,,Ami a legjobb bennünk, az úgyis mindig kimondatlan marad, önnön mélyén pihen, mint a gyöngy a tenger fenekén.” (Hölderlin)

Amikor elérjük a megérdemelt pihenés korszakát, ezt nagyon sokféleképpen éljük meg. Többet tudunk magunkkal és gondolatainkkal foglalkozni. Egy a fontos és lényeges, hogy ne érezzük magunkat haszontalannak, találjunk magunknak olyan tevékenységet, amellyel másoknak is örömet szerezhetünk. E gondolatok jegyében kezdtem a beszélgetést Ilonával. Kérlek, mesélj magadról, gyermekkorodról, a csodákkal teli ifjúságodról.

Miskolcon születtem egy fagyos januári éjszakán, amikor apám inkább csúszva, mint futva rohant orvosért. A háború még javában tartott, pici babaként anyám karjában reszkettem a pincében a bombázások idején. Apám elbeszéléseiből tudom, milyen szörnyű idők voltak ezek, állandó félelmek között éltünk. Az 50-es években sem volt ez másként. Apám Amerikában született kivándorolt szülők gyermekeként, és ez a “nyugati kapcsolat” rányomta bélyegét egész gyermekkoromra, sőt még a későbbiekben is éreztette a hatását.

A nehézségek és a háború utáni szegénység ellenére is gyönyörű gyermekkorom volt. Anyám határtalan odaadással és szeretettel nevelt bennünket, a lehetőségekhez képest mindent megadott nekünk. Szerető, összetartó család voltunk. Apám, aki befelé forduló, zárkózott ember volt, a hegedű hangjaival mutatta ki érzelmeit, a zene szeretete végigkísérte életemet. A másik meghatározó, felejthetetlen élmény az volt számunkra, hogy a nagyszülőknél tölthettük a nyári szünidőket.

Az apai nagyszüleim elszegényedett nemesemberek voltak. Gazdálkodtak a kis birtokukon, a napi betevőt földjeik megművelésével, kemény kétkezi munkával, állatok gondozásával teremtették elő, és lemondások árán taníttatták apámat. A szántás című versemmel emlékeztem erre. Aztán, amikor a földeket elvették, az ő életüknek is vége lett. A Farkasüvöltés című novellámban ecseteltem ezt a szomorú eseményt. Mi gyerekek csak a virágzó réteket, a ringó búzamezőket és a hazatérő tehéncsordát csodáltuk, büszkén ültünk a lovas szekéren, amikor nagyapám a földekre vitt bennünket, és amíg ő dolgozott, mi a réten vidáman játszottunk.

Milyen polgári foglalkozást végeztél? Mit jelentett számodra a munkád? Mikor mentél nyugdíjba?

Miskolcon a Kilián György Gimnáziumba jártam. Felejthetetlen évek voltak! Nagy tudású, csodálatos ember volt a magyartanárunk, osztályfőnökünk, aki életre szólóan összetartott bennünket és megismertetett anyanyelvünk minden szépségével és gazdagságával. Érettségi után két évig gyárban dolgoztam, majd felvételt nyertem a Miskolci Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karára. Sajnos a harmadik évben megbetegedtem, és egy komoly operáció miatt az ottani tanulmányaimat meg kellett szakítanom.

Gyógyulásom után Pestre kerültem, az AGROTERV-nél dolgoztam, mint építészszerkesztő. Tanulmányaimat pénzügyi-gazdasági vonalon folytattam, építőipari árszakértőként végeztem. Férjhezmenetelem után Keszthelyen, egy Építőipari Vállalatnál ebben a szakmában dolgoztam. A rendszerváltás után a vállalat KFT-ékre tagolódott, egy ilyen KFT ügyvezető igazgatója lettem, innen mentem nyugdíjba. Szeretném megjegyezni, hogy nagyon szerencsés embernek tartom magam. Mai napig átmelegszem, ha az iskoláimra és munkahelyeimre gondolok. Ennek az az oka, hogy mindenhol remek kollektívába kerültem, igazi barátokat találtam, akikkel a mai napig őszinte, mély kapcsolat fűz össze. Az emberekbe vetett hitem, emberszeretetem, optimizmusom is innen származik.

Tudom, hogy életedben volt egy nagy tragédia, a férjed elvesztése. Ez után a lelki trauma után ragadtál tollat?

