Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél! (Paulo Coelho)

Számomra mindig boldogság, ha fiatalokról írhatok, különösen kedves szülővárosom tehetséges fiataljairól. Pető Edinát faggatom most életéről, munkásságáról, a vele egyidős és tehetséges fiatalok gondjairól, kibontakozási, elhelyezkedési lehetőségeiről.

Gyermekkoromat egy kis falucskában töltöttem, itt végeztem az általános iskolát. A családomban senki nem foglalkozott és foglalkozik művészetekkel, és az iskolában sem tanult akkoriban senki zenét, ezért művészi hajlamaimmal kissé kakukktojásnak éreztem magam. Kilencéves koromtól bejártam hetente háromszor a zeneiskolába, ahol zongorázni tanultam, és ott éreztem magam jól a hasonló emberek között. Gyermekkoromban sok verset írtam és szerettem rajzolni, alkotni bármilyen anyagból. Szerettem az állatokat és a természetet. A ház előtti teraszon volt egy törzshelyem, ahol sokat elüldögéltem tűnődve, olvasgatva.

A nyolcadik osztály elvégzése után három helyre is felvettek, két zeneművészeti szakközépiskolába (Debrecen, Békéscsaba) és a jászberényi gimnáziumba, német szakra. Békéscsabát azért választottuk anyukámmal, mert az volt a legszimpatikusabb hely számomra. Kollégista lettem, és így korán elkerültem szüleim szárnya alól. Nehéz évek következtek, amiben volt sok szépség, de számos küzdelem is. Már a gyakorlásért is harcot kellett vívnom, hogy legyen terem, ahol zongorázhatok. Ennek ellenére a zongorázás mindig jól ment. Megyei és országos versenyeken szerepeltem. Országos Liszt Fesztivál Gála, országos Debussy zongoraverseny III. helyezés, valamint számos hazai és nemzetközi zongorakurzuson, ahol gyarapítottam tudásomat.

A középiskola elvégzése után hová, merre vezetett az utad?

A középiskola utolsó évében nagy dilemma előtt álltam, mert az irodalom épp annyira vonzott, mint a zene. Mesterem azt mondta, hogy mindenképp a Zeneakadémián a helyem, de én nem vonzódtam a nyüzsgő fővároshoz, és be sem adtam a jelentkezésemet. A magyar érettségin az elnök azt mondta, mindenképp az irodalom az én területem, mert lenyűgözte az írásbeli érettségi dolgozatom. Végül azért döntöttem a zene mellett, mert úgy gondoltam, ha ezt abbahagyom, utána már nem tudnám felvenni újra, hiszen a zongorázás nagyon intenzív munkát igényel, és már pár napos kihagyás is érződik, hát még ha éveket hagynék ki. Úgy véltem, az irodalom akár utána is jöhet, ha lesz még lehetőségem és kedvem hozzá. Szegedre jelentkeztem, ahová felvettek. Itt szereztem meg zongoraművész-tanári vörös diplomámat.

Mikor és ki vette észre, hogy kiváló hallásod, énekhangod van? Mikor kezdtél el zongorázni, kik voltak a mestereid?

Már óvodás koromban kiálltam a színpadra énekelni. Nővérem betanította nekem a „Vékony deszka” kezdetű dalocskát és mindenféle izgalom nélkül énekeltem el. Szerettem a színpadon szerepelni. Középiskolában a szolfézstanárom megjegyezte, milyen szép szopránná fejlődött a hangom. Zongorából a középiskolai tanárom volt az igazi mesterem, de az egyetemi tanáromat is megszerettem, és az utolsó két évben kollégaként kezelt. Nagyon büszke volt rám, mert kevés növendéke diplomázott nála egyetemi ágazaton. Ő inkább főiskolásokat tanított, és az én időmben már idős is volt.

Az éneklés az egyetemi évek alatt jutott eszembe. Jazz-kórusba jártam, de az nem az én világom volt. Amikor meghallottam a saját hangomat egy felvételen, nagyon nem tetszett. Arra gondoltam, lehetetlen, hogy az én hangom csak ennyi. Akkor eldöntöttem, hogy kihozom belőle, amit lehet, mert éreztem magamban, hogy belül sokkal több van, mint az a felvételen hallható. Mivel énekelni későn kezdtem, ezért sok képzésről lemaradtam, mert 22 éves kor felett bezárulnak a képzések kapui. Én 3 évvel a diploma után találtam rá a Tunyogi Énekiskolára, ahol sikeres felvételi vizsgát tettem. Csík Sanyi volt az a tanár, aki valóban tanítani tudott, mert előtte több énektanárnál is jártam, de egyiktől sem tudtam tanulni, csakis tőle. Ma már elismert a szakmájában és számos tehetségkutató, a korábban a TV-ben futó Megasztár énektanára is volt. Utána a velem szembe jövő felkérések, lehetőségek által fejlődtem tovább és próbáltam ki magam több zenei műfajban is. Manapság egyaránt szívesen énekelek musicalt, operettet, sanzont és popdalokat is.

