„Tiszta szívvel élni: ez a legnagyobb bölcsesség, amit pedig a bölcsek kigondoltak, azt a mégbölcsebbek meg is tették.” (Friedrich Hölderlin)


A bölcsesség az Ószövetségben isteni tulajdonság, mely a világ teremtésében és kormányzásában nyilvánul meg. Egyik jelentéssíkja szerint a Szentlélek hét ajándéka közül a legértékesebb, belénk öntött erény, mely az elmét készségessé teszi az isteni szempontok szerinti gondolkodásra és cselekvésre. A görögöknek három nagy fogalmuk volt az emberi értelem körülírására. Az újszövetségi írók átvették ezeket a szavakat, mert elismerték, hogy Jézus — és csak egyedül ő – mindhármat magában egyesítette. Az első e szavak közül a ’sophia’, a végső dolgokról való tudás, amely igazságossággal és erkölcsösséggel párosul.

Alexandriai Kelemen meghatározásában: „megismerés az emberi és isteni dolgokról és azok okairól”. Arisztotelész szerint pedig „a legmagasabb dolgok megismerésének legtökéletesebb formája, nemcsak végkövetkeztetéseiben, hanem az alapvető okoknak áttekintésében is”. Augustinus úgy gondolja, hogy az „örök dolgok megismerése”. Ciceró ’sapientiának’ nevezi, a legvégső megismerésnek tartja, amit az emberi értelem elérhet.

A második kifejezés a ’fronesis’, ami okosságnak vagy értelemnek fordítható. Gyakorlatibb természetű, az ember tetteire vonatkozik. Arisztotelész úgy határozza meg, mint igazságos tett, amely az értelem erénye, ami által az emberek az élet változó rendjében a jó és rossz között okos döntésre juthatnak. Platón úgy írja le, mint az értelem képességét, amely el tudja dönteni, mit tegyen, és mit hagyjon el. Ciceró ’prudentiának’ fordítja, mint annak fölismerését, amit az embernek keresnie kell, illetve, amit el kell kerülnie.

A harmadik görög szó a ’synesis’, az a kritikus ítélőképesség, amely a tényeket ésszerűen kombinálja, amely az emberek közötti különböző eljárásokban, értékekben és viszonyokban megfelelően különbséget tesz. Arisztotelész azt írja, hogy az ítélőképességről szól. Démoszthenész és Thuküdidész kifejezésre juttatja: a helyzetünk helyes mérlegelése biztosítja a helyes állásfoglalást, ezzel az erőt és bátorságot.

A Biblia szerint az embernek a bölcsesség mindhárom lehetőségére szüksége van. Az a tökéletes ember, aki bölcs tekintettel az örökkévalóságra néz, és ennek a kornak az életére alkalmas. A bölcsesség az Isten tulajdona, Jézus az Ő bölcsességéről beszél: „ezért mondta az Isten bölcsessége is: küldök ő hozzájuk prófétákat és apostolokat” (Lukács 11,49). Pál is Isten bölcsességéről szól:

„Óh, Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége!”(Róma 11,33).

Az ember számára pedig Őt megismerni az egyetlen igazi bölcsesség. Jézusunk is maga a bölcsesség: „Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, ki bölcsességül lőn nékünk Istentől (Korinthoszi I. levél 1. 30). Ő megígérte követőinek a bölcsességet. A nagy bibliai személyiségeknek is jellemző sajátja volt, csupán két példa: Salamon bölcsességet kért és kapott uralkodásához, a bölcsesség tartotta Józsefet a helyes úton és hozzásegítette, hogy naggyá legyen Egyiptomban. Pál apostol imádságainak és a tanításainak is a bölcsesség volt a tárgya, mondván, a keresztyéneknek bölcsességben kell járniuk:

„Bölcsen viseljétek magatokat a kívül valók irányában, a jó alkalmatosságot áron is megváltván” (Kolossé 4,5). Ha az ember bölcs, „mutassa meg az ő jó életéből az ő cselekedeteit bölcsességnek szelídségével” (Jakab 3,13).

