Igazi szakmai példaképeim azonban sohasem voltak, mert nem akartam senkire sem hasonlítani. Mindig is visszásnak éreztem, amikor kollégák utánozták valaki más gesztusait, sőt a hangját is. Rádiós kollégáim között korábban volt olyan, aki csak azért szokott rá a cigarettára, hogy a hangja egy ismert színművészéhez hasonlítson. Próbáltam őt lebeszélni, hiszen az adott szinkronszínész hangját csak vele magával fogják azonosítani, míg a kollégámnak a saját hangját kell megtalálnia.

Nagyon odafigyelek a külföldi és az itthoni újságírókra is. Megpróbálom magamban megkeresni azt, ami bennük tetszik, és ha megtalálom, akkor azt a tulajdonságot és készséget igyekszem fejleszteni.

                                     

– Milyen tévéműsorokat szeretsz megnézni akár a Hír TV-n, akár más csatornákon?

– Amikor az újságíró Szabó Anett tévét néz, természetesen híradóról és politikai háttérműsorokról van szó. Nemcsak kötelességből teszem ezt, hanem eljutottam odáig, hogy már élvezni is tudom az ilyen jellegű adásokat. Igényem van rá, hogy lássam a különböző beállítottságú csatornákon a politikusoknak ugyanarról a témáról tett nyilatkozatait.

Ha nem újságíróként nézek tévét, akkor is elsősorban a beszélgetős műsorokat kedvelem, az értékes emberek közötti párbeszédeket. Ezen kívül a National Geographic adásait, különböző természetfilmeket, állatokkal, növényekkel kapcsolatos adásokat, a világ tájait, történelmi témákat bemutató dokumentumfilmeket nézem szívesen. Különösen azok nyűgöznek le, amelyek a világ legkülönbözőbb, eldugott pontjain élő emberek életét mutatják be. A „könnyedebb” műfajból a CSI-sorozat is jöhet bármilyen mennyiségben és változatban.

– Milyen más szabadidős tevékenység fér bele az idődbe?

– Szinte lelki szükségletté vált számomra az orgonálás. Zongoraszakon végeztem a párkányi művészeti iskolában, párhuzamosan az általános iskolával. Be kell, hogy valljam, gyűlöltem gyakorolni. Minden egyebet szerettem: szavalni, énekelni, műsort vezetni és konferálni, csak zongorázni ne kelljen.

Ez az érzés még jobban felerősödött 13 éves koromban, amikor táncolni kezdtem. Éveken át tagja voltam egy formációs tánccsoportnak. Sokszor panaszkodtam, kétségbe vontam, miért kell nekem zongoráznom, hiszen sosem lesz rá szükségem. Ebben tévedtem.

A vasárnapi miséken és esküvőkön 18 éves korom óta orgonálok otthon, a szülőfalumban akkori plébánosunknak, Burián Lászlónak tett ígéretemhez híven. Őt a mai napig rendkívül nagyra becsülöm, az egyik legfontosabb értékmérőnek tartom az életemben. Megígértem neki, hogy amíg ő a papi szolgálatát Ebeden látja el, addig én is orgonálni fogok. Már évekkel ezelőtt elkerült tőlünk, én azonban még mindig orgonálok. Rendkívül sokat ad a lelkemnek, ellensúlyozza a hivatásomat, a kemény politikát. Ha úgy alakulnak az elfoglaltságaim, hogy hetekig nem tudok hazautazni a szüleimhez, nagyon érzem a hiányát.

Minden érdekel, ami a kultúrához kapcsolódik. A nagy álmom az, hogy kultúrával foglalkozhassam a képernyőn is. Szívesen járok kiállításokra, színházba. Legyen az balett, opera, musical vagy dráma, mindegyik műfaj érdekel. Az olvasás szintén elengedhetetlen kikapcsolódási forma.

Rendkívül fontos számomra a család. Van egy tündéri 11 éves unokahúgom, akit – azt veszem észre -, egyre inkább próbálok a saját képemre formálni. Szerencsére ellenáll ennek. Kiválasztotta a legnehezebb hangszert, a harmonikát, hiába igyekeztünk lebeszélni. Iszonyú küzdelemmel és kitartással foglalkozik vele, emellett pedig egy gyermek citerazenekarnak is a tagja. Nem tudom, hogy fér bele ennyi minden a napjába. Ebben az anyukájára és rám hasonlít.

