,,Mindenhol ragyognak csillagok” – Vasas Marianna, egy rendkívül tehetséges fiatal költő.

Megkérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Mutasd be családodat, azokat, akiknek köszönheted, hogy eddig eljutottál!

 

vasas marianna8

 

Először is szeretném megköszönni ezt a megtisztelő lehetőséget! 1990-ben születtem Debrecenben, jelenleg is ott élek. Bár más városba is hívott már a sors vagy akarat, de jelenleg még itthon lakom. Szüleim elváltak kiskoromban, de mégsem éreztem soha azt, hogy “csonka” családban nőttem volna fel. Ez a jelző számomra értékítélet-kicsengésű, édesanyám pedig mindent megtett, hogy ne nélkülözzünk nővéremmel, akivel nem mellesleg különösen jó, mondhatni testvérhez méltó a viszonyunk. Nagyszüleim hajdúszoboszlóiak voltak, rengeteg gyönyörű nyár emléke tapad így ahhoz a városhoz.

Művészi vénája azonban a családban egyedül a nagymamámnak volt, bár nem alkotói szinten. S hogy végső soron kiknek köszönhetem a remek családi légkörön kívül, hogy idáig eljutottam? Érdekesen hangozhat, s hozzátenném, sosem bizonyítási vágy vezérelt, mégis, a lehúzó kritikusaim, ha nem is építették sem a költészetem, sem az életem, mégis megedzettek. Voltak olyan hosszabb-rövidebb időszakok életemben, melyekben olyan romlott levegőt szívtam, hogy az azután való fellélegzés erősebbé tett, mint amilyen normál környezetben lehettem volna valaha is – hogy ne csak pozitívumokról szóljak. Sok írásomban is megjelenik ez a jelenség, ha szabad magamtól idéznem: “A leggyengébbbnek/ kellett lenned, hogy mára/legerősebb légy/Tiszta lap-hajnal/diákság éje. Ezt hiszem, és vallom, és igyekszem minden percben részemmé lényegíteni.

Az érettségi után hová, merre vezetett az utad?

Nem is volt kérdés, hogy megyek-e tovább, hiszen csak érettségivel talán a legnehezebb elhelyezkedni. Ugyanakkor az egyetemi szak választásakor nem elsősorban a keresettséget, hasznosságot néztem nyers szavakkal élve, hanem a leginkább testhez álló szabad bölcsészet szak esztétika szakirányát jelöltem ki útvonalnak a városom felsőoktatási intézményében, a Debreceni Egyetemen, mivel a filozófia és a művészet a mindenem.

 

vasas marianna5

Szülővárosomban, Debrecenben

Ha jól sejtem, talán már a második diplomádon munkálkodsz.

Vonzott a más város is, de elsősorban a szakmai gyakorlat megléte, és maga a szak, mely mégiscsak “életrevalóbb” papírt ad, késztetett arra, hogy a hamarosan egyetemmé váló egri EKF kulturális örökség tanulmányok mesterszakának két szakirányán tanuljak tovább, ahol hamarosan abszolvált státuszba kerülök.

Végül is mi leszel, ha nagy leszel? Milyen életpályán szeretnél dolgozni hosszú távon?

Én sok lehetőséget látok az írásban is, hiszen hiába tűnik a legegyszerűbb művészeti ágnak (“Írni mindenki tud”) valójában jól írni a legnehezebb, mivel nem elég a fantázia – értelem, koncentráció és magas fokú, szinte emberi érzékelésen túli kifinomultság szükséges a megfelelő szavak kiválasztásához. Imádom ízlelgetni a szavakat, számomra szinte nyelvre szökő zamata van egy-egy, másnak talán jelentéktelen betűhalmaznak, így a jövőben mindenképpen – ha nem is világhírű íróként – de érintőlegesen szeretném e képességemet kamatoztatni. Ha pedig nem jönne ez sem össze, akkor irodalmi kiállítás rendező lennék szívesen – noha fogalmazni ahhoz is kell. Ha még ez sem, akkor könyvkiadónál vagy akár folyóiratnál dolgoznék szívesen. Azonban van még egy nagy foglalkozásálmom, melynek még csak nem is egyetemi végzettség az alapkövetelménye: komplex művészetterapeuta szívesen lennék a jövőben, de ehhez még sokat kell fejlődnöm minden szinten.

