Valamikor a ’70-es években a rádió reggeli hírei közt elhangzott: meghalt Várnai Zseni. Egy óra sem telt el, és a költőnő ország-világ hallatára/örömére maga cáfolta: téves a hír, élek! Még jó néhány év megadatott néki: 1981-ben hunyt el, 91 évesen. Emlékezésünknek az ad alkalmat, hogy 125 esztendeje, 1890. május 25-én született.

 

varnai_zseni1

 

A köztudottan proletárköltő Várnai Zsenit még pályakezdésekor viszonylag pozitívan értékelte Kosztolányi Dezső. Hasonlóképp elismerően szólt róla később Radnóti Miklós. Igaz, mindketten némi egyoldalúságot is észleltek költészetében. A közelmúltból pedig ma is helytálló Nemeskürty István hiteles méltatása: szerinte az 1910-es évekre kialakult baloldali és a napi politikát is megéneklő lírában „a legjobb színvonalat Lányi Sarolta tanárnő és Várnai Zseni jelentette”. Meg kell említenünk Makkai Ádámot, aki Nyugaton adta ki testes antológiáját, „A csodaszarvas nyomában”-t. Figyelemre méltó alcíme: „A legszebb ezer vers költészetünk nyolc évszázadából”. Ebben egy közismert költeményével Várnai Zseni is benne van!

Nos, ez a vers tette annak idején egyik napról a másikra híressé a költőnőt. Címe: Katonafiamnak. Minden strófa végén ott a refrén: „Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!” E sora rögtön szállóigévé lett; azóta is emlegetjük, legfeljebb másabb szituációkra vonatkoztatva.

 

varnai_zseni4

 

A korabeli munkás-szavalókórusok, valamint a mindenkori olvasóközönség jóvoltából egyéb Várnai-idézetek is afféle szállóigévé nemesedtek. Ilyen a „Darócra rózsát hímezek” verscím. Akár filológiai és jelentéstani összevetésre is serkenthet, hiszen Mécs László szintén népszerű verse meglepően hasonló mondatszerkesztésű címmel bír: „Vadócba rózsát oltok”. Mindkét költő – pacifistaként – épp a világ megjobbításán való fáradozást fejezi ki, tehát ez is rokonítja a két költeményt. És ugyanígy szállóigének tekinthetjük az idősödő Várnai lírájából az „Atomkorszak küszöbén” ötszörösen fölhangzó refrénjét: „Ember, te nagy, te óriás, / most jól vigyázz, / most jól vigyázz!”

 

varnai_zseni2

 

Jeltudományi könyv élére kívánkozna mottóként a Jelek ezen két versszaka: „Nem írom le, rákarcolom szívemre, / amit leírnék, s amit nem lehet, / barlanglakók kéznyomát őrzik / hasonlóképpen ábrák és jelek. // (…) Most én is vések, élő húsba vájom/ szerszámomat szikrázó kő helyett, / mert szólni kell, s ha nem lehet, betűkben / keresek, mint a régiek: jelet.”

Beszédes verse a Hirdetés is: ebben Várnai Zseni mintegy kirándul a sajtónyelv és –stílus világába. Elelmélkedik azon, hogy különféle állásokat hirdetnek, és ez „egy jobb kor kezdetét” jelentheti: „Hát kell ennél gyönyörűbb költemény? / S ez mind valóság, nem balga remény, / nem csodavárás, betűk hirdetik, / hogy az alkotót várják, keresik. // (…)”

 

SAMSUNG TECHWIN DIGIMAX-410

Várnai Zseni síremléke a Kerepesi temetőben

Igen, a „betű”, a „hang” és legfőképp a „szó” gyakori eleme a Várnai Zseni-lírának. Messzi túlmutatnak leíró nyelvtani mivoltunkon: szerszám, eszköz, fegyver mindegyikük a költő számára, és az ő hitét, hűségét erősítik. Zárjuk megemlékezésünket a „Szavaim újra élnek…” részletével. Vers, 1950-ből való; kényszerű hallgatása idején írta – mintegy létösszegző költeményként: „Tudom, kiásnak majd új, méltóbb nemzedékek, / s míg porló szívemre a nap csókja hull, /hallom a dalom, szavaim újra élnek: / zengnek… zenélnek halhatatlanul!” Ezen az évfordulón talán épp e soraival üzeni számunkra legérthetőbben a becsületesen baloldali Várnai Zseni: se a poézist, se a nyelvet illetően nem érdemes „a múltat végképp eltörölni”…

 

Holczer József Pompiliusz

 

 

Hozzászólások