Nem feledkezem meg a barátaimról sem. Ők kitűnően idomultak az én időbeosztásomhoz. Míg más vacsorázni jár a barátaival, mi együtt reggelizünk vagy esténként borozgatunk. Úgy gondolom, hogy mindkét félnek rengeteget kell tenni a barátságért, ha azt akarjuk, hogy működjön. Beírom a határidőnaplómba, és onnan kezdve ez egy kőbe vésett dolog.

Szerencsére a telefon és az internet rendelkezésre áll, ha véletlenül eltűnnék a sok munka miatt, akkor ők jelentkeznek. A Jóistennek igazán hálás lehetek a barátaimért, egyenként köszönöm őket, nem tudnám elképzelni az életemet nélkülük. Szívből remélem, hogy a barátaim engem is minősítenek, és ha nagyon rossz passzban vagyok, akkor végiggondolom, kik a barátaim, és megnyugvással tölt el, hogy talán nincs is olyan nagy baj.

– Említetted, hogy kedveled az utazási műsorokat. A te életedbe mennyire fér bele az utazás?

– Sok helyre vágyom, de sajnos jelenleg nincs időm utazni. Ami majdnem megvalósult a közelmúltban, és azért merem megemlíteni, mert remélem, hogy néhány hónap múlva sikerül is végbevinni a tervet, az egy indiai út. Tavaly októberre terveztem, de nem a szokványos módon. Az is a neve, hogy bevállalós indiai kultúrtörténeti tanulmányút. Nagyon kemény feltételekkel. A csoport tagjai, aki részt vettek rajta, mesélték, hogy más emberként jöttek vissza. Ha azt túléled és végigcsinálod, teljesen már lesz a véleményed az emberről, magadról, a világról, vagy az értékekről. Sokat változik a fontossági sorrend, és nagyon megtanulod értékelni magát az életet.

Itthon bosszankodunk azon, hogy nincs fél napig meleg víz, de milyen mások a hangsúlyok, mikor egy napra van egy pohár hideg vized, és abból kell gazdálkodnod. Itt Európában nagyon messze vagyunk ettől a kultúrkörtől és életmódtól, pedig van mit tanulnunk tőlük. Hatalmasak a szélsőségek: az aranypaloták mellett a szegénység. De egyetlenegy emberi arcot nem látsz, amin elégedetlenség vagy türelmetlenség ülne. Az élet és a másik élőlény tisztelete jellemzi őket.

– Mik azok a közeljövőre vonatkozó terveid, amelyeket szívesen megosztasz velünk?

– Nincsen kitűzött szakmai célom. Nem akarok mindenáron egy bizonyos típusú műsort készíteni. A kulturális műsorok – ahogyan említettem is – vonzanak. A célom általában az, hogy fejlődjek, tanuljak, hogyha egyszer majd jön a lehetőség, a felkérés, akkor szakmailag és emberileg is készen legyek rá. Szeretném magam minden jövőben adódó feladatban olyan jól érezni, ahogyan most. Jó helyen vagyok, igazán szeretem a műfajt, amiben dolgozom, és úgy veszem észre, a műfaj is szeret engem.

Az elmúlt év emberileg is nagyon nehéz volt számomra, és azt látom, hogy az ismerőseim és barátaim, munkatársaim számára is. Vízválasztó döntések születtek, amelyek hosszú távra szólnak. Ez az év döbbentett rá arra is, hogy a sikeresség és a boldogság nem ugyanaz.

Emberi, női értelemben szeretnék végre sikeres, azaz boldog lenni. Ha feleannyira sikerül, mint amennyire sikeres lehettem szakmailag, akkor már elértem a célomat.

– Őszintén kívánjuk, hogy ez is sikerüljön neked.

Weninger Nóra

A képek forrása: www.hirtvklub.hu

2013. február 1.

Hozzászólások