– Úgy érzem, inkább a hivatás választott engem, mintsem fordítva. Hosszú volt az idáig bejárt út. Az egész azzal kezdődött, hogy jó óvodába kerültem, felkészült óvónők közé. Sok tehetség veszik el úgy, hogy megfelelő pedagógus hiányában nem derülnek ki a képességei.
Az egyik óvónénim vett bennem észre valamit, és kezdett el fejlesztgetni. Őt követték a remek pedagógusok az iskolában. Azt is mondhatnám, hogy három évesen felraktak a színpadra, és ott is felejtettek. Jöttek sorban a zene, az ének, a tánc, a szavaló – vagy szép kiejtési versenyek. Ezek a kedvelt tevékenységek már akkor is mutatták, hogy egyszer ezzel fogok foglalkozni, bár én voltam az egyetlen, aki soha nem hittem, hogy valaha hivatásszerűen ezt fogom űzni.

Olyannyira nem készültem újságírónak, hogy az egyetemen (Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarán) szlavisztika-történelem szakon kezdtem el tanulni. Igaz, akkor még nem is létezett kommunikáció szakos képzés, csak másodévesen tudtam felvételizni az újonnan induló szakra. Akkor már egy éve a Kék Duna Rádiónál dolgoztam Esztergomban. Ott kerültem először a média bűvkörébe, és éreztem magamban az igényt, hogy a gyakorlat mellett az elméleti háttérrel is megismerkedjek.

Mivel a Felvidéken születtem, Párkányban, így az egyetem elvégzése után úgy döntöttem, hogy a szlovákiai magyar médiát is szeretném megismerni. Bekopogtattam Pozsonyban a szlovák közszolgálati rádió magyar szerkesztőségéhez, ahol ezután négy évig dolgoztam mint hírolvasó-műsorvezető, később pedig vezető szerkesztő lettem.

2005 szeptemberében kerültem a Hír TV csapatához. A Híradó műsorvezetőjeként kezdtem, illetve a Reggeli Járat című napindító politikai-közéleti háttérműsorban, a Hírvilág és a Barangoló című színes híreket bemutató külpolitikai magazinműsorokban dolgoztam. Ezeket különösen szerettem. 2007-ben egy új műsorstruktúrát alakítottak ki, ekkor kaptam két önálló műsort: a Panaszkönyv című fogyasztóvédelmi műsort, illetve az Iskolapélda című oktatáspolitikai magazint.

Emellett heti egy alkalommal vezettem a Rájátszást is. 2006-tól kezdve a választási műsorokban is részt vettem: a 2006-os országgyűlési és önkormányzati, a 2008-as népszavazási, a 2009-es Európai Parlamenti választási, valamint a legutóbbi, 2010-es választási műsor műsorvezetője voltam.

Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a kezdet kezdetén a Hír TV hírigazgatója megkérdezte tőlem, hogy melyik területen tudnám elképzelni magam műsorvezetőként. Azt válaszoltam, hogy teljesen mindegy, minden érdekel, csak ne legyen politika. Ehhez képest nagyot változott a világ, hiszen amióta a Rájátszás állandó műsorvezetője vagyok, szinte csak ezzel a területtel foglalkozom. Nagyon megszerettem. Másként nem is lehetne ebben a műfajban dolgozni. Nem kell ahhoz politikussá válni az embernek, hogy politikai újságíró legyen, de magáénak kell éreznie a témát.

Az évek folyamán azt mondhatnám, hogy egymásba szerettünk a politikával. Úgy néz ki, egyelőre jól megvagyunk, bár néha nagyokat vitatkozunk egymással. Egész embert kívánó óriási kihívás. Az elvárásaim saját magammal szemben a legnagyobbak, és rendkívül kritikus tudok lenni önmagammal szemben. Nálam kizárt, hogy felkészületlenül, valamilyen fontos információ hiányában vállaljak el egy interjút. Szükségem van a pontos háttérre, másrészt a felkészültség a riportalanyom iránti tisztelet jele is.