 

vasas marianna

A Vekeri-tónál

Mikor kezdtél el alkotni?

Voltaképpen már általános iskola első osztályában rám szólt a tanítónő, hogy ne írjak annyit, mert a kiszabott két oldal helyett gyakran a háromszoros lapmennyiséget is teleírtam. Mindazonáltal nem gondolom, hogy bármi köze lenne akár a családi vonásoknak, akár a kérdéshez fűződően az életkornak az alkotás minőségéhez. Bár evidens, de egy 5 éve alkotó 18 éves, lehet, hogy jobban ír, mint egy most kezdő 26 éves. Jóllehet 26 évesen az első próbálkozások jobbak, mint az egykori 13 évesé; mégis, az életkor csak egy tikkadt föld, mit az alkotói tapasztalat zápora tesz termékennyé.

Gimnázium első osztályában még csupán tréfából írtam a történelemkönyv lapjaira buggyant versikéket, 16 évesen már a magányról írtam, és úgy érzem, még ha sosem lehetek száz százalékos önmagam számára, mert az a motiváció hamvait szórná rám, ennek ellenére hatalmas pályát futottam be, nem egyenletes fejlődéssel ugyan, de fejlődéssel, s ez a lényeg. Noha hatalmas változásokra vagyok képes, s ez a személyiségem jellemzője is egyébként.

Hol mutatod be írásaidat? Milyen visszajelzéseket kaptál eddig?

A verseim elég nagy változáson mentek keresztül. Volt borongósabb korszakom, de barokkos is, jelenleg eklektikus stílusban alkotok, és műfajilag is elég szerteágazóan; viszont szinte az összesre ráhúzható a neoromantikus jelző. Kaptam már hideget-meleget, de a meleg fogadtatás szerencsére – noha erőteljes, de – nem volt annyira hangsúlyos, hiszen mint fentebb kijelentettem, engem erősít és segít túltekinteni az emberi létezésemen, szerepeimen az a tüskezápor, mely átszúrja ugyan arcom, de később valódi énemnek mutat be, ismertet meg vele. Legtöbbször a zavaros jelzőt kapom meg egyébként negatív kritikusaimtól, amiben néha van valami, néha meg kevésbé. Ó, azt kifelejtettem, hogy számomra a hideg a pozitív, hogy egy kicsit formabontó legyek.

A legtöbben, összességében is, az éteri szóval írják le alkotásaimat, melyben a szavak billentyűin való komponálás hangulatkeltése legalább olyan kiemelt, mint maga a tartalom/mondanivaló.
Egyébként főként a Poet.hu-n publikálok, de az Uploaded Magazin állandó szerzőjeként is jelen vagyok, valamint a Lidércfény nevű, alternatívabb oldalon, és az etertappancsok.blogspot.hu-ra elkeresztelt oldalam is él és virul – a közösségi oldalas felületeken kívül természetesen.

 

vasas marianna4

Diplomaosztón

Mit jelent számodra az írás?

… és elérkeztünk a legszebb kérdéshez is. Az írás számomra nem csupán terápia és absztrakt álmok kifejeződése, hanem kalandozás, utazás, mozgalmas hajóút a szellem tengerén, világhúrok pengetése s beleszivárgása a lélek rejtett zugaiba. A lefényképezett pillanatok azonnali előhívása. Néhol átok, főként a fiatalság kontextusában, és arra az időszakra vonatkozólag, mit alkotói láznak hívunk; de legtöbbször áldás, ami ezer kézzel szórja rám mindennap a tudatot: köszönöm, hogy írhatok, hogy nem vagyok sem vak, sem végtaghiányos, s minden érzékem megvan hozzá, hogy az érzéken túlit érzékletes szavakká formálhassam… Mégsem gondolom, hogy boldogabbak lennének az alkotók: inkább úgy fogalmaznék, az örömük intenzívebb, de a bánatuk is sokkal, de sokkal mélyebb.

Szeretném, ha elmondanád a véleményedet a kortárs költőkről, írókról. Van közöttük példaképed?