A férjem özvegyember volt, mikor hozzámentem, három gyermeket hozott a házasságunkba. Én már csak a legkisebbet, akkor még pici gyerek fiamat neveltem. A férjem nagyszerű ember volt, mindent, amit a kertészetről tudok, tőle tanultam. Ő, mint agrármérnök, tudományos munkatárs a keszthelyi egyetemen dolgozott, mégis minden szabadidejét a Cserszegen lévő “hegyen” töltötte. Szerette a földet “túrni”, termelni, szőlőt művelni. Sokat dolgozott, fáradhatatlan volt, talán ez is az oka annak, hogy elvesztettem őt. A halála nagy törés volt az életemben, amit sose hevertem ki. Meg kellett tanulnom egyedül élni. A fiam is kirepült a családi fészekből, ezért úgy gondoltam, legjobb, ha visszatérek “gyökereimhez”: ide költözöm a húgom közelébe, hogy biztos támaszai legyünk egymásnak.

Soha nem éreztem mély magányt. Vásároltam a közelben egy kertet, ahol az energiámat lekötöttem, csodáltam a természetet, vártam a tavaszi megújulást és hasznosan termelgettem. De a szellemi munka hiányzott, és amikor 3-4 éve ide is “beköltözött” az internet, megtanultam a számítógép kezelését, az életem gyökeresen megváltozott. Rájöttem, hogy az érzéseimet le tudom írni.

Kinek merted megmutatni első írásaidat?

Az első írásaim, vers-próbálkozások a Facebook-on, a LAART csoportban történtek. Örökké hálával és szeretettel fogok emlékezni Herczeg Lászlóra (Medve), aki megismertetett az írás szépségével. Olykor keményen, de mindig segítő szándékkal buzdított. Tőle tanultam meg a japán versformákat, haikukat, tankákat és nem utolsó sorban a szonetteket. Eddig hozzávetőleg 350 verset, mintegy 100 szonettet és néhány novellát írtam.

Hol publikáltál először? Manapság hol olvashatók a verseid?

Az írás számomra a béke és a nyugalom szigete. Tulajdonképpen azzal, hogy rájöttem, milyen megkönnyebbülés nekem, hogy valamilyen módon kifejezhetem az érzelmeimet, nagy örömmel töltött el. Készítettem egy blogot, oda teszem fel a verseimet és a prózáimat, valamint a facebook-on lévő irodalmi csoportokba, ahol jelen vagyok. Az őszinte visszajelzésekből tudom, hogy tetszenek. De elküldöm irodalommal foglalkozó barátaimnak is véleményezésre.

Tagja vagy-e valamelyik művészeti, irodalmi társaságnak?

Én mint “magányos farkas”, úgy alkotok. Jelenleg csak irodalmi csoportokban vagyok, a FÉSZEK-ben, Élő költőkben, Konzervatív hazában. Verskedvelő barátaimnál, valamint a Feleségek. hu online magazinnál.

Úgy tudom, hogy pályázatokon is sikereket értél el. Kérlek, mondj nekünk erről is valamit.

A Feleségek.hu legutóbbi írói pályázatán most decemberben a Túl az élet delén című írásommal közönségdíjas és III. helyezett lettem, de ugyanitt korábban a Két hazában hontalanul és az Egyedül a tanyán című írásokat szintén díjazták. Pályáztam még a “Lélekrezdülések” pályázaton, ott az eredményt még nem tudom.

Megjelent-e már könyved?

Írásaimat könyv formában még nem jelentettem meg. Az év elején Beri Róbert megkeresett, hogy a verseimet szívesen kiadnák, de nemet mondtam. Én soha nem gondoltam könyvkiadásra, a barátaim biztatásának ellenére sem. Nekem az írás egy önkifejezés, nyugalom, és úgy vélem, ebben a korban örülök, hogy idáig eljutottam. Megtaláltam benne a szépséget és a békességet, kifejezhetem természet-imádatomat. Nekem ez elég és örülök, ha az interneten mások is olvashatják. Sokuknak örömet szerzek, és nekem is öröm, amikor visszajeleznek, hogy ők is így éreznek, így gondolkodnak. Akkor már nem hiába írtam.

Kik a kedvenc költőid?

Kedvenc költőim: József Attila, Ady Endre, Tóth Árpád, Wass Albert. Emberségből, hazaszeretetből örök példáim. De figyelemmel kísérem a kortárs költők alkotásait is.