Másik diplomát is szereztél. Azután hová sodort az élet?

Zongoraművész-tanári diplomát szereztem, majd később drámapedagógus másoddiplomát és szakvizsgát is tettem. Mindig érdekelt a színház világa, elbűvölt és lenyűgözött a komplexitásával, hogy a szöveg, zene, látvány, mozgás, mindez egyszerre hat az érzékünkre.

A diploma után a kecskeméti Kodály Iskolába hívott és ajánlott az egyik zongoratanár, aki mindkét helyen tanított. Fuvola korrepetitorként dolgoztam a szakközépiskolában, és volt néhány zeneiskolás növendékem is. Három évig voltam helyettesítő tanár, aztán magánéleti okok miatt és azért, mert nagyon szerettem volna énekelni tanulni, eljöttem az iskolából. Ma sem tudom, jó döntés volt-e. Akkoriban nagyon kimerültnek éreztem magam, a magánéletemet is rendbe akartam tenni, és sajnos igazságtalanságok is értek. Persze ez már a múlt és én továbbléptem. Kecskemét városát azonban megszerettem, ezért vállaltam az ingázást is, hogy itt lehessek.

Úgy tudom, szerettél tanítani, átadni mindazt a tudást a diákjaidnak, amit neked sikerült megszerezned.

Tanítani akkor szeretek, ha a növendék is szeretne megtanulni zongorázni, és érdeklődéssel viseltet a zene, valamint a hangszer iránt. A tanításban legjobban a tehetség kibontakoztatása motivál. Ha látom, hogy a növendékben van tehetség, tenni is akar érte, akkor szívvel-lélekkel megteszek mindent, hogy együtt kibányásszuk azt a gyémántot, ami benne rejlik, és egyre fényesebbre csiszoljuk. Nagyon fontos a szülők hozzáállása és támogatása. Olyan ez, mint a háromlábú szék: diák, tanár, szülő. Ha valamelyik nem elég jó, összeesik a szék. 15 éves pályám alatt növendékeimmel számos versenyen megfordultunk. Országos és nemzetközi ezüst, bronz különdíjak sorakoznak a képzeletbeli dicsőségfalon. Az elmúlt tanévben lehetőségünk nyílt Csehországba is eljutni egy nemzetközi zongoraversenyre, ahol két növendékem 2. és 3. helyezéseket ért el. Nagyon örülök, hogy a hármas együttműködésünk gyümölcsei beértek.

A zongoratanítás mellett jelmezes, megkoreografált énekes produkciókat is színpadra vittem, ami színesítette a tanítást. Szívesen tanítottam gyerekcsoportoknak ilyen jellegű műsorszámokat. A jövőben is szívesen folytatnék a zongoratanítás mellett ilyen tevékenységet. A kettő jól kiegészíti egymást.

Milyen segítséget kaptál mint ifjú pedagógus, zongoraművész?

Pedagógusként nem kaptam segítséget, én mentem a dolgok után, kerestem kurzusokat, találkozókat, konferenciákat. Új kották után kutattam, és néhány órát a magam szervezésében hospitáltam. Jászfényszarun a művészeti iskolában egyedül vagyok zongoratanár, itt tehát még annyi lehetőségem sem volt segítséget kapni, mint Kecskeméten. Az éneklés terén kaptam dicséreteket, de sok biztatónak induló hívás és megkeresés merült el a süllyesztőben.

Bízol-e abban, hogy előbb-utóbb a tehetséged révén állást fogsz kapni?

Sajnos az élet nem mindig igazságos, nem feltétlenül a tehetség számít, és viselnünk kell saját és mások döntéseinek következményeit is, melynek ki vagyunk szolgáltatva. Az isteni erőben igyekszem bízni és megtalálni önmagamban ezt a forrást.

Edina egy kiállítás megnyitóján énekel a kecskeméti Városházán

Mesélj az éneklésről, kérlek! Kitől tanultál, hol képezték a hangodat, milyen megmérettetésekben volt részed?

A Tunyogi Énekiskolában álltam először igazi nagyszínpadon, valódi színházi reflektorok kereszttüzében. Azelőtt kisebb helyeken léptem fel. Ijesztő és szép is volt egyszerre. Én mindig kerestem az új lehetőségeket, nem ültem a babérjaimon. Volt két olyan lehetőségem, amikor nem tisztességes úton juthattam volna előnyökhöz és ismertséghez, de én ezt nem vállaltam. Akkor ma talán nem itt tartanék, ahol most, de a lelkiismeretem fontosabb, ezért nem volt kérdés számomra, mit választok.

A zenész szakmában is nagyon nehéz érvényesülni. Sokan énekelnek, és sajnos nem elsősorban a tehetség számít. Néhány évig egyik versenyről a másik meghallgatásig jártam, ahol többször jöttem el csalódással, mint kellemes tapasztalatokkal, mert nem volt igazságos a döntés. Azért is vettem részt ezeken a megmérettetéseken, hogy tanuljak és kipróbáljam magam. Többek között nemzetközi versenyen értem el III. helyezést, országos versenyen döntőbe jutottam, Díva-díjat kaptam, és „Ki mit tud” versenyen I. helyezést és fair play díjat. Mindegyik versenyen más zenei műfajban énekeltem. Ma már nem járok ilyen versenyekre. Igyekszem megtalálni a saját utamat, egyéni „hangomat”.

Edina verset mond a Montázsmagazin antológiájából, amelyben az ő versei is megtalálhatóak

Most következzék az irodalom! Csodálatos verseket írsz. Mikor kezdted el versbe rendezni a gondolataidat? Véleményezte-e hozzáértő a verseidet?

Középiskolai éveim alatt Kántor Zsolt költői körébe jártam, ami nem jelentett tanulást, inkább csodálkozó bepillantást, milyen egy költő léte. Az viszont az élet érdekes hozadéka
volt, hogy amikor az Ezredvég folyóirat megjelentette a versemet, Kántor Zsolttal egy oldalon szerepeltem teljesen véletlenül. Kamaszként füzeteket írtam tele a gondolataimmal, amik általában sötét hangvételűek voltak. Aztán elapadtak bennem a szavak, és csak sokára ragadtam újra tollat egy távoli, művészlelkű rokonom biztatására, aki egy antológia pályázatára invitált. Belevágtam, és utólag nagyon örülök, hogy így történt. Azóta négy antológiában jelentek meg verseim.

Mit jelent számodra a versírás? Szándékodban áll-e majd valamikor kiadni könyv formájában a vers-gyermekeidet?

Mostanában többet írok, de nem túl sokat. Az alkotáshoz megfelelő lelkiállapot kell és idő. Alapvetően a kellő motiváció is hiányzik olykor, és ez nemcsak a versírásra igaz. Az évek múlása alatt a belső energiámat igyekszem újratölteni. Természetesen eszembe jut, hogy valamikor jó lenne a verseimet könyv alakban is viszontlátni, de ahhoz még sokat kell írnom, méghozzá jókat, a saját mércém szerint. Nagy örömmel és megelégedettséggel tölt el, hogyha sikerül egy vers hangulatát úgy elkapnom, olyan költői képekkel megjelenítenem, ami tükrözi a lelkemet. Szeretek játszani a nyelvvel, a szavakkal és a versekben is megtalálom a zeneiséget. Saját kis gyermekeim ők, akiket néha még évek távlatából is alakítgatok.

Király Lajos, a Krúdy Kör elnöke, Pető Edina Fadette és Németh Nyiba Sándor egy antológiabemutatón

Mikor és hogyan ismerkedtél meg a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körével? Milyen embereknek ismerted meg a csoport tagjait? Más irodalmi, művészeti csoportnak tagja vagy-e?

Halasi Éva hívott meg az Irodalmi Kávéház összejövetelére, ahol egyik alkalommal Kovács Pista bácsi meginvitált a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körébe. Ma is hálás vagyok ezért, mert itt igazi, jószívű, kedves embereket ismertem meg, többek közt téged is, drága Éva! Neked köszönhetem azt is, hogy a Batsányi-Cserhát Irodalmi Kör friss tagja is lettem.

Pető Edina Fadette Angyal című festménye

Rendkívül szerény vagy, ezért a közelmúltban meglepetést okoztál nekünk: egy általunk kiírt csendélet pályázaton pillantottam meg a neved. A mi Edinánk még a festészettel, a festészet által is meg akarja simogatni az emberi lelket, amelynek oly nagy szüksége van a szépre, a jóra, az igazra, mint még talán soha.

Gyermekkorom óta szeretek rajzolni. Kb. két évvel ezelőtt találkoztam Miklós Árpáddal és szintén festőművész-tanár feleségével, Zsuzsával, akikhez jártam rajzolni, majd festeni. Bár csak a kulcslyukon, de bepillanthattam ebbe a művészeti ágba is. Mostanság gyakrabban festek, mert teljesen át tudom magam adni ennek a tevékenységnek. A pályázati felhívás motivált, a határidő sürgetett, és örülök, hogy többedmagammal a 7. helyezést értem el a 72 pályázó közül.

A Toll és Ecset Alapítvány gálaestjén a Kecskeméti Kulturális és Konferencia Központban

Milyen álmaid, vágyaid vannak az életben? Benned minden megvan ahhoz, hogy bármit is elérj. A tehetséged adott, a szükséges alázat szintén. Talán egy kis szerencse kellene még, hogy rád találjanak azok az emberek, akiknek a szíve diktál.