Nos, mivel fellazultak a cenzúra rácsai az utóbbi évszázadban, így mind a gyengébb, esetleg negatív hangvételű, mind az elődöknél jóval különlegesebb alkotások is felszínre kerültek. Ez egy kétélű dolog, mint minden. Összességében a bőség korát éljük, ez hol pozitív, hol kellemetlen színezetet kap. Úgyhogy a különlegesség okán a kedvenceim is a kortársak közül kerülnek ki, bár a tipikus, túl laza, megmondós stílus, ami a populáris kortárs irodalomra sokszor jellemző, távol áll tőlem. Jóllehet az én stílusom és ízlésem is rengeteget lazult az utóbbi években, de talán sosem lesz “panelszagú”.

Kedvenceim a rend kedvéért a klasszikusok közül Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Dsida Jenő, Wass Albert, noha ő sajnos kevéssé volt méltatott, pedig remek költeményeket írt. A kortársak közül a feltörekvő, igen zsenge korban élőket emelném ki először, hiszen bár nem az életkor függvénye a jót s jól írás, mégis, aki tud már 17 évesen gyönyörű szófüzéreket írni, annak később sem szabadna elkallódnia. Bár nem gondolom, hogy szellemi válságban szenvedne a legifjabb generáció, hiszen a verset és általában a művészetet inkább felfedezték, mint feltalálták – a vér áramába van vésve, nem eltörölhető…

Tehát a tizenévesek közül, akiket különösen tehetségesnek tartok, az Ményer Krisztina és Kovács Gábor Márk, akik a Poet.hu-n ténykednek, s kápráztatják el gazdag szócsokraikkal olvasóikat.
Ömlesztve életkor, nem és kedvencségi sorrend szerint kiemelném Péter Éva Erika álomszerű filozófiáit, Hámori Attilát, ki utánozhatatlan stílussal bír, s akivel egyébként az egyik közösségi oldalon ismerősökként nagyra értékeljük egymás munkásságát; Molnár Jolán sokoldalú profizmusát, Sea Miller éteri kalandozásait, Mészáros László mérhetetlen szókincsét és formagazdagságát; Kántor Gyöngyi elbűvölő szófestményeit, Marcellus Hesperus határozott, de szép költői hangját, Lir Morlan ismerősöm álmodó, mesélő és végtelen érzékeny sorait, Sebes Adélt, akinek különösen nagy tehetsége van a legkülönlegesebb irodalmi műfajhoz, a költői prózához, Cseh Györgyi igazán misztikus írásait; de közel áll még a szívemhez a mostanság ritkán publikáló Pál Kata szellemi szépsége, Szecsődy Kristóf klasszikusokat idéző, mégis valahol őket túlhaladó szemlélete, valamint Sári Szabolcs grandiózus ábrándokból táplálkozó költészete. Sajnos, mivel annyi tehetséges alkotó van, biztos vagyok benne, hogy felejtettem ki embereket, majd valamilyen úton-módon tudatom velük, hogy kedvenceim, és valami kárpótlást is kaphatnak.

 

vasas marianna3

A botanikus kertben

Szerinted mennyire könnyű manapság kitűnni a sok tehetséges alkotótárs közül? Elég, ha jókat írsz, vagy kell valami más is?

Igen, kell más is, mivel egyre kevesebb új dolog van a Nap alatt, ezért Holdunkhoz, s a Tejútrendszer bolygóinak fényéhez kell fordulnunk ihletért. Komolyra véve a szót tehát a legfontosabb szerintem az egyediség; az, hogy ezer közül is felismerjék írásaidat. A kitartás is fontos, hogy a sokszor személyeskedő emberek szavát, de leginkább savát ne vegyük magunkra mi, verselők, akik egyébként is érzékenyebbek vagyunk… Az mellesleg számomra továbbra is rejtély, mit keresnek száraz lelkületű, szépségellenes, rosszmájú emberek a költészet égisze alatt – bár ez utóbbi kezd körvonalazódni számomra, hiszen még a szép vers sem garantálja a nemes lelket – ez más művészeti ág képviselőire is jellemző szerintem.

A harmadik legfontosabb az igény a folyamatos fejlődésre, és a könyörtelen önkritika… Gondolok itt arra, hogy aki tegnapelőtt kezdett el írni, ne akarjon (még!) parnasszusi babérokra törni, mert a tehetséghez is csiszolódni kell, ahhoz pedig rengeteg időáldozat szükséges. A többi – és sajnos ez nyom a legtöbbet a latba – már csak a szerencsén múlik. De hiszem, hogy a szerencsét is kellő, főként gyermeki hittel be lehet vonzani.

