A híres félistenről már sok film készült, idén kettő is a mozikba kerül. Az első ezek közül a Kellan Lutz főszereplésével készült Herkules legendája.

Mikor nekiálltam, hogy összeszedjem a gondolataim a Herkulesről, tudtam, hogy ezúttal másképp kell megírnom a kritikát, mint általában szoktam. Erre a filmre ugyanis úgy ültem be, hogy tisztában voltam vele, mire számíthatok. Tudtam, hogy gagyi lesz, ezért nem voltak nagy elvárásaim.

Robbie Williams énekli az egyik dalában, hogy ha nem számítasz semmi jóra, akkor nem érhet meglepetés. Ez a Herkules legendájára is tökéletesen igaz: nem számítottam semmi jóra, és nem is kaptam semmi jót. Bár ez így nem igaz, hiszen rengeteget lehetett röhögni a filmen, noha az alkotóknak nem ez volt a szándéka.

De mit tegyen a szegény néző, ha a félmeztelen, izomagyú Herkules, és a szőke, kevéssé attraktív szívszerelme a tó közepén álldogálnak, és a lány a következő szavakkal nyújt át egy nyakláncot a fiúnak: „Ez az anyámé volt, de ő már az istenekkel van, szóval legyen a tiéd.” Nehéz mozdulatlan arcizmokkal végigülni ezt a mérsékelten logikus gondolatmenetet, főleg a mérsékelten hiteles színészi játékkal párosítva.

A történet annyira sablonos, hogy csupán félmilliószor láttam eddig másik filmekben. De tudom, hogy nincs új a nap alatt, így ezt nem rovom fel a film hibájául.

Herkules anyjának, Alcmene-nek elege van zsarnok férjéből, a királyból, akit csak a háborúzás és más népek leigázása érdekel. Tudja, hogy közös fiukat is ebben a szellemben fogja majd nevelni. Ezért Héra istennőhöz imádkozik, aki meghallgatja a kérését: a királynő teherbe esik Zeusztól, és megszüli a kis Herkulest, aki reményt ad neki, és egy szebb jövő ígéretét hozza magával.

Csakhogy a király utálja mostohafiát, mert érzi, hogy veszélyt jelent rá. A trónt is édesfiának, Iphiclesnek szánja, akárcsak a krétai hercegnő kezét, annak ellenére, hogy a lány Herkulesbe szerelmes.

Az, hogy ki kit szeret, persze abban az időben senkit nem érdekelt, nem abban nyilvánul meg a király gonoszsága, hogy a szerelmesek boldogságának útjába áll. Az ellenben már nagyon nem szép tőle, hogy a biztos halálba küldi Herkulest egy csapat katonával együtt. Herkulest persze nem olyan fából faragták, hogy csakúgy meghaljon. Ő és egy bajtársa túlélik a harcot, és bár eladják őket rabszolgának, de ezt a problémát is leküzdik. Végül hazajutnak és bosszút állnak ellenségeiken. Nem hangzik forradalmi újdonságnak, nem igaz?

Körülbelül húsz perc után egyik kedves barátom odafordult hozzám a moziban a következő kérdéssel: Mikor jelenik meg az első ismert színész? A válaszomban biztos voltam: soha. A főszerepet Kellan Lutznak adták, akit az Alkonyat filmekből ismerhet a közönség, de valószínűleg a népesség azon nagy százalékának, aki nem film – vagy Alkonyatmániás, és nem dolgozik a médiában se, annak fogalma sincs róla, hogy ki ő.
Kellan egy nagyon csúnya, ám nagyon izmos fiú, aki az egész film alatt félmeztelenül rohangál és harcol. (Tehát ugyanazt csinálja, mint az Alkonyatban, csak ott van rajta póló.) Az, hogy rabszolgákkal, oroszlánnal, vagy a mostohaapjával küzd, gyakorlatilag mindegy.

Úgy gondolom, hogy egészen bravúros, mennyire rossz ez a film. Az a kategória, ami annyira szörnyű, hogy már szórakoztató. Néhány hónap, és mozikba kerül egy másik Herkules film is, a Magyarországon forgatott, Dwayne Johnson-féle feldolgozás. Még nem tudom, hogy leszek-e olyan bátor, hogy azt is moziban nézem-e meg. Bár az az igazság, hogy a Herkules legendájánál rosszabb nem igen lehet.

Weninger Andrea

Hozzászólások