Az én paradigmaváltó filmem. Szent Mihály napján a Mont Saint Michelen. 

Egyik hétköznap este már épp aludni készültem, mégis ott maradtam a tévé előtt. A Szellemi barangolás című film első képsorai nyűgöztek le. Természetesen az álom is kiment a szememből. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az én szemléletmód-váltó filmem és nem vettem fel videoszalagra. Később is csak nagy nehezen tudtam egy videó-másolatát megszerezni. A minap végre rátaláltam a youtube-ra feltöltött változatára.

2000 óta ez a film nekem a „kályha”, ahonnan elindulok, ha időnként elakadok az úton. Jónéhány mondatát használom idézetként, vagy bevezetőként egy-egy írásomhoz, gondolatmenetemhez.

Szellemi barangolás (Mindwalk)

A film Fjitrof Capra Fordulópont című könyvéből készült. A rendező (a testvér) Brent Capra, az operatőr Karl Cases, és a zeneszerző Philip Glass egységében tökéletes munkát végzett. A történet három ember találkozását mondja el, akikben az a közös, hogy életük válságos periódusában, egy időben, a Mont Saint Michel középkori kolostorszigeten (Victor Hugo szerint az óceán piramisa) vannak, ahol az északi féltekén a legnagyobb az ár és az apály közötti különbség.

Az író, Fjitrof Capra, elméleti atomfizikus és gondolkodó filozófus. Saját szerepét érdekes módon átadta egy atomfizikusnőnek, Sonja-nak (Liv Ullmann). A további két szereplő egy amerikai szenátorjelölt, Jack (Sam Waterstone), és egy amerikai illetőségű, de Franciaországban élő költő, Tom (John Heard). Érdekes összeállítás: az értelmiségi elit minden rétege képviselteti magát ebben a három emberben. A nem csak a reáliák világában mozgó fizikus, az ideológiákért felelős politikus és a humán értelmiségi tanár-költő.

A Mont Saint Michel dagálykor sziget, apálykor félsziget, és ingoványt hagy maga után. Ezen a valódi, de akár képletes ingoványon vág át a két férfi, hogy megkeresse azt, ami elmúlt, vagy ami még összeköti őket és esetleg előremutatást ad. Itt találkoznak Sonja-val, az atomfizikusnővel.
Véletlen találkozásuk során érintik az egység és/vagy a szabadság témáját. Arról is beszélgetnek, hogy mindenkinek megvan a maga kínzókamrája, s hogy ez a patriarchális szemlélet eluralkodásának köszönhető Descartes óta napjainkig. Amit a költő, William Blake korábban így fogalmazott meg: “Isten óvja meg a világot Newton álmától”.

A napsütésben fürdő táj mindhármuknak a FÉNYT juttatja eszébe. Az atom, az atommag és az elektronok helyükre kerülnek  a relatíve nagy üres terekben és a két férfi fejében. Irodalmi és zenei hasonlatokban fogalmazódik meg bennük. Az anyag a szférák zenéje, vagy kozmikus tánc – SIVA TÁNCA – maga a VILÁG.
Szó esik a felelősségvállalásról, különösen a tudósok felelősségéről, az egymásrautaltságról – kapcsolathálóról – élethálóról, s hogy az élet önszerveződés: megszüli, megújítja, továbbfejleszti önmagát.

Az újraalkotás. A szöveteink mindennap cserélődnek, a por a környezetünkben a saját elhalt hámsejtjeink.
Önmegújítás, s a minták hagyományozódnak. Az ujjlenyomatunk ugyanaz marad, ha megsértjük, ha megégetjük, ugyanúgy újranő. Alapvető természetünk is ugyanaz marad. Majd az önmagunkon való túllépés. Magasabb rendű formák létrehozása, a kreativitás, az alkotás, a szépség teremtése. A fejlődés folyamatos tánc, folyamatos beszélgetés. Magasabb és magasabb szintű kommunikáció ember és ember, ember és természet között.