A nézők részéről azt az elvárást érzem, hogy a műsorvezető minimum doktoráljon le abból a témából, amiről éppen beszél az adásban. Ennek is meg kell felelni, de el kell kerülni azt a veszélyt is, hogy a riporter tudálékosságba essen át. A kimondottan szaknyelvet megkövetelő témák esetében én magam is nézőként kérdezek, előveszem a kíváncsiságot, hogy ne száraz szakirodalomként, hanem érdekesen mutassuk be a nézőknek. Nagyon odafigyelek arra, hogy teljes mértékben értsem, mit mond a riportalany. Ha úgy érzem, hogy nem érthető, akkor újra elmondatom vele, hogy a néző számára is világos legyen.

A politikai témákban valóban naprakésznek kell lennem, ez azonban nem csak az én munkám gyümölcse, hanem a felelős szerkesztőké és a társszerkesztőké is. Együtt döntünk, hívjuk fel a vendégeket, gyűjtjük a háttéranyagot, ez azonban rengeteg újságolvasással, hírműsorok, hírportálok böngészésével jár együtt. Nem ott kezdődik a nap, hogy dél körül bemegyek a szerkesztőségbe, hanem már reggel megnézem a különböző csatornák híreit, elolvasom az interneten a különböző hírportálokat, átnézem a napilapokat. Ez napi szinten kötelező olvasmány, és a hétvégére is vonatkozik, hiszen hétfőn újra adás van.
A felkészülésemet viszont nagyban segíti az, hogy hétfőtől csütörtökig minden este vezetem a műsort. Nem nagyon van olyan információ, ami elkerülné a figyelmemet.

– A rugalmasságnak és a spontaneitásnak mennyire van szerepe a műsorvezetésben?

– Az élő műsorban erre kell építeni, hiszen itt fogalmad sincs róla, hogy a következő percben mi történik, nem lehet újra mondani, újravenni, leállni. Mindenféle helyzetre fel kell készülni. Van olyan interjú, amelyről eleve tudni lehet, hogy rázós lesz: beleférhet a vita, az emeltebb hangvétel. Még arra is felkészülök ilyenkor, hogy esetleg feláll a vendég és kimegy, vagy akár az ő szájából is elhangozhat olyan mondat, amikor én kérem meg, hogy távozzon. Egyelőre nem volt még ilyen esetem. Nagyon sok múlhat akár másodperceken is, hogy hogy reagálsz
bizonyos dolgokra.

– Ez eléggé stresszes lehet. Nyilvánvalóan jól bírod a feszültséget.

– Kifejezetten szeretem azokat a műsorokat, ahol az a biztos, hogy ez a műsor most elkezdődik. De hogy mi lesz 10 perc vagy fél óra múlva, vagy hogy hol a vége, az nem tudható. Ez nekem ihletet ad. Pozitív értelemben véve doppingol. Ilyen volt például a 2010-es választási műsor, amikor nem ért véget a kampánycsend. Hiába volt urnazárás, gyakorlatilag egyetlen párt nevét sem lehetett kimondani, Nem lehetett kapcsolni a pártközpontokat, mert nem ért véget a választás. Órákig ültünk bent a stúdióban két politológus vendégemmel. Nem közölhettük az adatokat, hiába álltak előttem a monitoron. Ki kellett tölteni az időt. A két elemző is azonnal átlátta a helyzetet, és számíthattam rájuk.
Végül egészen jó műsor kerekedett ki belőle. Ezeket a helyzeteket nagyon élvezem, az agyam valami különleges üzemmódba tud kapcsolni, ilyenkor élesebben érzékelek. Annyira tudok koncentrálni, hogy azokban a pillanatokban olyan dolgok is eszembe jutnak, amikről nem is sejtettem, hogy tudom.

– Vissza tudsz idézni különösen kedves, illetve kellemetlen emléket a riportjaid közül?

