,,Jó volna újra hinni,
ahogy József Attila hitte,
hogy lehet taní-tani
felsőfokon életre, hitre.”
(Vörös József)

Katalinnal nem régen ismerkedtem meg Kecskeméten. Kiskunhalasról érkezett, ahol egy irodalmi csoportot vezet. Megkérem, meséljen magáról, életéről, munkájáról, és nem utolsó sorban a szépirodalomról, amely teljessé teszi az életét.

 

sari_kati3

 

Baján születtem. Érdekes, Baja az a város, ahová életem során vissza-visszatértem. Édesapám tsz-elnök, édesanyám háztartásbeli volt. Eleinte sokat költöztünk, attól függött, apukám éppen hol kapott munkát, s így szolgálati lakást. Aztán Pirtón kötöttünk ki. Itt kezdtem általános iskolába járni. Jó tanuló, eszes gyerek voltam, a verseket pillanatok alatt megtanultam, a kórusban én mondtam a leghangosabban. Amikor elvégeztem az első osztályt, hatalmas tragédia történt. Egy augusztusi napon édesapám helyett egy hír jött: motorbaleset érte, kórházban van. Még 11 napot élt. 7 éves voltam akkor. Édesanyámmal ketten maradtunk, egy fillér nélkül. Elhelyezkedett Kiskőrösön a Gyümölcsfelvásárlóban. Reggel korán ment, este vártam a vonatnál, együtt mentünk haza. Aztán megismerkedett nagyszerű nevelőapámmal, 48 évig voltak házasok. Sajnos múlt év őszén édesanyámat is elvesztettem.

Középiskolás és főiskolás éveimet is Baján töltöttem. Később munka mellett elvégeztem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolát, most utazó gyógypedagógusként sajátos nevelési igényű gyerekekkel foglalkozom nyolc intézményben, két városban. Előtte harminc évig tanítottam, nagyrészt osztályfőnökként.

 

sari_kati1

 

Van-e olyan gyermekkori élményed, amelyet szívesen megosztanál velünk?

Több is.  Igazán elmondhatom, hogy: „Nótás kedvű volt az apám”, mert amikor a munkából hazajött, térdére ültetett és rengeteget énekeltünk együtt. A zene szeretete talán innen ered. Emlékszem kedves tanító nénimre, Kopasz Imréné Marika nénire, aki édesapám halála után a szárnyai alá vett. Akkoriban nem volt napközi, így hát tanítás után a lakásukba mentem, amely az iskola épületében volt. Ott csináltam meg a leckét, utána játszhattam, enyém volt az egész iskolaudvar. Felejthetetlenek voltak a névnapi összejövetelek.

Édesanyámék hatan voltak testvérek, mindenki megtartotta a névnapját, ahol az unokatestvérekkel együtt ötvenen is voltunk. De névnap sem kellett ehhez. Volt, hogy valamelyiküknél szüretelni gyűltünk össze. A hetvenes években alig volt televízió. Volt egy tanyasi iskola, oda mentünk mindannyian szerdánként nézni a Rózsa Sándort. No, akkor korábban behajthattam a teheneket, s ez bizony nagy élmény volt. Gyerekek, felnőttek a környékről mind összegyűltünk, s néztük a sorozatot.

 

sari_kati2

 

Az érettségi után jött a főiskola. Melyik iskolába jelentkeztél, és miért épp ide?

Az az igazság, hogy érettségi után először a munka jött. Baján végeztem a Közgazdasági Szakközépiskolában mint gyors- és gépíró, igazgatási ügyintéző. Irodakukac lettem, ahogy én neveztem magam, de az nem az én világom volt. Négy évet húztam le a Kiskunhalasi Állami Gazdaságban. Egy tavaszi napon érlelődött meg bennem a gondolat: Mi lenne, ha tanító lennék? Mindig is szerettem a gyerekeket, s a rokon gyerekek is csüngtek rajtam. Felvételiztem a Bajai Tanítóképző Főiskolára. 22 éves fejjel munkából az iskolapadba – gondolhatod, mekkora élmény volt a három év a nappali tagozaton! Szuper csapat voltunk, főiskolai csoporttársaimmal a mai napig minden évben találkozunk.

Hogy miért választottam ezt a pályát? Fokozatosan érlelődött meg bennem a gondolat, hogy én is olyan „tyúkanyó” tanító néni szeretnék lenni, mint Marika néni, akiről meséltem.

 

sari_kati9

 

Kérlek, mesélj a munkádról!

A munkám egyben a hivatásom is. Telitalálatnak érzem a választást. A mai napig nagy örömömet lelem benne. Jól érzem magam a gyerekek között, rengeteget kapok tőlük. Csodálatos dolog örömet szerezni, megszépíteni mindennapjukat, tudást adni a fejecskékbe, személyiséget formálni, rányitni szemüket a világ ezernyi csodájára, növelni minden módon az önbizalmukat, sikerélményhez juttatni őket.
Két éve váltottam: tanításból a fejlesztésbe. Utazó gyógypedagógusként az a feladatom, hogy segítsek a tanulási nehézséggel küzdő gyerekeknek, fejlesszem a tanuláshoz szükséges képességeiket, mint például figyelem, emlékezet, gondolkodás, látási, hallási és térészlelés. Ezen kívül tanítsam őket tanulni, fejlesszem a helyesírásukat, szövegértésüket, ahol szükséges, matematikai képességüket, illetve a kommunikációjukat.

Óvodásoktól a középiskolásokig minden korosztállyal foglalkozom. Tudod, sokan kérdezik tőlem: Mi az oka annak, hogy egyre több a „disz”-es gyerek? /Diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia/ Gyakori, hogy a terhesség alatt vagy a szülés körül történik valami rendellenesség /pl. oxigénhiány/, de én a legfőbb oknak azt tartom, hogy gépek helyettesítik az édesanyát. A gyerekek a tévé előtt ülnek, vagy éppen a számítógép, tablet előtt, nem mozognak, nem beszélnek, ami elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy a tanuláshoz szükséges képességük fejlődjön.

 

sari_kati4

 

Hogyan jött a novellák írásának ötlete? Mikor jött el az a pillanat, hogy úgy érezted, hogy mondanivalód van a nagyvilág számára?

Olvasni mindennél jobban szerettem. Gyerekkoromban előfordult, hogy tanulnom kellett volna, de az Élővilág tankönyv borítóját levettem, ebbe csomagoltam bele Karl May indián regényét, hogy ki tudjam csempészni a legelőre. Persze, hogy a tehenek a kukoricásban kötöttek ki! Mindig is élénk volt a fantáziám. Jól fogalmaztam, többször kértek meg ballagási beszédek megírására, elmondására. Először meséket írtam. Nagyon érdekelnek az emberi sorsok. Egy Szophoklész idézettel tudnám ezt legjobban jellemezni: „Sok van, mi csodálatos, de az ember a legcsodálatosabb.” Először gyerekkoromról, szüleimről írtam, majd emberekről, akiknek a sorsa, élete, hitvallása az életről megragadott. Fontosnak tartottam, hogy írásaimmal hitet adjak az olvasónak, hogy a nehézségek ellenére is sok mindenért lehetünk hálásak. Amikor tagja lettem a Petőfi Sándor Irodalmi Körnek, lehetőségem nyílt arra, hogy írásaim megjelenhessenek a Kulimár János szerkesztette Nyírségi Gondolat című irodalmi folyóiratban, illetve antológiákban.

 

sari_kati7

 

Mit jelent számodra egy-egy novella elkészülte? Gondoltál már arra, hogy regény írásába fogj?

Amikor egy-egy írásom elkészül, az alkotás öröme lesz úrrá rajtam: megmentettem valamit, nem engedtem, hogy feledésbe merüljön, ami értékes, szép vagy példamutató, erőt adó mások számára. Örömet okozhatok másoknak. Tervezem, hogy emberekről szóló írásaimat csokorba fűzve megjelentetek egy könyvet. Folyamatosan, érdeklődve figyelem az embereket, olykor ámulattal hallgatom történeteiket. Főleg azok a sorsok érdekelnek, amikből megtudom, hogyan lettek úrrá egy-egy nehéz élethelyzeten.

Kik a kedvenc íród, költőid?

Móra Ferenc, József Attila, Weöres Sándor.

 

sari_kati8

 

Mikor kezdődött az ismeretség, a barátság a többi halasi tollforgatóval? Úgy tudom, hogy téged választottak meg az irodalmi kör vezetőjének is.

2006-ban csatlakoztam a Buda Zsuzsanna vezette Petőfi Sándor Irodalmi Körhöz. Klubtársaim többségét ott ismertem meg. Amikor újjáalakultunk, megkértek, hogy vállaljam el az irodalmi kör vezetését. Mivel nagyon elfoglalt vagyok, sokat gondolkodtam, meg tudok-e felelni ennek a szolgálatnak, végül elvállaltam.

Kérlek, mutasd be röviden a most alakult irodalmi kört! Hány tagja van?

Idén februárban alakultunk újjá József Attila néven. Velem együtt jelenleg tizennégyen vagyunk. Remélem, idővel nőni fog a létszámunk. Legidősebb tagunk Finokné Bodonyi Etelka néni, ő a 84. évében jár. 2000-ben kezdett verset írni, ma már több mint 700 verse van. A legfiatalabb tagunk Pásztor Gergely. A versírás mellett szenvedélye, hobbija a fotózás, gyönyörű fotókat készít városunk középületeiről, a virágokról, a természetről. Gerelyhajításban többszörös magyar bajnok volt, ma is egy neves egyesület tagja.

 

sari_kati5

 

Maróti Dezső harkakötönyi költő. Eddig három önálló verseskötete jelent meg. Sok versét magyar nótaként zenésítették meg. Egyik nótája ezüstérmes lett egy énekversenyen. Herner József aktív korában járműtervező mérnökként dolgozott. Társszerzőként egy verseskötete jelent meg „Elgurult gyöngyszemek” címmel. Hajdók Zsóka verset és prózát ír, egyiket sem „középiskolás fokon”. Több országos pályázaton szerepelt díjazottként, újságíróként alapító tagja a helyi Halasi Tükörnek, ahol a kulturális rovatot vezette.
Fülöp Benjáminné Kiskunmajsán él. Versei olykor játékosak, olykor múltidézőek, máskor a természet által ihletettek. Alkotói tehetségét a Teremtő ajándékának tartja.

Molnár Erzsébet nagyon sokoldalú. Verseket ír, üvegre, porcelánra fest, szívesen énekel rendezvényeken, illetve egy egyházi kórusban.   Fekete Zsuzsa verset, prózát ír. Egy kisregénye jelent meg Kazahsztáni szerelem címmel, amely egy megtörtént eseményen alapul.  Újságíróként tudósításokat ír egy irodalmi folyóiratba, gyakran hívják szerepelni különböző rendezvényekre.
Dr. Kocsis Mária nyugdíjas szakgyógyszerész, teológiát tanult a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián. Versei főleg vallási témájúak vagy a természet által ihletettek. Fehérné Marika sokáig csak a fióknak írt, ma már szívesen osztja meg velünk a verseit. Aktív nagymamaként ma is támasza a családjának.

 

sari_kati10

 

Kiss Ferencné Elő Mária verseket, prózát ír, melyek egy-egy adott történelmi kor rendkívül élvezetes stílusban megírt dokumentumai. Csermákné Bálint Katalin eleinte irodalom-kedvelőként csatlakozott hozzánk, ma ő is megörvendeztet bennünket verseivel. Vincze József nyugdíjas mozdonyvezető, református presbiter.

Milyen gyakran találkoztok? Milyen céljaitok vannak? Remélem, hogy valamennyien csatlakoztok a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Köréhez!

Minden hónap utolsó vasárnapján találkozunk. Amikor februárban újjáalakultunk, közösen megalkottuk csoportszabályainkat, meghatároztuk céljainkat. Ezek között szerepel az is, hogy felvesszük és tartjuk a kapcsolatot veletek is, valamint a Kiskunhalason működő Erdélyi Csillagok Irodalmi Egyesülettel. Éppen ezért remélem, hogy rajtam kívül irodalmi klubtársaim is minél nagyobb számban csatlakoznak a Bács megyei Baráti Körhöz.  Fő célunk még: Értéket őrizni, teremteni, tovább adni, csatlakozni városunk kulturális életéhez, továbbá – ahogy eddig is – megjelenni antológiákban, irodalmi folyóiratokban.

 

sari_kati6

 

Milyen álmokat szeretnél valóra váltani?

Továbbra is szeretnék örömet okozni az embereknek írásaimmal, gitározásommal, éneklésemmel. Szeretnék egy saját könyvet, szeretnék majd sokat utazni, annyit olvasni, amennyit csak akarok. Létrehozni egy saját napközit, ahová örömmel jönnének a gyerekek. Jó lenne minél több csend-napot tartani ebben a nagy rohanásban, ahol az embernek minden perce be van osztva.

Katikám, nagyon szépen köszönöm az interjút. Remélem, hogy még sok éven át fogunk együtt munkálkodni. A szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet!

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

SÁRI KATALIN: KRISZTINA

Él Kiskunhalason egy mozgássérült fiatal hölgy, Ábrahám Krisztinának hívják. Szinte minden városi rendezvényen jelen van tolókocsijában. Évek óta csodálom. Mindig mosolyog, emberek veszik körül és bár nehezen, szaggatottan beszél, mindenkihez van egy kedves szava. Jó a közelében lenni, mert legtöbbször jókedvűnek, érdeklődőnek látom. Amikor említettem neki, hogy írni szeretnék róla, első szóra örömmel egyezett bele. Egy kora őszi vasárnap délután meglátogattam. Kertes családi házban lakik a szüleivel. Testvérei, Attila és Ibolya már önálló életet élnek. Körülnézek a barátságos, napsárga színű szobájában: Számítógép, tévé, HI-Fi torony, az asztalon rajzlapok, festékek, az asztal üveglapja alatt rengeteg fotó, a falon képek, a polcokon apró tárgyak, bizsugyűjtemény.

Beszélgetni kezdünk. Először gyermekkoráról kérdezem:  
Az álmok és vágyak valóra válnak, csak nem olyan formában, ahogy mi elképzeljük. Velem is ez történt – kezdi Krisztina.
1983. december 29-én születtem Aradon. Teljesen egészséges lennék, ha az orvosok jobban odafigyeltek volna édesanyámra. Érezte, hogy szülnie kell, – december 16-ra volt kiírva -, de az orvosok azt mondták, még nincs itt az ideje. Végül december 29-én megszülettem. A köldökzsinór a nyakamra tekeredett, elfeketedtem, mire kibújtam erre a világra. Azonnal oxigénre lett volna szükségem, ehelyett több injekciót adtak a lábamba, amitől idegszálbénulásom lett. Az orvosok lemondtak rólam, de a szüleim a saját felelősségükre hazavittek Majlát faluba. Kezdetben nem látszott, mekkora a baj, de amikor ülnöm kellett volna, akkor vette észre anyu, hogy valami nincs rendben. Kis öklömet nem tudtam kinyitni.

A faluban nem volt semmi munkalehetőség. Szüleim állatokat tartottak. Volt egy nagy kertünk is. Amikor ott dolgoztak, engem egy fára kötött hintába tettek. Nagyon szerettem hintázni. A faluban lakott néhány unokatestvérem és az egyik mamám is. Legszívesebben egy kirakós játékommal játszottam. Akkor még – ha nehezen is -, de  tudtam használni a kezemet, később egy  rosszul sikerült műtét miatt ez lehetetlenné vált. Kezdettől fogva tolókocsiban ültem. Nekem ez valahogy természetes dolog volt. Egy szomszéd kislány gyakran jött át hozzám játszani. Óvodába, iskolába nem tudtam járni. 4 éves koromban tanultam meg beszélni. A három testvér közül én voltam a legvidámabb, a legvirgoncabb. A falu elfogadott. Persze, néha kérdezték, miért nem tudok járni, mi a bajom?

–    Értek atrocitások?

A faluban nem, a városban néha összesúgtak a hátam mögött. Legjobban azt utáltam, mikor bámultak. Ettől ideges lettem, szégyelltem, hogy nem tudok járni. Ahogy telt az idő, ez elmúlt, nem törődtem vele.
Volt egy igen nehéz időszakom, úgy 16-17 éves korom körül, amikor még nem szedtem ezt a gyógyszert, amit most. Rettenetesen erős görcsök kínoztak: a lábam, a nyelvem görcsbe rándult. Alig tudtam beszélni. Annyira fájt, hogy kivert a víz. Hónapokig nem tudtam aludni, csak néhány órát. Emiatt állandóan kimerült voltam. Végül egy szegedi orvos találta meg a megfelelő gyógyszert. Azóta szerencsére csak akkor jönnek elő a görcsök, amikor nagyon stresszes vagyok.

–    Hogyan kerültetek Magyarországra?

Egyszer apukám megtudta, hogy Magyarországon, Kiskunhalason működik egy intézet, ahol a Pető módszerrel fejlesztik a sérült gyerekeket. Azonnal elhatározta, hogy áttelepülünk. Anyu először hallani sem akart róla, de aztán beleegyezett. 1991 telén úgy jöttünk át, hogy nem tudtuk, hol hajtjuk álomra a fejünket. Testvéreim otthon maradtak a mamával. 8 éves voltam ekkor. Egyenesen az intézetbe vittek. Ott is hagytak. Nagyon sírtam, mert azelőtt mindig együtt voltunk. Idegen helyen, idegen emberek között eleinte nagyon nehéz volt. Szüleim hétfőn bevittek, pénteken hazahoztak. Apukám folyamatosan járta a várost, munkahelyet keresve.
Közben bejön az édesapa. Őt kérdezem erről az időszakról:
–    Bizony, eleinte nehéz volt – kezdi Imre. Szerencsére a Családsegítő Intézet vezetője, Tóthné Irénke segített albérletet és munkát találni. Eladtuk a romániai házat és egy hónap múlva a másik két gyermekem is kijöhetett. Vágó Lászlótól kaptam munkavállalási engedélyt, így engedélyezték a letelepedést. Ő adott munkát is.  Eleinte egy erdőben dolgoztam, majd egy maszek kőművesnél. A feleségem, Jolánka közben a kórházban kapott munkát egy évig, utána ápolásira jött Krisztinával. Több munkahelyen is megfordultam, mígnem 2000 októberében sikerült a MÁV-nál elhelyezkednem. Azóta folyamatosan ott dolgozom. Később némi segítséggel sikerült saját lakást építeni. Templomba járó emberek vagyunk, tagjai a Kiskunhalason működő Colping egyesületnek.

Az édesapa ásványvízzel kínál, majd magunkra hagy bennünket, mi pedig folytatjuk a beszélgetést Krisztinával.
–    Milyen volt az intézeti élet?
Színváltós. Egyszer ilyen, egyszer olyan. Jó volt, hogy barátokra találtam. Egyik héten délelőtt volt a testnevelés, délután tanítás, másik héten fordítva. Néha fájt, amikor kemény fapriccsen tornáztunk, mert nagyon nyomta a csontom. Próbáltam kézzel írni, de az olvashatatlan volt. Észrevettem, ha a számba veszem a ceruzát, sokkal olvashatóbban tudok írni. Eleinte egyformák voltak a lábaim, de amikor sokat kellett ülni a tanulás miatt, felcsúszott a bal medencém, ezért a bal lábam pár centivel rövidebb lett. Először lábujjhegyen jártam a járógéppel. Emiatt 7 műtétet hajtottak végre rajtam, most visszafelé feszül a lábfejem. Viszont ennek köszönhetően fel tudok ülni a ló hátára meg a szánkóra is.

–    Milyen  tanuló voltál?

Irodalomból, biológiából, technikából jó. A verseket nagyon szerettem. A matek és a történelem már nehezebben ment. Néha leszidtak emiatt. Kedvenc tanárnőm Suba Ildikó kedves, megértő, mosolygós pedagógus volt. A házit a tesómmal írattam meg.

–    Mesélj a kamasz éveidről!

Miután elvégeztem a nyolc általánost, elsőáldozó lettem. A viharos kamaszéveket én sem úsztam meg. A legnagyobb feszültséget az okozta bennem, hogy nem lehetett saját döntésem. Most is akkor vagyok saját magam, ha én dönthetek arról, hova megyek, mit csinálok. Ha egyedül mehetek egy üzletbe, és ott azt nézek, amit én akarok, addig, ameddig én akarom, sokkal felszabadultabb vagyok. Gyöngyöt fűztem, képeskönyvből másoltam rajzokat a számmal. Rájöttem, hogyan kezelhetem a tévét, a HI-FI tornyot.  

Ezt mindjárt meg is mutatja. Egy fából készült ferdén lejtő dobozra teszem a kapcsolót és Krisztina az orrával kapcsolja be- és ki a megfelelő gombokat.
Eleinte sorozatokat néztem , de láttam, hogy mennyi borzalmat mutatnak, ezért már nem nézek tévét. Nem szeretem az agresszivitást, a csúnya beszédet. Felkavar, nyugtalanít. Annyi szépség és jó dolog van a világban, miért nem azt közvetítik? Ebből sokkal több erőt lehetne meríteni. Sajnos, az emberek nagyon sokat panaszkodnak. Ez rosszul érint.

Nagyon nagy ajándék volt, amikor 10 évvel ezelőtt kaptam egy számítógépet. Édesapám „fejet” barkácsolt hozzá. Ez egy fejvédő sisak, melynek elejére egy hurkapálcát szerelt, annak a végén egy pici műanyag henger van. Így a fejemmel tudom ki- és bekapcsolni a számítógépet, kezelni a billentyűzetet. Kitágult a világ. Ha beütöm a jelszót, beléphetek az én világomba, és azt engedek be, amit akarok. Mostanában egy speciális eszközzel gyakorlom a járást. Nagyon nehéz, de nem adom fel. Már a konyhába is ki tudtam menni egyedül.

Azt is kitaláltam, hogyan sminkeljem ki magam. Legóból építettem egy szemceruza tartót és külön egy rúzstartót. A számmal beillesztem, lecsavarom a tetejét és fejemet mozgatva kisminkelem magam. Nagyon szeretem a bizsukat, szeretek szépen, csinosan öltözködni. Látod, a szobám tele van apró csecsebecsékkel, melyet utazásaim során vásároltam vagy kaptam. Sok tárgy vesz körül, de ezeket szívesen elcserélném boldogságra. A tárgyak nem ölelnek át, nem tudnak hozzám szólni. Én azt mondom: Jobb szegénynek lenni és szeretetben élni, mint gazdagnak, de üres lélekkel.

    –  Hogyan viszonyulnak hozzád az emberek?

Nagyon sok barátom van. Szeretem az embereket.  Nekem olyanok ők, mint egy falat kenyér. Egymásból táplálkozunk. Nekem fontos, hogy a mindennapi életemben legyen pezsgés. Elmenni egy kávézóba, beszélgetni a haverokkal, barátokkal. Vidám vagyok és bolondos. Szükségem van a vidámságra, hogy tudjak létezni a mindennapokban. Ha arra figyelek, hogy fáj a lábam, akkor a stressz lehúz. A nevetés egy gyógyító terápia. Amikor nevetek, az izmaim ellazulnak, a lelkem felszabadul, könnyűnek érzem magam. Most is DISCO-ban voltam az egyik barátnőmmel, Fekete Erikával. Annyit nevettünk, hogy úgy éreztem, be fogok pisilni.

 – Mit jelent neked a zene, az éneklés?

Szabadságot, vidámságot. Minden hétvégén  DISCO-ba vagy valamilyen zenés rendezvényre megyek. Gyakran szoktam énekelni közönség előtt, ami boldogság nekem. Ez ad erőt a mindennapokhoz. Az, hogy engem elfogadtak, fantasztikus. Sok fiatal felkér táncolni, megfogják a kezem, tolókocsival együtt táncolunk. Apu visz el. Amikor úgy érzem, haza szeretnék menni, telefonálok neki és jön értem, általában reggel felé – meséli nevetve.

 – Készítettek rólad egy riportot a Fókusz című műsorban is.

Írtam magamról valakinek, aki akkor az RTL-nél dolgozott. Egyszer csak megkérdezte, nincs-e kedvem interjút adni. Ez is az álmaim közt szerepelt. Örömmel mondtam igent. Egész napos forgatás volt. Lefilmezték, hogyan festek szájjal, hogyan sminkelek. Mondtam, szeretnék elmenni a DISCO-ba. Tudták, hogy kedvenc énekesem Krisz Rudi. Elvittek. Szólt a zene, táncoltunk. Egyszer csak szembe jött velem ő. Azt az érzést nem lehet elmondani. Megkérdezte, hogy vagyok, tudta, mi a kedvenc számom. Külön nekem elénekelte a ”Keresem a szót” című dalt. Megmutatta azokat a képeket, amiket neki festettem. Jó érzés volt, hogy megőrizte. Mindig válaszolt azokra a levelekre, melyeket szájjal írtam neki.

Ekkor cseng a telefonja. Szerelme, Ádám hívja. Szájával megigazítja a készüléket, orrával benyomja a megfelelő gombot. Miután beszéltek, kikapcsolja, mosolyog.

Vele is az interneten ismerkedtem meg – meséli. 2013 novemberében talált rám. Eleinte nem bíztam benne sem, mert sok csalódás ért már a fiúkkal kapcsolatban. De Ádi más. Neki az okoz örömet, ha törődhet velem. Ő egy komoly kapcsolatot akar, mely a szeretetre, megbecsülésre épül. Amikor elmondtam neki, hogy tolókocsis vagyok, azt mondta, nem az számít, hanem az életfelfogásom, a gondolkodásom. Fontosnak tartja az egymás melletti kitartást jóban-rosszban. Mindent megbeszélünk, tudjuk a másikról, mit szeretne. Kitaláljuk egymás gondolatát.

Dunakeszin lakik, ahol kertészként dolgozik egy lakóparkban. 2013 decembere óta rendszeresen találkozunk. Nekem Ádi a legelső és remélem az utolsó is. Vele kerek a világ. Mellette igazi nő vagyok, mert így kezel engem. Nagyon sokat nevetünk, olyanok vagyunk, mint két nagy gyerek.

 – Mesélj arról, hogyan kerültél kapcsolatba a festészettel!

Amint már említettem, kamasz-koromban érdekeltek a képeskönyvek. Eleinte abból másoltam ki képeket. Aztán egyre többször találtam saját témát. Ha én dönthetek, a legszívesebben önarcképet festek. Nagyon sokat köszönhetek Kollarics Gábornak, a rajztanáromnak azért a segítségért, amivel hozzájárult fokozatos fejlődésemhez. Tagja vagyok a Szájjal és Lábbal Festők Egyesületének. Már jelent meg festményemet ábrázoló karácsonyi képeslap. Minden hónapban felutazunk Budapestre, ahol egy művésztanár foglalkozik velünk. Voltak kiállításaim Baján, Kecskeméten, Szegeden, Deszken, Prágában, Martfűn, Tiszaföldváron, Hévízen, Tatán, Budapesten, Győrben, Gyulán, no és persze Kiskunhalason több is.

 – Mikor festesz?

Nekem a festéshez hangulat kell és nyugalom. Csak akkor tudok festeni, ha bekapcsolom a zenét.

 – Mit jelent neked az, hogy tolókocsiban éled a mindennapjaidat?

Nekem ez a legszebb keresztem. Úgy fogom fel, mint egy nagyon szép akadálypályát, egy próbatételt. Egy hatalmas fejlődést, hiszen apró dolgokért is nagyon meg kell küzdeni. Ugyanakkor tudok figyelni arra, mennyi mindenért lehetek hálás.

 – Mit üzennél sorstársaidnak?

Hogy ne adják fel! Legyenek önmaguk! Harcoljanak az álmaikért, mert érdemes! Higgyenek abban, hogy egy tolókocsis ember is élhet teljes életet! A hit nagyon sok erőt ad. Nekem Jézus mindent jelent. Ő teremtett, hozzá szólok, amikor szomorú vagyok. Jézus nekem a fénysugár.

Itt be is fejezzük a beszélgetést. Közben beesteledett. Megköszönöm Krisztinek az együtt töltött időt, a tartalmas beszélgetést, és elköszönök tőle és családjától. Hazafelé menet – miközben az utcai lámpák fénye megvilágítja az utat – azon tűnődöm: Meg kellett volna kérdeznem, miért nevezi magát „Szerencsés Csajszikának” az interneten. Aztán elhessegetem a gondolatot. Az olvasottak alapján ítéljék meg Önök, kedves olvasóim!  

 

Hozzászólások