, nagy „Hola”-val köszöntöttük egymást. Reggelente nem maradhatott el a „Buen Camino!” sem.

Tyúkocska és kakaska a templomban

Egyébként ez az útszakasz nagyon szép és kényelmes volt, eltekintve a hőségtől. Csodálatosan elnyúló, szelíden hullámzó vidéken és néptelen termőföldeken keresztül vezetett az út. Santo Domingo la Calzadába végül egyedül érkeztem meg, és mivel nem beszéltük meg a közös szállást, az első útba eső Albergébe bementem. Ez egy ciszterci kolostor volt. Apácák voltak a hospitalerók. Nagyon régi, vastag falú épület volt a szállás. Szeretem az ilyen ódon épületeket. Átjárja a falakat a történelem és elgondolkodtat a múlton.

Szerencsém volt, mert egy háromágyas szobácskában kaptam ágyat (nem voltak benne emeletes ágyak) és a francia házaspárral aludtam együtt. Tusolás, fürdés közben töltődött a telefonom, ami teljesen lemerült, és a többiek nem tudtak elérni. Majd – fáradtság ide vagy oda – bementem a városba. Megtaláltam ennek a városnak a nevezetességét, egy templomot, amelyben a 14. század óta mindig őriznek egy fehér tyúkocskát és egy kakast egy legenda emlékére. 21 naponként cserélik az állatokat. A legenda arról szól, hogy egy német zarándok és szülei alapították az első megállót Santo Domingóban. Amikor a fiatalember a gazda lányának szerelmét visszautasította, a megbántott lány lopással vádolta meg. A fiatalember kötélen végezte, de a hazatérő szülei még élve találtak rá. Amikor a bírónak erről beszámoltak, ő ezt mondta: „A fiatok annyira halott, mint ezek a sült csirkék a tányéromon.” Alig mondta ki ezeket a szavakat, a tányérján lévő állatok nagy rikácsolással életre keltek.

A vacsora

A városban találkoztam a többiekkel. Ma az olaszok főztek vacsorát, úgyhogy Mónika invitálására az ő szállásukon vacsoráztam velük és még néhány különböző országból származó zarándokkal. Isteni volt! Finom salátákat készítettek és persze spagettit. A riojai bor sem maradhatott el. Mire visszaértem a szállásomra, a franciák már aludtak. Persze engem sem kellett ringatni.

Másnap fél 6-kor keltem. Egy kávé után elindultam Belorado felé. A táv kb. 25 km volt. Mivel utolértem a többieket, együtt reggeliztünk. A reggelim általában 10 óra körül volt. Többnyire egy szendvicset (bocadillos) ettem és kávét ittam. Ahol lehetett ivóvíz lelőhelyet találni, ott megtöltöttem a flakonomat, de hogy ne kelljen túl gyakran megállnom, csak egy liter vizet vittem magammal, ezt osztottam be egy napra. Általában elég is volt.

Útjelző napraforgó

Valamiért ezen a napon a volt férjem és a házasságunk, valamint annak kudarca járt a gondolataimban. Mégsem olyan egyszerű lezárni egy 35 évig tartó kapcsolatot, de minden erőmmel és idegszálammal arra koncentráltam, hogy sikerüljön. Menni fog, mert mennie kell. Erős vagyok, mert az akarok lenni!

Beloradóban nagyon jó szállást találtunk. A szokásos tisztálkodás után ettem egy adag sült krumplit és ittam egy sört, majd – mivel a többiek aludtak – elmentem sétálni a városba. Nagyon meleg volt, és most egyedül éreztem magam.

Az általános iskola utolsó két évében a nagypapa nyugdíjba vonult, és el is költöztek Dunaharasztiba. A helyét egy roppant aranyos, Budapestről érkezett igazgató vette át. A felesége magyart tanított. Nagyon jól megértettük egymást, és addigra egész komoly szerepet tölthettem be a falu művészeti életében. Közben elkezdtem versenyszerűen síelni (leigazolt sífutó voltam) és németet tanulni. Részt vettem az akkor Gyöngyösön rendezett úttörő olimpián, és nyáron édesapánk kikísért engem és a bátyámat Németországba (NDK). Úgy intézte, hogy ne egy városba legyünk elhelyezve, és egy hónapot ott tölthettünk családoknál. Rengeteget tanultam, ragadt rám a nyelv. Egy velem egyidős kislányéknál laktam, aki a következő évben visszaadta a látogatást. Mennyire igaza volt édesapának, amikor lemondott a család sok anyagi dologról azért, hogy mi anyanyelvi környezetben tanulhassuk a németet!

Már csak 555 km Santiago de Compostella

A sífutásnak is nagy hasznát vettem a caminon. Nagyon komoly edzéseink voltak télen-nyáron. Hetente három alkalommal utaztam Gyöngyösre edzésekre. Rengeteget futottunk, atletizáltunk, majd amikor az egyesület anyagilag megengedhette, építettek egy síugró sáncot a fiúknak, illetve egy műanyag sífutó pályát. Télen minden hétvégét a Mátrában töltöttük, akkor természetes körülmények között edzettünk. Több versenyen is indítottak, elég jó eredményeket értem el.

A sport nagyon hasznomra vált. Ott tanították meg velünk, hogy soha nem adjuk föl! Mindig be kellett érni a célba! Önfegyelemre, kitartásra, pontosságra és a fájdalmak elviselésére tanított. Sokszor jutott eszembe az úton. Talán ezért is tudtam végiggyalogolni a zsákommal a hátamon a több mint 900 km-t.

Kezdődik a fieszta

Sok dologra tanított az út is. Például arra, hogy milyen kevés tárgyi dolog elég az élethez. Mi pedig mennyi mindent felhalmozunk az életünk során. Ha van tető a fejünk felett, ha van hol tisztálkodni, akkor gyakorlatilag egy hátizsákba belefér minden, ami az élethez szükséges. Minden egyéb luxus és tulajdonképpen fölösleges.

Megtanít megérteni, elfogadni másokat, még akkor is, ha más nyelven beszélünk. Megtanít adni! Nagyon fontos! Erre lesznek példák az utam további részén. Türelemre, kitartásra nevel…

Fieszta spanyol módra

Beloradoban átéltünk egy fiesztát. Már délután elkezdődött. Felvonult a város apraja-nagyja a főtérre, és zenéltek, táncoltak. Nagy vigalom volt. Egész éjjel szólt a zene. A szállásunk közel volt, így szinte semmit nem tudtam aludni az éjszaka. Ráadásul fölső ágyon feküdtem és piszok meleg volt…

 

Folytatás következik…

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

Hozzászólások