Az igazi bölcsesség akkor lesz elérhető, ha Isten Lelke az ember kutató értelmének segítségére siet, de az embernek kell elkezdenie a keresést, ha Istennel akar találkozni. Noha a bölcsesség Istennek ajándéka, ám azt a szellemileg rest ember nem nyerheti el.

A világi életben egy igazi bölcsben megvan a teoretikus és a praktikus bölcsesség egyaránt. Anatole France mondta azon tudósokról, akiknél a gyakorlati tudás hiányzott, hogy ereikben tinta csordogál vér helyett, és sohasem néztek ki az ablakon. Kosztolányi eredményességük és megbecsülésük hiányára is utal:

„A bölcs is szűk utcában mendegél,
árnyat szorongat, üres házban él.
Olykor kimegy az útra is talán,
de amit itt szed, csak tövis, csalán”.

A valós értelemben a bölcs nemcsak tág gondolkodású ember, elég okosnak is kell lennie ezt az ismeretet tettekre váltani, és képes megítélni, hogy milyen úton tudja legjobban célját elérni, tehát a szó legigazibb értelmében gondolkodó és cselekvő is egyben. Ahogy a közmondás rögzíti: Bölcs ember mindenütt otthon van. Ám a valóságos bölcsesség nem az önhittségből ered, hanem az alázatosságból, ezt is jelzi egy szólásmondásunk: Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.

A bölcsesség megszűnik, ha az ember csak tetszést keres, ha önmagát tolja előtérbe. A bölcs tanár sem pöffeszkedik a középpontban, hanem magán túlmutat.

A Tao szerint: „nem áll a fénybe, ezért fényes”.

A bölcs ember semmit sem utasít el vizsgálat, mérlegelés, utánanézés nélkül: legyen szó akár más vallásról, akár teljesen eltérő kultúráról. Vegyünk néhány példát. A buddhizmus fontos tanítása:

“Minden, ami összetett, állandótlan, mulandó, szenvedésteli. A szenvedésben való megnyugvás a végső béke, megszabadulás” – ez a bölcs látás segít fölhívni az emberek figyelmét arra, hogy ugyanaz a dolog, ami a szomorúságot okozza, oka a boldogságnak is.

Buddha megtanította egyszerre látni a jelenségek elmúlását, egyszeriségét és megismételhetetlenségét, csak hozzá kell szokni, hogy a valóságban ezek mindig együtt vannak. Ha az eszünk vagy az érzelmek irányába kibillenünk a belső egyensúlyunkból, eltávolodunk a bölcsességtől, és hajlamosak vagyunk csak az egyik oldalt észrevenni. Konfucius leszögezi: a bölcsnek nincs előítélete, azért vannak iránta bizalommal. Lao-ce szemléletesen definiálja a fogalmat:

“A folyók és a tengerek azért nyerik el száz és száz hegyi patak hódolatát, mert mélyebben fekszenek, mint emezek, tehát uralkodni tudnak a hegyi patakok felett. Így a bölcs is, aki az emberek fölött akar állni, alájuk helyezi magát; ha előttük akar járni, mögéjük áll. Ilyen módon, bár felettük van a helye, nem érzik a súlyát, és bár előbbre való náluk, létét nem érzik sérelemnek: a bölcs az egy-egészet óvja”.

A Pallas Nagylexikon így összegezte a fogalmat:

„egy régi magyar kifejezés szerint a bölcsesség az Isten erejének párája. Nemcsak minden tudás, hanem tökéletes jóság is; nemcsak elméleti, hanem etikai fogalom is. A bölcs ember a belátó, az okok láncolatát felismerő, a következményeket meggondoló, a szenvedélyein uralkodó, mértékletes és a legjobb célból a leghelyesebb módon cselekvő ember. Deák Ferenc is azért a haza bölcse, mert benne politikai nagy elmével tapintat, mérséklet, soha meg nem zavart, a szenvedélyeken uralkodó nyugalom párosult. Elméleti értelemben a bölcsesség az a tudás, mely az okok összefüggését, egységét keresi, és nem elégszik meg a közkeletű véleményekkel, hanem a dolgok lényegébe akar hatolni.”

 

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

 

Hozzászólások