Gyermekekről és állatokról írni mindig hálás dolog. Az előbbiek szeretik az utóbbiakat, és szívesen olvasnak róluk verseket, novellákat. Melyek azok az állatokról szóló köteteid, amelyek gyermekeknek íródtak?

Alapvetően az Állatságok című kötet szól különös, egzotikus állatokról, de a Kerge ABC és az Állatok a tubusból szintén tartalmaz állatos verseket. A felnőtteknek íródott novellák közül talán az Űrkutyákat és az Űrcicát emelném ki.

Gyermekverseidet átszövi a humor, az önfeledt vidámság. Prózai műveidben milyen módon van jelen a mosolyra, nevetésre késztetés, netán a fanyar irónia? Úgy tűnik, ez egy nagyon fontos fűszere az írásaidnak.

Úgy képzelem, hogy nehéz dolgokról csak könnyeden, távolságtartással lehet írni. Pátosz helyett iróniával, kicsit mindig magunkon is nevetve.

Mi volt az első könyv, amit elolvastál? Ki a kedvenc íród, költőd? Van példaképed az irodalomban?

Nem tudom felidézni az első olvasmányomat, mert fokozatosan kezdtem meséket olvasni. A pöttyös könyveket nagyon szerettem, kedvencem Halasi Mária Az utolsó padban című műve volt, meg egy fura című könyv, a Mango. Az ötvenes években adták ki, szerintem senki sem emlékszik már rá, én meg nem tudom, hova lett. Egy néger kislányról szólt, aki egy afrikai halászfaluban lakik, és nem szeret lányoknak való játékokat játszani, hanem lándzsát hajít, és hasonlók. Volt egy barátja, Zolu, a varázsló, aki elvitte őt a barlangjába. Ezt imádtam. Minden királylány szőke volt és kék szemű, akkor még nem létezett Pocahontas, nem volt kivel azonosulni, hiszen még az egyetlen sötét hajú női hősnek, Hófehérkének is hófehér bőre volt!  Általános iskolás koromban állandóan Arany János balladáit olvastam olyan szenvedéllyel, ahogy kiskamaszok slágereket szoktak hallgatni. Később nagyon hatott rám Vas István, Petri György, Kormos István. Rengeteget tanultam az egyetemen Lator Lászlótól, akit a mai napig felhívok, ha nehéz kérdésben kell döntenem. Nem csak poétikai dolgokra gondolok, egyebekre is. Nem ismerek nála világosabban gondolkodó embert, aki attól is lenyűgöző, hogy soha senkit nem akart legyőzni. Egyszerűen hiányzik belőle az a kompetitív szemlélet, ami egyébként annyira megmérgezi a mostani életünket.

Az emberek egyre kevesebb könyvet olvasnak. Mit gondolsz, hogyan lehetne kedvet csinálni hozzá például a gyereknek? Tudom, te sokat teszel ezért, hiszen az általános iskola felső tagozatos diákjainak összeállított irodalomkönyv és szöveggyűjtemény egyik szerzője és szerkesztője vagy.

Az a tapasztalat, hogy az olvasmányokban szereplő szövegek felébresztik a gyerekekben az olvasási kedvet. Könyvtárosoktól tudom, hogy több ajánlott művet is be kellett szereznie az iskolának, mert a gyerekek keresték: kíváncsiak lettek a szereplők további életére. Ha otthon a szülők olvasnak, vagyis a gyerekek látják, hogy ez egy létező szabadidős program, akkor sokkal nagyobb az esély, hogy maguk is olvasóvá váljanak. De a saját fiamon is látom, hogy ez nem egyszerű ügy, főleg nem kamaszoknál. Őt most, tizennégy évesen főleg az érdekli, amin nevetni lehet, amiben felidézhető poénok vannak.

Hogyan indult az írói-költői pályád? Hol jelentek meg első írásaid? Van-e kedvenced közülük?

Nagyon fiatalon, mondhatni túl fiatalon jelent meg az első kötetem. Még egyetemista voltam. A Móra Kiadó adta ki, Rózsa Endre költő volt a szerkesztője, ő támogatta az indulásomat, valamint Mezey Katalin költő. Utólag visszatekintve sok kamaszos, elkapkodott szöveget látok, de halványan azért már látszik néha a későbbi felnőtt arc. Én a Porhó című kötetem óta tartom érvényesnek azt, amit csinálok, a korábbiak közül csak egy-két verset vettem be a gyűjteményes kötetbe. Az első versem egyébként az Ifjúsági Magazinban jelent meg 1984-ben. Egyszer a Könyvhéten dedikáltatott valaki, akinek az a vers még megvolt, kivágta a lapból. Na, ez egy olvasó!

Hogyan látod a pályakezdő írók helyzetét Magyarországon? Milyen jó tanáccsal tudnál szolgálni nekik? Mire van ma szükség ahhoz, hogy valaki befusson, ismert legyen az irodalmi életben?

Először is talán arra van szükség, hogy ne akarjon „befutni”. Az irodalom nem eszköz arra, hogy az ember valamit elérjen. Csak annak érdemes írnia, aki e nélkül el sem tudná képzelni az életét, akinek ez a természetes. Aztán vagy olvassák, amit ír, vagy nem. Ha igen, az ösztönző és jó, de nem a siker a cél. Akinek igen, az inkább jelentkezzen a Megasztárba. Ez egy magányos szakma, olyan pálya, amelynek minden szakasza másképp nehéz és az ember mindig egyedül van a kételyeivel, szorongásaival. Érdemes jó lapoknak küldeni írásokat és persze olvasni, minél több kortárs irodalmat. Tanácsot egyébként öreg, szemüveges bácsik szoktak adni, én túl bizonytalan vagyok ahhoz, hogy osszam az észt. Mit tudom én, mit kell csinálni: teljes szívvel-lélekkel azt, ami nekünk fontos.

Mik a jövőbeli terveid? Van-e valami nagy álmod, egy nagyszabású project, amit meg szeretnél valósítani?

Inkább amolyan kisszabású dolgokban gondolkodom, leginkább mindig a soron következő szövegen. Írtam egy mesejátékot, szeretném, ha ez megvalósulhatna színpadon is. Összeállt egy újabb novelláskötet is, közben pedig prózát írok, de még teljesen nem körvonalazódott, hogy mivé akar alakulni.

Weninger Endréné

Tóth Krisztina versei

Lesz macska is

I.

Ámokfutás volt három éjszakán át:

a megjelölt kulcs nem illett a zárba,

forgatták csak, ahogy később a párnát,

mikor végül az idegen lakásba

bejutottak, két ágyat összetoltak,

takarónak a függönyt leszerelték,

álltak a zuhany alatt – hideg folyt csak

belőle, nézd meg, ilyen színű csempét

gyerekkoromban láttam, mondta, még emlékszem

a linóleumból a foltfejekre,

fekete-fehér kutyaarc, a szélen

megismétlődik- tudod, a részletekre,

szagokra mondom, cipelem magammal

(nem nyom a karom? Ha kell, itt a párna-)

az összes képet, mindjárt itt a hajnal,

jár a troli és ég az utcalámpa.

II.

Leányfalura menekültek aztán,

nem járt senki az éjszakai úton:

elég öreg ház, nem valami nagy szám,

de arra jó, hogy az ember megaludjon,

letekerték a kapuról a láncot,

várj csak, valahol itt a villanyóra,

kínai lakat volt, de látszott,

nem is használják, a rács tiszta rozsda,

és a takarók hűvös fűszagában

az a sok nyár, kék ülőke a vécén,

kerti cipők, szappant még nem találtam,

ez meg valami furcsa gyógynövénykrém,

apránként kigyulladt az összes ablak,

úgy égett mintha villám járna benne,

valamit most ígérj meg! (Jé, ott laknak?)

-aztán kilobbant: persze, persze, persze.

III.

Hogyha hajnalban nem jön az a macska,

feküdtek volna délig öntudatlan:

de így elnyújtott, gyerekhangú jajra

riadtak fel és lecsúszott a paplan,

a derengésben szétdobált ruhák közt

újra kezdték, mint aki csak szunyókált

a ringatást, a lomblyukaktól áttört

függöny mögött a neonfényű hold állt,

de már fent volt a nap is, égitestek

találkoztak félálomban az égen,

és kitakarva látszott, hogy a testek

még fiatalok, de már nem egészen,

hogy halandóak, de már nem egészen,

és csukott szemmel az egyik megígérte

a másiknak, hogy ott, a másik évben

lesz macska is, mert anélkül mit érne…

Az egérről

A költő könyvében, aki már nem él,

a vers mellett, melyben egy nőről ír,

aki nem él már, mint egy sárvirág

megőrződött a macskám lábnyoma:

odalopódzott mindig, mert nagyon

izgatta őt a lapok közti rés,

várta, hogy egyszer kijön az egér,

(régen elveszett az a macska is),

és tényleg, ott a papíralagút

mélyén valami folyton imbolyog:

elteszünk ezt-azt a lapok közé,

lepréselni a véletleneket.

Hozzászólások