Már nincsenek nagyra törő álmaim. „Csupán” a belső békémet szeretném megtalálni, önmagamban az erőt, hogy a létezést örömként éljem meg. Szeretném önmagamat egyre jobban megismerni és képviselni azt, aki vagyok. Szeretnék a jelenben élni, most ezt gyakorolom. Sokat rágódtam a múlton és féltem a jövőtől, most szeretném mind teljesebben átélni a jelen pillanatot. Remélem, nem kell majd egyedül járnom ezt az utat. Mindig is szerettem volna összekapcsolni a művészeteket. Szeretnék önálló zenés esteket létrehozni, mely egy téma vagy előadó köré épülne.

A művészetet én egy hatalmas fának képzelem, melynek egyes ágai a különböző művészeti területek. Mindegyik más eszközt használ, de gyökerük egy: ki akarnak fejezni valamit a hétköznapi fölé emelkedve, a szépet, igazat keresve.

Drága Edinám! A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked minden elképzelhető szépet és jót. Reméljük, sikerül megvalósítani önmagad és terveidet!

Köszönöm az interjú lehetőségét és a jókívánságaidat.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. július 7.

Pető Edina Fadette:
Éji vándor

alszik az álom
hideg éj-ágyon
lobban a gyertya
libben a fátyol

libben a fátyol
ablak a távol
csillagidőben
hold szíve lángol

hold szíve lángol
fénye ficánkol
kék utak alján
ballag a vándor

ballag a vándor
éteri tájon
izzik a lélek
porzik a lábnyom

porzik a lábnyom
messze határon
pilla se rebben
csend ül a fákon

csend ül a fákon
csendül a kánon
mollban a dallam
alszik az álom

alszik az álom
hideg éj-ágyon
lobban a gyertya
libben a fátyol

Lélek-meteorológia

mint ócska vasládikó bevont arannyal,
úgy csaltál szivárvány-szavaddal,
hogy vársz egy bárányfelhős,
párizsi délután, s adod lelked
hímzett párnáját, telipiros szíved
parázsszem-izzását-
de az egész nem volt egyéb,
mint hazug tintával rótt levél
azzal már nem számoltál,
hogy lelkem meteorológiájába szóltál-
csak kinyitottad a zsilipet
s bennem az eső vadul eleredt,
azóta is hull szakadatlanul,
szekrények, fiókok mélyéből
ömlik akaratlanul,
zuhog a buszban, vonatban,
emberek arcában, házak ablakában,
a billentyűkben, kottákban,
hangok jeltelen, tömör forgatagában
s nem értik, miért ázottak a képek,
képeslapok is, mindet száradni viszik
nem tudják, hogy csuromvíz vagyok én is,
egy egész áradó óceán,
nappalaim vízben úszó, álomtalan éjszakák
nem gondolják, s egyre mondogatják:
“az idő oly napos”,
nem látják, hogy az utca sáros és zavaros
s hogy száradni engem hiába visznek
az égből is óriás-könnycseppek esnek!

Szüreti remény

hová tűntem magamból?
túl sok kancsal szempárba néztem,
tévútra intő kezet követtem,
s elfogytam közben.
Gondolataim, mint száraz diók,
kibelezve kopognak elmém ablakán.
Tán szívem se ver – összeomlott homokvár.
Egykor volt szőlő s kert,
ma csupán mazsolázgatok, mint vén otthontalan,
ki nem lel magában se hajlékot.
Fanyalogva kóstolom a gyűrött szemeket,
napjaim savanyú jutalmát,
s állok álomtalan létem sikamlós peremén,
hol az idő megsavanyította emlékeim zamatát.
Tátogó szemmel és olykor vádló szívvel tekintek felfelé,
hátha megszán a Teremtő és idő előtt leszüretel,
s akképp tán borrá válhatnék…

Utca rongya

szakadt magányát összehúzza,
didereg benne a lélek,
dülledt éjszakák fülledt vágyai
nyögnek álmai gyűrött glóriája alatt.
napjai újrajátszott filmkockák sora,
küzdelem a fényért, túlélni a tegnapot.
rogyadozó lépteit ingerlő koldusszag kíséri
s fintorgó lelkiismeret.
agya rejtett zugában valahavolt mezítlábas
gyermek képe lapul s a pucér igazság:
nem más ő, mint utca rongya,
aluljárók szakadt szelleme,
ki nappal kísért,
s a jólét az arcába köp.
Nem tűri a puccos partivilág,
a nyomor kivert kutya
a sors rideg kockakövein,
csak jobb napokon hull alá forintos eső
tömött kabátzsebek kövér ujjaiból
– jóllakott jótékonyság-
szívének éhes katlanába el nem ér

Hozzászólások