Láthatjuk, hogy a harag (Ira), a düh most is tobzódik világunkban, mint a hét főbűn mindegyike, és igen sok szinten megnyilvánul. Ahhoz, hogy leküzdjük magunkban, előbb meg kell érteni az okát, tudatában lenni létezésének, kiterjedésének, az erőszakkal való szoros kapcsolatának.

A lelkünk lényege: erőszaktól mentes. Mégis, ha az érzékek, az elme világában nem teljesül a kívánságunk, haragra gerjedünk, dühbe gurulunk.

“Emberi lényként mélységesen érzem annak szükségességét, hogy véget vessünk az erőszaknak, és ügyelni fogok arra, hogy ez magamban megtörténjen.” (Krishnamurti)

Megszámlálhatatlanok az elvárt, megkívánt dolgok. És a bensőnkben már ott lapul a harag, a düh energiája, ott vibrál körülöttünk, és előbb-utóbb visszatér hozzánk is negatív hatása. A düh megjelenhet szavakban, pedig nehéz elfeledni a szív mélyéig hatoló bántó szót! Milyen jó lenne megtartani Gandhi tanácsát:

“Csak olyat mondj, ami igaz, jóságos és szükséges”.

Hiszen a düh ádáz eredménye az erőszakba fúló cselekvés – egészen a nemzetek közti háborúk dúlásáig. Minden esetben lényeges a közismert bibliai tanítást szívből megtartani: “a nap le ne menjen a ti haragotokon” (Efézus 4.26).

Hadd legyen a lélek a béke otthona, mindig nyugalom honoljon ott benn, ahogy a Napot sem zavarja az előtte elvonuló felhő.

Egy katona fölkereste a Mestert, kérte, mondja meg neki, mi a Pokol és mi a Paradicsom.
Ki vagy? – kérdezi a Mester, – mert az arcod akár egy semmirekellőé!
A harcos keményen a kardjához kapott.
– Ó, kardod is van, de látom, vacak, csorba a pengéje.
A harcos már dühödten, ordítva rántotta ki a kardját.
– No, itt nyílik a Pokol kapuja – szólt nyugodtan a Mester.
A harcos egyszerre megértette, és kardját visszadugta a hüvelyébe. Mélyen meghajolt a Mester előtt. Nos, itt nyílik a Menny kapuja – szólt halkan, mosolyogva a Mester.

A harag és a düh lelkünkre is borít egy-egy réteget, amely miatt nem láthatjuk a belső szépséget, szeretetet, gazdagságot. Benső virágoskertünkben elrejtett kincsesláda várakozik, mondja egy mester. Helytelen tetteink azonban egyre mélyebbre temetik. Csak ássunk, ássunk egyre mélyebbre mi is, eltávolodva a haragkeltő vágyak, akaratok rétegeitől.

És elérjük a kincset. Az élet túl értékes, semmint fölösleges dolgokra vesztegessük.
A mérges állapot, harag, illetve fölfokozódva a düh az emberi lélek azon indulata, intenzív érzelmi reakciója, mely a megsértett, reményeiben és elvárásaiban csalódott, szokásaiban megzavart, önérzetéből kiforgatott ember lelkében támad, és azok ellen irányul, akik mindennek okozói. Megnyilvánul heves gesztikulációban, céltalan mozdulatokban, jellemzője a hangos beszéd, a kiabálás, olykor az elfúló hang, az arcbőr kivörösödése.

A szívműködés felgyorsul, a száj nyálkahártyája kiszárad, a tesztoszteronszint emelkedik, a kortizonszint csökken, az izmok megfeszülnek, és a teljes idegrendszer fölkészül az aktív “támadásra”. A düh felszínre kerülése során a bal agyfélteke veszi át az irányítást, ez pedig azt jelenti, hogy a düh nem csupán egy félelmetesen látványos érzelem-szelepként működik, hanem a szervezet és az agy megoldásra törekszik, meg akarja szüntetni a kiváltó okot. A szabadjára engedett dühnek sok esetben pozitív üzenete van, és azt jelzi, bizonyos események mellett nem akarunk, nem vagyunk képesek szó nélkül elmenni. Lackfi János: Harag című versét a jellegzetes képpel indítja:

“Becsapja az ajtót, duzzog mögötte hosszan”.

A düh jelezheti mások számára, hogy megbántottak minket, vagy mutatja a határainkat. Az is bizonyított, hogy dühkitörés után rendkívül rossz lelkiállapotba kerülhet az indulatait kontrollálni képtelen ember, és ősi ösztönei szabadjára engedése után komoly bűntudattal kell szembenéznie, ami legalább annyi energiát von el a szervezettől, mint az önkontroll.

Mikor a harag elapad,
emléke mégis megmarad.
Csak a töretlen béke jó. (Lao-ce)

A dühítő események születhetnek a párkapcsolat talaján, a közös munka helyzeteiben, a családi tevékenység közepette, de a dühöt kiválthatja egy teljesen ismeretlen ember magatartása is.

“A harag nagyon fontos érzelem, amelyet szükséges időnként mindenkinek megélnie, kerülve az ártalmas elfojtást. Jó, ha gyermekkortól egy tanulási folyamat része fölismerni, vállalni és megfelelően kifejezni a dühöt” – figyelmeztet Gazdag Enikő pszichológus.

Külföldi mintára nálunk is nyílt egy Dühöngő, aminek célja megszabadulni a káros, másokat, ill. saját magunkat veszélyeztető feszültségtől, biztonságos körülmények között.
Viszont a düh mindig önmagunkból fakad, vagyis egy szituáció eszünkbe juttat, fölidéz, megerősít egy kellemetlen vagy fájdalmas élményt akár jóval korábbról. Toldi gyakran támadó dühe is ilyen például a II. énekben:

Így vesződék Miklós, nyers, haragos búban…”
“Ím azonban kelletlen, hívatlan
A fiú betoppan; szíve égő katlan,
Belsejét még most is fúrja és faragja
Szégyenítő búja, búsító haragja”.

Jogos lehet a düh, ha igazságtalanság ér minket, de ebben az esetben is fontos megtalálni, hogy nem éppen a mellőzöttség, az önbizalom-, az önbecsüléshiány-e a düh valódi oka, és az igazságtalanság csak egy címke, amellyel valódi érzéseinket leplezzük. Sidney Lumet többszörös Oscar-díjas filmje, az 1957-es Tizenkét dühös ember is a bennünk lévő előítéletekről, félelmekről, szerepeinkről, vagy éppen rejtegetni kívánt gyöngeségeinkről szól.
Néha azonban, ha konkrét fizikai támadás ér minket vagy hozzátartozónkat, az ösztönösen feltámadó düh akár életmentő is lehet. A ‘nem is tudom honnan vettem a bátorságot’ típusú szituációk, esetleg az anyák emberfeletti ereje a mélyen belénk kódolt haragból fakad.

Segít a düh leküzdésében, ha a problémát célozzuk meg, és nem a másik embert. Érdemes elszámolni tízig, s közben végiggondolni, hogy miként is kellene méltó módon cselekednünk, valamint emlékeztetni magunkat arra, hogy a harag a problémamegoldást hivatott elősegíteni, nem pedig még nagyobb problémákat okozni.
Így sikerülhet cselekedni, nem pedig ösztönösen reagálnunk, hisz a “harag a halandókra a legtöbb gonoszt szabadítja” – vallotta már Euripidész is.

Az indulatosságon nem lehet egyik napról a másikra fölülkerekedni, ám ahogyan meggyökerezni is úgy tudott az életünkben a harag, hogy rendszeresen teret engedtünk neki, a helyes cselekvést is addig kell gyakorolnunk, amíg szokásunkká nem válik.

Mennél inkább gyakoroljuk azt, hogy akaraterőnk segítségével visszanyerjük lelki nyugalmunkat, annál erősebb lesz bennünk az a képesség, hogy ezt a nyugalmat megőrizzük” – tanítja Marcus Aurelius.

A harag a Biblia szerint egyfajta Istentől jövő energia, amely a problémamegoldást hivatott elősegíteni.

A bibliai harag példái között említhetjük, amikor Pál szembeszegült Péterrel, aki rossz példát mutatott (Gal 2:11-14), amikor Dávid felháborodott a Nátán prófétától hallott igazságtalanságon (2Sám 12), vagy amikor Jézus haragra gerjedt annak láttán, hogy a kereskedő zsidók megszentségtelenítik az istentiszteletet a jeruzsálemi templomban (Jn 2:13-18).

Vegyük észre, hogy sem Pál, sem Dávid, sem pedig Jézus nem önmagát védte, hanem vagy másokat vagy egy alapelvet vett a védelmébe. S számtalanszor tesz így az ember élete során. József Attila szállóigévé lett szavai szerint:

“Érted haragszom én, nem ellened, nosza, szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves”.

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Hozzászólások