Szülővárosodban tudnak róla, hogy él ott egy tehetséges tollforgató?

Nem tudok róla, bár ezerre saccolnám verskedvelőim számát. Nem, nem tudok róla, hogy ismert-e Debrecenben a nevem.

Szeretnéd könyvbe bújtatni írásaidat?

Igen, mindenképpen, sőt, a United PC kiadó már ki is adta egy könyvemet 2012 végén több-kevesebb visszhanggal, ami egyébként kilenc nép mitológiáját és a preszókratikus filozófusok gondolatait önti versformába KölteménycsÓkor címen; azonban szívesen kiadnám olyan formában is egyéb, most már lassan ötszázra rúgó (általam életben hagyott) írásomat, ami könyvesboltban kapható, valamint nagy tervem egy kódexkönyv kiadása. Előtte még viszont a kollázsaimat is mellékelném a kiadandó, egyik könyvembe. Két verskötet, és egy prózakötet a következő nagy cél, de ha így haladok az alkotás iramával, sokszorosa lesz ezeknek. Most várok egyébként a PIM alkotói ösztöndíj-pályázat eredményére, ahhoz mérten derül ki majd számomra, mikor is lesz a pontos kiadás. Ha nem nyerem el, az sem tragédia, annyit még tudnak várni létre hívott soraim, türelmes gyermekek ők.

 

vasas marianna6

Szórakozóhelyen

Milyen terveid vannak az irodalom terén és magánemberként?

Elég nehéz erre a kérdésre felelni, ugyanis annyira az írás az életem, hogy a köré építgetem képzeletben a jövőmet is. De például szívesen eljutnék a fjord-csipkézte, álomszép Norvégiába, ahol hangulatos faházak és erős életérzést nyújtó tájak várják a levegőt harapni vágyó, megfáradt halandókat.

Kérlek, most gondolatban hajtsd előre az idő kerekét! Hogyan képzeled el magad húsz év múlva?

Negyvenöt évesen valószínű már lesz családom, egy apró, nagyon apró gyermekem – nem szeretnék fiatal anyuka lenni -, szerető élettársam, sok-sok könyvem, elismerésem a civil szakmámban, szakmaiságom a civil életben… Ezen egyébként sokat még nem gondolkodtam, bár tervező típus vagyok – még mindig jobb, mintha a múltban élnék – de igyekszem kiélvezni a megismételhetetlent.

Kedves Marianna, köszönöm az interjút! Talán egy kicsit a magunk módján hozzásegítettelek, hogy a nagyvilág megismerjen. Kívánok számodra számtalan ihletett pillanatot, boldog ifjú éveket. Legyél boldog ember!!

Én köszönöm ezt a felemelő élményt, amit adott nekem ez az interjú!

 

Vasas Marianna verseiből

Őslobbanó /2015/

Talán túl sok parány szálon futott,
mi csak a felszín sebén kibontható.
Talán többet oda nem is jutok,
hol a jelen a mindig őslobbanó.

De hol a káosz a mindenható,
a bogozhatatlan hálójú varázs,
ott fénybe zárul egy olyan ajtó,
hol lelkedben lakni a szabadulás.

*

Ódapróza a Vershez /Költői próza/

Kamaszlobbal pirkad a fény – rá a sötétre, szóródón, hörpölő hévvel. Mocorgón korgó kelyhek szárnyain fogan egy új élet, s egy régi éjjel körvonalát issza az emlékezet ódon töredékkupaca.
A lét parafa-kupakja nemes, felzsongó magzatbort érlelget szíve alatt.
Metaforák kipattanó, falat robbanón festő foltjai lenyisszantják a “mint” szócskát a csupa fehér szikárság hasonlatfaláról.
Szikrák buzognak odabent, létesül már a Versgyermek – csontjai a képek, húsa a muzsika, s bőre a rím – a forma.
Rigmust énekel napvilágra bújására a világdajka, kinek szavait később magába kortyolva táplálkozik, növekszik, gyarapszik.
S messzehangzik – véghetetlen távolába a horizontnak – sírása, tipeg, él ő, hallja őt minden holt és minden élő, elnéző tekintéssel.
Te vagy az örök gyermek, Te, Vers, mit kívánjak hát, még mielőtt felnőnél, Neked?
Hisz életutad már bejártad rég, valójában öreg vagy, ráncos reszketés, cérnahang-sipítás, és pánsíp-hangzatod tovafénylik a szétterülő földeken…. Mégis, azt mondom, mégis… még gyerekcipőben tipegsz, illetve, inkább úgy fogalmaznék: Te, gyönyörű betűcsapadék – egyszerre vagy vén bölcs, s gyermeki alakot ölt benned mégis az élet… az örök élet.
Járd be utad, ahogy Neked kényelmes, s tetsző, s ha tetszhalott is vagy egy-egy korban, soha ne csüggesszen halálhit-szellő! Mert az könnyeden orkánná válhat, s akkor egy időre ugyan, de igent mondasz oltár előtt a halálnak… De tudnod kell, képlékeny végzettel bír minden s mindenki e Földön, emelje bár bánat és sújtjsa öröm; minden apró dobogó élőlény benned kezdődik s általad ér véget – maradj, s fejlődj az egekig tovább, s tovább – Te, szent-szabad Költészet!
*