A dagály jövetele megszakítja beszélgetésüket. Látszik, ahogy a természet úrrá lesz a tájon, ahogy a tenger szintjének emelkedése átömlik a kis pocsolyákba. Egyre kisebb az a majdnem kör alakú szárazföld darab, amit még nem öntött el a dagály. Majd ez a szigetke is eltűnik a habokban.

Még, hogy az ember leigázta a természetet!? Tom egy Pablo Neruda verset kiált bele a dagályba, mely összegzése az egész film mondanivalójának egy költő szemszögéből:

„Kérdezted tőlem mit sző a homár odalenn, arany csápjaival.
Azt mondom neked, a tenger tudja a választ.
Azt kérded kire vár az ascidia, mire vár átlátszó harangjában.
Azt mondom, várja az idő múlását, ahogy te is.
Azt kérded, kit zár ölelő karajaiba a nagy tömlős alga.
Figyeld meg, figyeld egy adott órán, egy adott tengerben, amit ismersz.
Kérdezel az agyaros cet veszedelmes agyaráról.
És én válaszomban elmondom, milyen az, amikor az a narval szigonnyal a mellében meghal.
Tudni szeretnél a jégmadár tolláról, ahogy megremeg a déli partok tiszta forrásaiban.
Én azt mondom, hogy a tenger bölcs és tudja, hogy az élet az ő gyémántos árjaiban oly végtelen, mint a homok: megszámlálhatatlan és tiszta.
A vérvörös szőlőszemek közt érlelt idő a héjat keménnyé tette és fényessé.
És fényt borított a medúzára.
Megoldotta csomóit és hagyta, hogy zengő szálait fonja, ahogy aláhullnak igazgyöngy bőségszarujából.
Üres háló vagyok csupán, aki előbbre tart a sötétben, vak emberi szemnél, a tapogatózó ujjaknál, amely a háromszöghöz, vagy a narancs félénk gömbjéhez szoktak.
Jártam körbe én is mint te, fürkészve a végtelen csillagot.
És éjszaka a hálómban csupaszon ébredtem. Nem volt ott semmi, csak egy kis hal, amit csapdába ejtett a szél.”

Tom számon kéri Sonjától, hogy Ő hol van ebben az oly magas hőfokon kifejtett rendszerben, és hol vannak az emberek, akiket szeret, majd levonja a beszélgetés végső konklúzióját.

Az élet nem tömöríthető!

Semmit sem lehet gyorsan és jól elkészíteni. „Fontos dolgok sohasem sürgősek. A sürgős dolgok sohasem fontosak” (Eisenhauer). Minden komoly munka időigényes. Az élet és a velejáró munka minden pillanatát úgy kell megélnünk, hogy ha lehet, örömünket leljük benne.

Az életet érezni kell.

A szavak nem segítenek, a szavak csak magyarázatok. Újfajta kommunikáció. Belülről kell átérezni a világegyetemet. A dagályt figyelni kell. Hiszen később az alapvonalig leapad, hogy megújítsa saját magát.

A remény

A három szereplő most, az esti szürkületben elválik egymástól. Mindegyik egy kicsi többlet energiával – melyre az együtt töltött nap folyamán tett szert – vág neki a saját sorsa megújításának.

Ilyen kerek, egész világképpel ekkor találkoztam először életemben. Azóta minden könyvben, amit elolvasok és minden filmben, amit megnézek – és mondhatom – egész életvitelemben ezeket az összefüggéseket keresem és találom meg. Azóta érzem igazán, hogy egységében kell néznem mindent, amivel foglalkozom. Azóta gondolom úgy, hogy nem véletlenül kerülnek az életembe emberek és jelenségek. Minden és mindenki az én új életszemléletem próbatétele miatt van a közelemben.

Ennek a filmek a hatására 2007-ben részt vettünk egy társasutazáson azon a vidéken és ott is megtapasztalhattuk, hogy a „Nagy Egész” részei vagyunk.

Antalffy Yvette

2013. november 13.

Hozzászólások