– Természetesen mindkettő előfordult. Az utóbbinál nem is a konkrét személy a lényeg, és nem is annyira a beszélgetés hangvétele vagy témája, sokkal inkább az utóélete. Az interneten sajnos arc nélkül lehet reagálni, mocskolódni, és ezt sokan meg is teszik. Újságíróként persze tudom, hogy tilos fórumokat olvasni, de időnként belefutsz akkor is, ha nem is keresed. Egy idő után szerencsére immunissá lehet válni ezekre a dolgokra. Az a fontos, hogy legyen egy egyenes gerinced, értékrended, tudd, hogy mit vállaltál, és mit képviselsz, és hogy az álláspontodat meg tudd védeni. Amíg később is úgy látod, hogy ezt most is ugyanúgy kérdeznéd vagy mondanád, mint akkor, addig nincs baj. Nincs bennem tiszteletlenség egyik riportalanyommal szemben sem. Természetesen a szimpátia más kérdés.

Az egyik legpozitívabb élményem a tavaly előtti  karácsonyi sorozatunkhoz kapcsolódik. A karácsonyi időszakban a Rájátszásban nem politikai témákat dolgoztunk fel, inkább a szó legnemesebb értelmében véve az ember volt a középpontban. Valódi jutalomjátéknak éreztem, hiszen velem szemben ült például Grosics Gyula, és a vele való beszélgetés rendkívül emlékezetes marad számomra. A nagyszámú visszajelzés rádöbbentett, hogy a mai zűrzavaros politikai-gazdasági helyzetben mekkora igény van az emberekben az ilyen típusú, igazi emberi hangú beszélgetésekre. Örök hálám Grosics Gyula bácsinak a nyíltságáért, a bizalmáért és az őszinteségéért. Két perc után elfelejtettük, hogy egy tévéstúdióban ülünk, a beszélgetés végén pedig csodálkozott, hogy olyan dolgokról is mesélt nekem, amikről senkinek sem szokott. Bízom benne, hogy nemcsak nekem adott sokat a beszélgetés, hanem a nézőknek is.

– Hogyan lehet kezelni azt a helyzetet, amikor a személyes véleményed nagyon nincs összhangban a riportalanyéval, vagy úgy gondolod, hogy nem fejezheted ki az álláspontodat a képernyőn?

– Mivel az újságíró sem robot, hanem ember, gyakran már a kérdésfeltevésben benne van a véleményünk, de az arcunkon, a tekintetünkben még inkább. Ez azonban nem feltétlenül baj. Ha nagyon nem értek egyet, akkor nézőként kérdezek, választópolgárként várom, hogy meggyőzzenek.
Nem teszek különbséget kérdezéstechnikailag a kormánypárti és az ellenzéki politikusok között. Úgy érzem, hogy nem lehet azzal vádolni, hogy alákérdezek a kormánypárti politikusoknak. Néha olvasok ilyen véleményeket, de meggyőződésem, hogy aki ilyet leír, az egyetlen „Rájátszást” sem látott. Sőt inkább azokból a visszajelzésekből volt több, amelyek nehezményezték, hogy „bántom” a kormánypártiakat. Én nem bántom őket, azt azonban mindenkinek meg kell értenie, hogy egy riporter nem működhet mikrofonállványként. A Hír TV-nek feladata hírt gyártani, tehát olyan információt kicsikarni a vendégből, ami még sehol sem hangzott el. Nem elég az, hogy felmondatom vele a sajtótájékoztatót vagy a parlamenti felszólalását. Inkább a dolgok mögé kell nézni, amihez néha kicsit provokálni kell a politikust, ami adott esetben neki is jó. Hiszen ha engem meg tud győzni arról, hogy valami így van vagy amúgy, akkor a nézőket is.

A politikusnak is érdeke, hogy a műsorban olyan közeget teremtsünk, ahol szimpatikussá válhat, mert elmondhatja az érveit. Nálam nem létezik az öncélú kötekedés. Bele szoktam kérdezni a témákba, de egyáltalán nem mindenáron, csak akkor, ha szükség van rá ahhoz, hogy a vendég kimondja azt, amit hallani szeretnék.

A képek forrása: www.hirtvklub.hu

Weninger Nóra

2013. január 26.

Hozzászólások