Bogozhatatlan bogarasság /Gondolatpróza/

Minden idők legnagyobb bölcsessége, mely nem minden bokorban, de a talajon ugyan fellelhető; mégis kevesen hangoztatják, hiszen a legtöbben barna löttybe teszik az édesítőt, ahelyett, hogy magaslatok kék kávéját elegyítenék világító cukrok mécseivel – ez a ritkán hangoztatott, s még ritkábban mentális frissességű résszé nemesített mondás a következő:

“Minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár”

Az Érvelés véletlen sem légből kapott fellegvárán a homlokzati szöveg biztosan ez lenne.
A széles látókör legszebb példázata ugyanis ez a mondat, melyet minden kisdiák kívülről fúj – a legnagyobb diákok viszont nem értik, vagy csak nem akarják, hogy világmegértésük gyűjteménye múzeummá bővüljön.
A széles látókör ismérve ugyanis, hogy ha valakik szeretik a pudingot, akik ellenszenvesek, attól még nem kellene, hogy ellenszenvesek legyenek mindazok, akik (véletlenül épp) ilyen ízléssel bírnak. Persze, a példa nemcsak együgyű, hanem roppant életszerűtlen is, de talán jól bemutatja azt a lényeget, melyet e szállóige takar, és amelynek jóval kiterjedtebb körben kellene szöget ütnie a túl kemény, szeleburdi koponyákba.
A másik, hogy nem minden egyes tapasztalat összeséből, sokaságából következik a humán viszonyban vett általánosítás joga, hiszen ötmillió egy forintos is lehet hamis érme.
Ráhúzni tehát számtalan élethelyzetre, gondolkodási sémára lehet a fönti aforizma-értékű esszenciát, minthogy a cifra külső, a silánynak tartott zenei ízlés, vagy épp tőlünk idegen világnézet még nem feltétlenül jelenti azt, hogy képviselői unszimpatikus “járulékaikkal” száz százalékosan azonosulnak, és felveszik a pózokat.
De ha fel is veszik – akkor mi van? Nem mindegy-e, ki mire ropja, vagy rázza (haját), ki mennyire állítja ki az utcagalérián kebelfestményét; ki hogyan fényképezi magát a tükörben – ha egyébként jószívű?… Nem a további alapvető tulajdonságkincsek, úgy mint megbízhatóság, melegség, kedvesség, és egyéb megmagyarázhatatlan pluszok képzik-e a bizalom felgyúló mosolyának kanócát?
És ami a legfontosabb: miért lett a világon a legnagyobb divatcikk, ami csalóka módon mindenkire ráillik, egyeseknek kényelmetlen, de sokan hosszabb távon kikezdve bőrüket is rendületlenül hordják tovább, és aminek neve az előítélet?
Miért?
És vajon miért nem bogár minden rovar?
Talán, mert az Egész óvó kitinpáncélja csak a kivételesen sebezhetőket védi…
Önmagától.
S azoktól a cipőtalpaktól, amelyek ijesztő mértékű magabiztosságukban nem taposnak el – csak félig, annál hatalmasabb kíntusát okozva, s mi, a téves ítéletektől ódzkodók világító csillagbogarakként élünk tovább ott, hol minden halál szeretet, de nem minden szeretet halálos is egyben.

*

Hozzá(d)

Húzlak, taszítalak, vonlak magamhoz,
a táv köztünk csupán másfél méter hossz;
a fényévek mégis szégyellik magukat,
bolygótávolság fényében árnyad ugat.
Ne félj mégse tőlem, érzékies szeretőm,
csipkés homály lebeg körbe engem sejtetőn
ott, ahol tudom, ki vagyok, mit akarok,
szikrámon túl csak a Tejút mécse ragyog;
pislákol, igen, e túlvilági pilács,
de csak, hogy az érzéken túliból kiláss,
Te vad, kóbor, szívére botoran hallgató,
csillagpupillád tükrözi az az arany tó,
amely visszfényen rebbenve, sugaras víztükrén
vágyva remegi, tépi, szereti a szót, hogy Én;
szédítő ködbe vegyülve ideghúrzó érzéseknek,
hová már nem érnek el posvány mocsarú éjfélcsendek,
a himlővel hintett éji egek kórusban kiáltják:
Te vagy, kitől újjászületnek csacska-ringó cirádák!
Szikrák koronás uralkodója, Te, Te, Te és Te,
a horizont kókusztortájának egy szép szelete,
mely édes, kemény, krémes, mégsem habos,
mely végcikkelyének íze csattanós.
Lobbanjon gyertyája örökkévalóságodnak!
S madarak, vészhírt, ha károgó csönddel hoznának,
Te légy, ki letöri tőröddel csőrüket, a lepcsest,
énbennem mindig az örököt s az igazat keresd!
Te, Ismeretlen, mégis közelségbe simuló,
Te, lényem fele, a másikba hullt végtelen szó,
hullajtsd belém szavaid kavargó bársonyát,
melybe megannyi lélekért korgó lábnyom vájt…
Te, szenvedélyem beteljesítője,
kit már annyi sorsorkán-olló tört le,
ne hagyd, hogy önnön heves parázslásunk emésszen el,
Ikerlángom, Te, aki a halálra ébredéssel
csókolsz szendergő pillámra örökkétartó életet –
Te, Lélek, én lelkem – Hozzád hadd ne írjak többé verset!…

*

Ima az egyensúlyért /Gondolatvers/

Húzna felfelé az éteri szó,
de nem lehet véletlen
testbe születésem.
Mely ugyan sebekbe ható,
de élnem kell, éldegélnem,
s a váltakozó ritmusát, különféle
hosszúságát korszakaimnak,
– hol égi, hol földi szólamoknak –
kell lényembe kortyolnom,
– akár őszi szörpöt a sárgult falevél –
nem szabad mindig szféraiságot korognom –
a lényeg, hogy az üdv felé törtessek,
haladjak előre – a szellem ígyis-úgyis
örökké él.
S ha véletlen törne, görbülne hitem;
az éj csillagos ötösei karóba húznák
minden kincsem,
akkor szóljatok rám,
Őrangyalaim!
Jeletek észre fogom venni, hol
már megvívtam harcaim;
és sáncot képeztek
végletekbe esetleges
esésem köré,
ne hagyjátok – s nem fogom
akkor hagyni, hogy álmom
s valóm váljék köddé!…
S ha helyrebillent már valóságom,
álmaim is szebbnek látom –
halljátok meg, hogy adózom
az Élet s a Művészet
gyönyörű varázsának –
Legyek, ki lehetek,
s leszek örökkön Tiétek,
míg be nem takarnak
utolsó élet-árnyak…

*

Létszobrász

Holdhabot ver az egész
éj borostyán tésztalapjára
egy édencsipkézte kéz,

s csillagmaszat ködcukor-árnya
vet tükröt világtó vizére,
hullámzik az, mi éjt táplálja,

s ráérez sors – fények ízére,
miket nyaldos, lefetyel kisded-mohón,
hattyúfátylak mögül kinézve.

S miként fényt az éjjel, s éjt a fény óvón
alakítja, ugyan nem kénye-kedvére –
kölcsönös egybecsendüléssel s forrón,

forrón, dobogón egymást egymásban védve;
úgy van rád s rátok édes átok hatással
a létszobrász, vésője sosincs elvészve.

Hiába vagy hintve gyakran űrszín árnnyal,
életed magaslata messzire hangzik,
valahol a sors az akarattal tárgyal,

még ha ez út is sugártól az árnyakig;
s ahogy sugár s árny egymásba alakul,
szavaid úgy formálják arcvonásaid…

 

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások