Bátorság – „Bátran halad az ember élte ösvényén, de elején ne botoljon, mert megütvén lábát, egyszersmind bátorságát is elveszti. Későbbi botlások lábát ha sértik, bátorságát nem veszik el.”  (Gárdonyi Géza)

A bátorság vagy görögül andreia, fortitudo, fontos emberi erény, sokan foglalkoztak mibenlétének megértésével. A nyugati hagyományban olyan filozófusok vizsgálták, mint például Szókratész, Platón, Arisztotelész. Az ő Etikájában az erényes személy olyan valaki, aki minden erény egyfajta harmóniáját valósítja meg: az erényeknek megannyi szálként át kell járniuk az ember életének szövetét, például a bátor tett legyen teljes egységben a mértékletességgel és a türelemmel. A keleti hagyományban a Tao Te King magyarázza:

„A bátor vakmerő halála gyászos, a bátor nem-merő élni tud. Kétfajta bátorság: egyik hasznos, másik káros. Amazt a természet mért nem szívleli, ki bírja megérteni? A bölcsnek is homályos. Az égi út nem harcol, mégis győzni tud, nem szól, mégis válaszol, nem hív, mégis sereget gyűjt, tétlen, mégis irányít. A természet hálója hatalmas: bár ritka-szövésű, rajt át nem hatolhatsz.”

Az Ószövetség a bátorságot annak ellentéte, a félelem alapján értelmezi. Azt tekinti bátornak, aki nem fél, aki meg tudja őrizni lelki nyugalmát a legkritikusabb élethelyzetekben is:

„Ne félj, menj el, cselekedjél a te beszéded szerint” (Királyok 1 első könyve 17,13).

A szív tevékenysége lelki, érzelmi természetű, ezért a szív állapota hol bátorságot, hol pedig félelmet tükröz. Amikor elfogy a bátorság, ott a reszketés:

„megindula szíve s népének szíve, a mint megindulnak az erdő fái a szél miatt” (Ézsau 7,2).

A körülmények alakulásának döntő jelentősége van a bátorságot illetően. A másokkal szemben magát fölényben érzőt bátorrá teszi az erőfölény biztos tudata, viszont elbátortalanít az a fölismerés, hogy az adott élethelyzet olyat kíván, ami fölülmúlja a meglévő teherbíróképességet:

„a míg általjöttünk vala; megolvada az ő szívök, és nem vala többé bátorság bennök” (Józsué 5,1).

Az Újszövetségben több helyen is olvasunk arról, hogyan buzdít Jézus bátorságra, például a Máté 14, 26-27-ben:

„És mikor látták a tanítványok, hogy ő a tengeren jára, megrémülének, mondván: Ez kísértet; és a félelem miatt kiáltozának. De Jézus azonnal szóla hozzájuk, mondván: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek!”

A bátorságra hívás minden esetben Jézus személyével áll kapcsolatban, az ő egységben lévő szavai és tettei mintegy a bátorság előfeltételének tekintendők. A keresztyén ember a bátorságát Krisztus kozmikus győzelméből meríti. A kozmosz fölött diadalmaskodó Krisztushoz tartozásnak a tudata mentesít a félelemtől és derűs lelki nyugalmat ad még akkor is, amikor maga a puszta lét kerül látszólag végzetes veszedelembe.

A bátorság megbizonyításának sajátos esete a Krisztus evangéliumának nyílt, őszinte hirdetése, görögül parrészia – olykor félelmet támasztó körülmények, az igehirdető személyére veszélyt jelentő konzekvenciák ellenére is. Jézust követni ugyanakkor azt jelenti, hogy veszem a bátorságot, hogy hitemre hallgassak, mert meggyőződésem, hogy a szívemben maga Isten szól hozzám.

Aquinói Szent Tamás a kardinális erények, a természeti képességek közé sorolja a bátorságot: az észhez hozzárendeli a bölcsességet, az akarathoz az igazságot, a vágyhoz a mértékletességet, a törekvéshez a bátorságot.

Vessünk még egy pillantást Kierkegaard elméletére, melyet a Félelem és reszketés című esszéjében fejtett ki; ha a lélek elmerül valami életfontosságú dologban, akkor nem hiányzik belőle a bátorság ahhoz, hogy mindent megpróbáljon, mindent merjen. Megérti az élet viszonyait, összehívja a fürge gondolatokat, melyek minden intésének engedelmeskednek, mint az idomított galambok, feléjük lendíti botját, s azok szétrebbennek minden irányba. Ha azután mindnyájan visszatérnek, mint a fájdalom követei, és elmondják neki, hogy nincs lehetőség, akkor elhallgat, búcsút vesz tőlük, egyedül marad, majd megkezdi a mozgást.

Ezt a gondolatmenetet folytatva a különböző mai pszichológiai irodalom összegző definícióival,

a bátorság (amit merészségnek, hősiességnek, vakmerőségnek is neveznek) egy olyan döntés, ami során az akaraterőnket arra használjuk, hogy legyőzve félelmeinket, szembenézzünk a szenvedéssel, a veszéllyel, a bizonytalansággal, avagy a megaláztatással. Jellemző kategóriái között ott a fizikai bátorság, mely a testi fájdalom, nehézség, halálos fenyegetettség esetén föllépő, igenlő döntést jelenti.

Az erkölcsi bátorság olyan képességet mutat, ami a helyes cselekedet megtételét eredményezi, és a közvélekedés részéről érkező ellentétes vélekedéssel erősen szemben áll. A gyáva és a bátor ember közötti lényeges eltérés abban mutatkozik, hogy a gyáva a félelmeire hallgat, és azokat követi, míg a bátor szembenéz az aggodalmaival, és egyenesen előrehalad. A bátor ember minden félelme ellenére nekivág az ismeretlennek, társainak is támogatást adva ezzel. Érdemes Eötvös Józsefre figyelnünk:

„Legtöbbünkben jóval több rejtett képesség szunnyad, mint amennyit valaha is megvalósítunk. Gyakran éppen a bátorságunk hiányzik hozzá. Egy szerető társ bátorítása szárnyakat adhat”.

A merészséget növeszti túl a vakmerő, az, aki olyat tesz, ami nem lesz mások előnyére, segítségére, elsősorban az önfényezés, az öncélú mások fölé emelkedés szándéka vezeti. A hős viszont éppen egy népcsoport, kultúra rendkívüli, önfeláldozó tettet végrehajtó híres személyisége, rendkívüliek a tulajdonságai, és ezek az adottságok képessé teszik arra, hogy a különleges tetteket véghez tudja vinni közössége érdekében.

Kötelességünk belső bátorságunk fejlesztése is, ez képessé tesz hitelesen és elégedetten élni mindennapjainkat. Ezáltal lesz merszünk kiállni az igazunkért, szembeszegülni a jogtalan véleményekkel, és magunkhoz ölelni az ismeretlent a kapcsolatainkban, a tevékenységünkben vagy annak megértésében, hogy kik vagyunk, és hová tartunk.

Ezen kívül van szellemi bátorság is. Ez kell ahhoz, hogy mások rosszallása vagy egyet nem értése ellenére is – célunk elérése érdekében  – vállaljuk ismereteinkre alapozva meggyőződésünket, döntéseinket, cselekvési terveinket. Ellenállva annak a félelemnek, hogy ha nem a mások elvárásai szerint cselekszünk, megvetnek, elhagynak.
Wilder lényegei megállapítása:

„Nem követelheted az embertől, hogy bátor legyen, ha nem tűzöl eléje egy célt, amiért érdemes bátornak lenni”.

A bátor ember hisz abban, hogy amit tesz, az helyes, és szükséges is megtennie annak érdekében, hogy előrébb jusson. Oda, ahová valóban megérkezni szeretne. Szabó Lőrinc bájos gyermeke így énekel:

„Kicsi vagyok én,
bátor leszek én,
óriások palotáit
elfoglalom én.”

A bátor tehát nem olyan ember, aki sosem fél, hanem olyan, aki át tud lépni félelmein. A pozitív pszichológia a bátorságot úgy definiálja, mint olyan érzelmi erőforrást, amely az akaraterő gyakorlásán keresztül lehetővé teszi a kitűzött célok elérését külső vagy belső akadályok fennállása esetén.

A Jungtól származtatott tézisek szerint: nem lehetsz őszinte, ha nem vagy bátor; nem tudsz szeretni, ha nem vagy bátor; nem tudsz bízni, ha nem vagy bátor; nem kutathatod a valóságot, ha nem vagy bátor. Ady Endrével szólva:

„Legkülönb ember, aki bátor
S csak egy különb van, aki: bátrabb.”

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

Sorozatunk előző része Bölcsesség címmel ITT olvasható.

 

 

Hozzászólások