Milyen terveid, álmaid, vágyaid vannak még az életben? Mit üzensz azoknak, akik katasztrófaként élik meg a nyugdíjba vonulásukat?

Az ember igazán addig él, amíg álmai, céljai vannak. Szeretnék továbbra is írni verseket, visszaemlékezéseket addig, amíg megtehetem. Dolgozni a kertben, csodálni a természetet és nagyokat kirándulni szeretett Lillafüredemre. Nem nagy célok ezek, de tartalmat adnak további életemnek, hiszen az idő halad és az előttünk lévő út egyre rövidebb. Szeretném hasonló korú, nyugdíjas társaimnak elmondani,- saját példámból,-hogy soha semmi nem késő. Nyugdíjasként is lehet tartalmasan és hasznosan élni. Éljük meg a nap minden percét, mértékkel, beosztással, álmokkal, vágyakkal! Ha elfáradunk, pihenjünk, aztán kezdjük újra. Mert élni jó, az életünk ajándék, egyszeri és megismételhetetlen. Ehhez kívánok mindenkinek jó egészséget! Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést és a lehetőséget, hogy mindezt elmondhattam. Kedves Éva, további sikeres munkát kívánok!

Kedves Ilona, a magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Kívánom, hogy még nagyon hosszú és boldog nyugdíjas éveket érj meg az alkotás örömének kíséretében.

Nagy L. Éva

Szerkesztette:

Weninger Endréné Erzsébet

2014. február 8.

SZÍNEK

Piros: égő tűz, a vérem és szívem
Mely ropog, lüktet, dobog szüntelen.
Fehér: tisztaság és felhő az égen,
A papír, mely oly sokat jelent nékem.

Zöld: a rét színe, az erdőké, fáké,
A dús mezőké, hol a búza érik.
E három szín, ha együttesen nézik
Az édesé, mely bölcsőm volt, HAZÁMÉ.

Sárga: a nap, a fények és életek.
Kék: a tiszta égbolt, folyók, tengerek
És a kék szép szemed, amely rám nevet.

Barna: a föld, a termést adó, áldott.
Fekete: gyász és minden, ami halott.
A sok-sok szín együtt: maga az élet.

SZERETEM

Szeretem nézni a tó tiszta tükrét
Napnyugtakor, vörös ragyogásban,
Amint szerelmesen egybeolvad
A ráhanyatló sötét arcú éggel.
Néha sirályok sikolya hallatszik
Vagy a vízfelszín csobbanása,
Amikor virgonc kishalak ugrálnak,
Majd alámerülnek a tó homályába.

Szeretem nézni a ringó mezőt,
Melyet lágy szellő simogat,
Bódító illatát mélyen beszívni,
Megbújni a magas fű alatt.
Látni kergetőző mezei nyulakat,
Erdő szélén gombázni,
Zümmögő méhek munkáját figyelni,
Hazatérni esti szürkületben.

Szeretek sétálni árnyas parkokban,
Megállni egy-egy virágágynál,
Csodálni a színpompás jázminokat,
Lesni szerelmesek csókjait,
A meghitten sétáló idős párt,
Szemükből ősi nyugalom sugárzik
Túl idők viharain, még most is
Egymás kezét fogják.

Szeretem a kérges kezű parasztot,
Tenyerüket kemény munka barázdálta,
A kőművest, ki házakat épít,
Bányászt, munkást, szerelőt.
Zene szárnyain repülni,
Verseket olvasni, tépelődni.
Szeretem a világot és embereket
Így együtt, egyszerűen..

NYUGTALAN SZÍV

Miért nyugtalan a szívem?
Talán a nyárutó vagy a közeli ősz üzen,
vagy látom az egynyári virágok élni vágyását
ha rövidke idejük végére jár, fejüket horgasztják,
vagy egy dal, egy ki nem mondott gondolat,
mely bent rekedt s döngeti a szív-falat..
S a szív lüktet, ver lázas iramban,
sokszor úgy érzem, e kurta létnek vége van.
Pedig hiszem, dolgom lenne még e földön,
élni a családért, magamért, hazámért tenni,
vagy egyszerűen csak lenni, szeretni, örülni..
De a szív makacs, néha nem csak buzgón liheg,
mint aki maga is unja, meg-megáll, piheg,
mintha percekig csak játszana velem
elég volt már, pihenj – mondja nekem.
De én nem hagyom magam, kapaszkodom,
bár olyankor elhalkul a hangom
néma sikollyal kérőn kiáltom:
nekem még ez a Föld az otthonom!
Még hallani akarok sok zengő dallamot,
megélni, amit a sors rám hagyott
kimondani az elhallgatott szavakat,
csodálni lentről a csillagokat..

TÉL A KERTBEN

fehér ágú fák között
ballagok a kihalt kertben
néhol kilátszik egy-egy rög
kezem fázik a hidegben
olyan tiszta, fehér a táj
ahogy nézem, szinte fáj
varjak serege fel-leszáll
rothadt almát kapirgál
lovagolnak a kitúrt avaron
károgva ugrálnak a havon
fagyosan koppan a csend
jég sír lógva az ereszen
roppan a hó, mikor lépek
felriasztom a cinkéket
valahol rekedt kutya vonít
hangja a néma csendbe hasít.
Mély álomban alszik minden
tél szívében, itt a kertben
megtörik a havon a fény
pelyhek cikáznak, mint az örvény
hamar sötétedik, sóhajtok
a kertkapuban még megállok
kerti házam ablakán a fagy
áttetsző jégvirágokat fakaszt.

Úgy várom a tavaszt!


SZÁMADÁS

Szoktál-e néha sétálni
árnyas fák alatt,
nézni, hogy csörgedezik
az erdei kis patak?
Ülni a kertben
nyíló virágok között,
ámulni kirakatok előtt?
Megfogni elesett ember kezét,
segítesz, mikor kinyújtja feléd?
Törölted-e le már
hangtalan zokogás könnyeit?

Vigaszt adni-kapni,
örömben osztozni,
embernek maradni
legyen időd!
S esténként, ha összegezel,
hálát adsz-e, hogy egy
új nap jön el?
Vedd észre magad körül,
a világ hogyan pördül,
s ha elérkezik a végső számadás
nyugodt lelkiismerettel

mondhatod majd,
megtettem, amit kell!

HALKULÓ ZENE

Már olyan vagy nekem,
mint egy halkuló zene,
lelkemben még
rezegnek a hangok
de a fortisszimo
régen elhallgatott.
Lágy szimfónia lettél,
szívem még pengeti
hegedű húrjait,
s amikor a hárfa szól
mintha öledben
kucorognék megint.
Karjaimmal ölellek
fuvola hangjaira,
klarinét nevetve
suttogja fülembe
pajzán huncutságod.

S most szemem
mered a semmibe,
maradt nekem
a halkuló zene,
néha még az ütősök
verik a dobokat,
remegek és kutatom
keresem az okokat.
S mint ahogyan
lágy zenére
patak vize folydogál
az utolsó taktusoknál
könnyem csendesen
csordogál..

ROZSDÁS LEVÉL

A kert végében van nekem egy sarok,
ahol csak a rozsdás levél zizzen,
lehullva a vállamon megpihen
s én a zajoktól távol álmodozhatok.

Képzeletem a messzi múltba repít,
látok egy kicsi lányt nagy szemekkel,
tekintete tele kérdésekkel,
amint csodálattal anyjára tekint.

Nekem is lesz családom, gyermekem,
és mesélek majd neki, mint te nekem?
Anyám átölelt s én ölébe ültem..

Azóta sok tavaszból érett nyár,
nyomukban már régen fakó ősz jár,
kérdésekre a válasz : életem..

SZÁNTÁS

Bő termését adta már a föld
Kamra polcain üvegbe zárva
és a kenyéren is ott az áldás.
Most pihenni készül,
a paraszt megkezdte a szántást.
Becsüld a parasztot!
Olyan ő a földnek,
mint gyermeknek az anya,
táplálja, gondozza,
majd álomba ringatja.
Rögös ágyát szántással készíti,
verejtékkel öntözi,
munkájából új élet sarjad.
Most előtte a végtelen határ,
fogja keményen az ekét,
fejét lehajtja,
görnyedt háttal nógatja a lovat,
izmai megfeszülnek.
Egyek ők most, ló és ember.
Az ekevas mélyen belevág a földbe,
nyomukban kifordult rögök és árok,
hol magok élednek majd.
Csak mennek, az izzadtság csorog..
Becsüld a parasztot!
Kísérje áldás e nehéz munkát,
hangozzék az ima:
Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma.

Hozzászólások