Ösztönszerű erővel nyilvánulhat meg a szégyen a testiség, a nemi élet terén, ahol fontos tényező az erkölcsiség megvédésében, épp ezen a területen használja nyelvünk is a fosztóképzős alakot: ‘szégyentelen’. Egyike azoknak az indulatoknak, melyek igen jellemző testi változással, az arc elpirulásával járnak.

 

A régi közmondás is állította: Későn-korán orcádra kerül a titkolt szégyen. A szégyent senki sem bírja hosszú távon elviselni, ezért azonnali cselekvésre késztet bennünket: Szégyen a futás, de hasznos. Az ember menekülni próbál valahogyan a helyzetből, és elhárítja azt tagadással, rejtőzködéssel, hiszen súlyos büntetés, megaláztatás volt régente, ha valakit szégyenkőre állítottak. Másik út a felelősség elhárításával reagálni. Leggyakrabban indulatos viselkedéssel saját vétkünkért, amellyel kapcsolatban a szégyenérzés alakult ki bennünk, tudattalanul másokat kezdünk hibáztatni, rájuk vetítjük azt. Mind a két válaszreakció előbb-utóbb a másikkal való kapcsolódás sérülését, akár megszakadását vonja maga után, vagyis elszigetel másoktól.

“Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.” (Pilinszky János)

Ha az elveinkkel ellentétesen viselkedünk, és önmagunkat valamilyen elvárással szembesítjük, nagy az esélye annak, hogy szégyent, tehát valamilyen negatív morális érzelmet élünk át. A szocializáció során belsővé vált, értéknek tekintett közösségi normákat, erkölcsi elveket ugyanis sajátjainknak érezzük. Amit viszont önmagunkban nem tudunk elfogadni, a hiányunkként éljük meg, takargatni szándékozunk mások elől. Az ideális, elvárt énkép referenciakeretként szolgál saját magunk, viselkedésünk megítéléséhez, és ezzel lényünk értékességére vonatkozó ítéletünkhöz. Ez pedig jelentősen motiválja reagálásunkat, cselekedeteinket.

Vajon hányszor hallottuk gyermekkorunkban szüleinktől, rokonainktól, tanárainktól a megalázó ítéletet: rossz vagy, bántó vagy másoknak, szégyelld magad. Ha egy gyermeknek éppen személyisége formálódásának idején, identitása és énképe rögzülésének folyamatában állandóan szégyent kell átélnie, azonosul a ráhúzott negatív képpel – a ‘szégyelli magát’ szószerkezetünk visszaható névmása is hordozza ezt a jelentést, azaz erősen sérül az önértékelése, és viselkedését a szégyen elkerülésének motivációja fogja irányítani.

Ez gátolja a lelki fejlődését, kapcsolatteremtő képességét, elveszítheti empátia-képességét, a beleérzés komplex érzelmi tartományát, képtelen mások igényeire, érzéseire, gondolataira ügyelni, tekintettel lenni. Így éppen ellenkezőjére fordulhat a nevelési szándék, és a rögzül az ingerlékenység, sértődékenység és a gyanakvás a jellemben, a kontroll nélküli dühkitörés a viselkedésben – összefüggésben a szégyen érzésével. Az átélt szégyen felnőtt korban is aktivizálja érzelmi memóriánkat, gyermekkorunk negatív élményeit hívja elő, és visszacsúszhatunk a már rég meghaladott negatív énképhez, a biztonság megszűnéséhez, a bizalmatlanság, a ‘kevés vagyok’ alaphelyzetéhez. Ezért is szolgál több közmondás némi vigasszal: A dolog nem szégyen.

Szegénység nem szégyen. Becsületes hazugság nem szégyen. Zrínyi Miklós is nemes szándékkal okít: “Nem szégyen attul tanulni, aki többet tud, szégyen megkötni tudatlanságban magát, s nem tanulni”. Bizonyos ismeretek birtoklása is fontos jellegzetessége lehet a személyiségnek, a boncidai menyasszonykísérő dalban így rögzült:

Szégyen volna, ha én aztat nem tudnám,
Hogy melyik utcába lakik az én babám,
Ott lakik egy válaszúti utcába
Piros rózsa nyílik az ablakába.

Ha a fölismert hiányunkat csak mások segítségével küszöbölhetjük ki, kéréssel kell fordulnunk valakihez, amit szintén nehezen vállalunk, akár még imáinkban is, ahogyan Nagy László megvallja:

Adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

Ha adott helyzetben át tudunk váltani a “rossz vagyok” üzemmódból a “jó vagyok, de most valami rosszat tettem” dimenzióra, akkor a romboló szégyent az elviselhetőbb és kezelhetőbb érzésre cserélhetjük: a bűntudatra, amely nem bénít, hanem motivál, megoldásra késztet, és ezzel pozitívan befolyásolja önértékelésünket. Ahogy említettük, a bűntudat az általunk elkövetett cselekvésre vonatkozik, és nem egész személyünkre. Ha pedig jóvá tudunk tenni valamit, akkor hatékonynak érezhetjük magunkat, elismerést is kiválthatunk vele, ezáltal közelebb kerülhetünk másokhoz is.

A szégyen sajátos kínos érzés, amely kísérhet minden olyan cselekedetet, közlést vagy állapotot, melyet a társadalmi szokások tiltanak, vagy nem szánhatók a nyilvánosság elé. Ennek többnyire szubjektív a mércéje, a gyermekekben még nem rögzültek az ilyesféle elvárások, még többnyire kevésbé szégyenlősek. Ugyanígy, csak ellenkező okból, aki már eltompult a társadalmi konvenció parancsai iránt, ritkábban szégyelli magát. A társadalmi szokások változásával is módosul a szégyen érzete, ami egész közösséget is érinthet, ahogyan Vörösmarty Mihály láttatja:

Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.

A valláserkölcs az ellentétében, a gőg felől közelíti a fogalmat: Ószövetség, Péld 11,2: Kevélység jő: gyalázat jő; az alázatosoknál pedig bölcsesség van; Péld 16,18: A megromlás előtt kevélység jár, és az eset előtt felfuvalkodottság; Lk 14,11: Mert mindenki, a ki magát felmagasztalja, megaláztatik. Ehhez a fölfogáshoz is kapcsolódnak régi bölcsességek: “hidd el [bízd el] magad, ha szégyent akarsz vallani; az önteltség, elbizakodottság megszégyenülésre vezet’. Bornemissza Péter 1577-ben, az Ördögi kísírtetek című prédikációgyűjteményében írja:

“E fabula inti azokat, kiket az Isten meglátogatott külemb-külembféle szép ajándékokkal, hogy az ő ajándékok miatt el ne higyjék magokat és meg ne utálják a szegény együgyűeket. Mert az Isten gyűlöli a kevélyeket: abból leszen az, hogy gyakorta elesnek és nagy szégyent vallnak”. Másütt: soha oly erősen magát senki nem szoktathatja jóra: hogy ha azután elhinné magát, és vélné, hogy immár eleget tanult és immár elég erőssé is vált, és nem kezd vigyázni, oly nagyot esik, mint az ég az pokoltul”.

Heltai Gáspár már 1566-ban, fabuláiban erősen int a fölfuvalkodottság ellen:

“aki veszni akar, elhigyje (bízza el) magát. Aki nem tud avval tűrni és megelégödni, amit az Isten adott néki, és feljebb akar hágni és gőgesködni, azt az Isten az ő igaz ítíletiből meg tudja büntötni, hogy ahol keszeg után nyúl, ugyanottan kégyót kap”.

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások