,,Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság… A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.” (Márai Sándor)

Nagyon nehéz feladatra vállalkoztam, amikor elszántam magam arra, hogy bemutatom az én tiszta és nemes szívű barátnőmet. Barátságunk már több mint tíz éve kezdődött, és bizonyára életünk végéig fog tartani. Igyekszem őt – lehet, hogy nem lesz könnyű – elfogulatlanul bemutatni.

bereznai09

Zsuzsikám, kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Mesélj először édesanyádról, szőlőnemesítő édesapádról, és nem utolsó sorban boldog gyermekkorodról.

Egerben születtem, bár a szüleim nem voltak tősgyökeres egriek: édesanyám békési, édesapám pedig mezőberényi származású volt, és szegedi tanulmányaik befejezése után kerültek az egri Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetbe. Mindketten szőlőnemesítéssel foglalkoztak. Ők nemesítették többek között a Zalagyöngye és a Bianka szőlőfajtákat.

A gyermekkorom valóban szép volt. Nem voltunk gazdagok, huszonöt éven át szolgálati lakásban laktunk a kutatóintézet területén, mint a szakdolgozók többsége. Ez egy elkülönített, zárt terület volt, távol a közúttól. Természetvédelmi területté is volt nyilvánítva a park, amelynek közepén állt az egykori Vincellériskola neoklasszicista, XIX. század végén épült két nagy épülete. Én a szomszéd gyerekekkel úgy nőttem fel, mintha testvérek lettünk volna.

Minden évszaknak megvoltak a maga játékai. Télen jártuk a dombokat és etettük a madarakat. Az orvvadászok csapdáit mindig felszámoltuk, ma sem értem, hogyan volt bátorságunk egyszer három orvvadásszal is szembeszállni, amikor észrevettük, hogy énekesmadarakat ejtettek zsákmányul. Ráadásul még el is kergettük őket. A kertünk végében volt egy negyvenfokos melegvíz-forrás, ott a szülők medencét alakítottak ki a gyerekeknek, ott fürödtünk nyáron.

bereznai10

Gyermekkoromban mindig fazekas szerettem volna lenni, de akkoriban ezt a szakmát sehol a környéken nem lehetett kitanulni. Ez akkor derült ki, amikor nyolcadikban tovább tanulásra kellett jelentkezni. Mivel nem volt jobb ötletem, az egri Dobó István Gimnáziumba jelentkeztem angol tagozatra.

Tehát a középiskolát Egerben végezted. Hová felvételiztél azután?

Középiskolás koromban egyre jobban érdekelt a néprajz. Sokat olvastam, jártam-keltem a múzeumokban, és már teljesen természetes volt, hogy néprajz szakra jelentkezem Debrecenbe. Ám nem vettek fel, mert nem volt elég a pontszámom, és nagy volt a túljelentkezés. Csak három lányt vettek fel arra az évfolyamra, mert már volt három előfelvételis fiú. Így aztán az egri Dobó István Vármúzeumban helyezkedtem el tárlatvezetőként. Ezt a munkát nagyon szerettem, különösen a kazamatában, a vár földalatti erődrendszerében. Akkoriban a vár nagy része még ásatási terület volt, és a Dobó-bástya is akkor omlott le, amikor első napon munkába kellett állnom.

Mivel nem volt nagy bizalmam az ismételt debreceni egyetemi felvételihez, az egri tanárképző főiskolára jelentkeztem magyar–történelem szakra, amit nappali tagozaton végeztem el. Eredetileg a történelem miatt jelentkeztem oda, később a nyelvészetet is igen megkedveltem. Sok kiváló tanárunk volt. Raisz Rózsa tanárnőtől tanultuk a helyesírást, a beszédművelést, a stilisztikát, aki igen kiváló pedagógus személyiség. Nem csak a gyermekek oktatásához kell a jó pedagógus, olykor a felnőtteknek sem árt.

bereznai1

Székelyszentkirály

Milyen emlékeket őrizgetsz a diákéveidből? Úgy tudom, helyesírási versenyen is részt vettél. Mit jelent számodra a magyar nyelv helyes használata?

A főiskolán a legnagyobb hőstettem az volt, hogy harmadéves koromban megnyertem a főiskolai helyesírási versenyt három hibaponttal (vesszőhiba). A második helyezettnek több mint harminc, a legutolsónak pedig háromszáznál is több hibapontja volt. Azt mondták, ilyen még nem volt a tanszék történetében. Nagyon szerettem a nyelvtant tanítani, és mindig kitaláltam valami érdekes motivációt a gyerekeknek, hogy ne legyen száraz, unalmas. Azóta is kényszeres javítási érzés lesz úrrá rajtam, ha helyesírási vagy nyelvhelyességi hibát látok. Sajnos, tele van vele a média, szinte nincs egyetlen műsor a tévében, ahol helyesírási hiba nélkül jelennének meg a feliratok. Ez aztán tovább rontja az emberek nyelvérzékét.

A diploma megszerzése után mi történt veled?

Mivel nem sikerült tanári álláshoz jutnom, visszamentem a Vármúzeumba, ahol könyvtáros és néprajzi gyűjteménykezelő lettem. Egy év múlva pedig sikeresen felvételiztem az ELTE néprajz szakára, amit egyéni levelező tagozaton végeztem el, vagyis a nappalisokkal jártunk együtt. A lényeg az volt, hogy minden félév elején közelharcot kellett vívnunk azért, hogy az órákat két napra tudjuk tömbösíteni. Ám ez mindig megoldódott. Szerencsések voltunk abban az időben, mert akkor az ország legkiválóbb tudósai oktattak az egyetemen.

bereznai2

Székelyszentkirály

Mikor kerültél Kecskemétre? Hogyan történt, hogy ez a város lett a lakóhelyed, az otthonod?

Az egyetem elvégzése után kaptam néhány állásajánlatot, és egy szép napon megláttam egy pályázati kiírást, ami nagyon megtetszett. Eredetileg Kiskunhalason lett volna, majd az ugyancsak megüresedett kiskunfélegyházi néprajzkutató muzeológusi állást kaptam meg. 1997-ben pedig Kecskemétre helyeztek, a Katona József Múzeumba.

A doktori disszertációdnak mi volt a témája?

A házépítés szokás- és hiedelemkörének funkcionális vizsgálata – ez volt a cím, ami lényegében a házépítés folyamatának a népszokásait és népi hiedelmeit foglalta magában. Érdekes eset volt, hogy amikor a félegyházi múzeumban éppen a doktori dolgozatomat írtam, az épület felújítási munkálatai közepette a munkások találtak a falban egy kis építési áldozati szobrocskát, egy kalapos férfit ábrázoló kis tufakőből kifaragott szobrot. A takarítónő vette észre a törmelékben.

Tudom, hogy főleg folklorisztikával, ezen belül a népi epikával, népszokásokkal, vallási néprajzzal, valamint népi táplálkozással foglalkozol. Melyik a kedvenc területed?

Én igazán elmondhatom magamról, hogy itt Bács-Kiskun megyében sikerült olyan néprajzi témákkal foglalkoznom, amelyekre mindig is vágytam, és például Egerben soha nem lett volna lehetőségem mindezekre. Mert mindig érdekelt a magyarországi nemzetiségek néprajza, már csak az otthonról hozott családi háttér kapcsán is. Nagy élmény volt számomra például a dusnoki ráchorvátok körében gyűjteni igen szép archaikus népszokásokat, és még nagyjából értettem is a horvát szavakat, hiszen tíz évig tanultam oroszul.

bereznai4

Egyik kedves hajósi adatközlőm, Kübler István

Majd a németség néprajzával kezdtem el foglalkozni. Schőn Mária hajósi néprajzi gyűjtővel, germanista tanárnővel gyűjtöttem együtt a legtovább. Tizenöt éves közös munkánk eredménye A hajósi sváb parasztság mentalitása című néprajzi monográfiánk, amely 1020 oldalban idézi meg azt a világot, amelyet legtöbb településen már rég elsodort az első és a második világháború, ám a hajósiak valami csoda folytán napjainkig megőrizték úgyszólván a teljességét annak a kultúrának, amelyet a XVIII. században az óhazából magukkal hoztak.

A népmesegyűjtések is nagy élményt jelentettek számomra. Kiskunfélegyházán sikerült rátalálnom egy klasszikus értelemben vett, igazi mesemondóra. Valóságos mesekirály volt ő, ahogy a sok mesét ismerő embereket nevezték régen. Több mint százötven meséjét sikerült hangszalagra vennem, majd megjelent önálló kötetben is. Ugyancsak nagy élmény volt számomra, amikor a Dékány Rafael-féle kecskeméti és a Katona Imre tanár gyűjtésében megmaradt csongrádi mesekincset rendeztem sajtó alá, szép kis könyv lett mindkettőből.

bereznai5

Ozsdola, Erdély

Népi táplálkozási szokásokat gyűjtöttem Félegyházán, Halason, Dusnokon, Hajóson és Bácska számos településén, ám legkedvesebb számomra a két erdélyi gyűjtésem volt. A Kézdivásárhely melletti Ozsdola ételei azért voltak érdekesek, mert ott már korán érvényesült a román konyha hatása, míg Székelyszentkirály színmagyar faluban ez csak az utóbbi évtized hozadéka, ám igen régies, középkori eredetű ételkészítési technológiák maradtak fenn, amelyeket 2009-es gyűjtésem során sikerült is megörökítenem. A róla szóló könyv jövőre jelenik meg.

Sokszor jársz vidéken, hogy a gyűjtőmunkáidhoz segítőkész falusi embereket találj. Bizonyára sok kedves emléked fűződik útjaidhoz.

Sok érdekes élményem van. Gyűjtőmunkám kezdetén, amikor megjelentem a magnetofonommal egy-egy faluban, mindig azt kellett bizonygatnom, hogy nem a rádiótól jöttem, és nem volt könnyű megértetni, hogy mit is akarok. Tehát nem a Falurádió riportere vagyok. Az is érdekes, hogy az 1970–80-as években még ismeretlenül is el lehetett menni falura gyűjteni, teljesen természetes volt, hogy van ideje az embereknek beszélgetni. Ma már telefonon kell bejelentkezni, lényegében ismeretség kapcsán lehet már csak házakhoz bekopogtatni. És a gyűjtés, a beszélgetés kellős közepén az emberek felállnak, bekapcsolják a televíziót, és meg kell velük tekinteni a különféle szappanoperák következő epizódját, utána lehet csak folytatni a beszélgetést.

bereznai6

Ozsdola, Erdély – Szabadtéri kemence

Ám a legtöbb faluban az emberek büszkék a múltjukra, és szívesen fogadják a néprajzkutatót. Amikor Dusnokon voltam gyűjteni, és bemutattak bennünket a helyi televízióban is, hogy az emberek tudják, mit is keresnek az idegenek a faluban, egy alkalommal megállított egy férfi az utcán és azt mondta: Csókolom, a mi családunkhoz is tessék eljönni! Többnyire azt tapasztaltam, hogy minden emberben megvan az önkifejezési vágy, szeretnek beszélni életükről, a régi világról, még akkor is, ha az éppenséggel nem volt könnyű.

Hány szakkönyved jelent meg ez idáig? Melyek azok a könyvek, amelyekben társszerzőként szerepelsz?

Nagyon elunnák magukat az olvasók, ha én most itt mindent felsorolnék, tíz gépelt oldalt tenne ki a lista. A Katona József Könyvtárban megvan majdnem mind.

bereznai7

Ozsdola, Erdély – Szabadtéri kemence

A Múzeumőr folyóirat egyik szerkesztője is vagy. Kiknek az írásait olvashatjuk ebben? Miről tudósítanak? Mikor és hol jelenik meg a lap?

A Múzeumőr a múzeumi ismeretterjesztés lapjaként indult a félegyházi Kiskun Múzeumból, majd a megyei múzeumi szervezet folyóiratává bővült. A legutóbbi két évfolyamot szerkesztettem, ám sajnos 2011 decemberében jelent meg utoljára. Szerették az olvasók, különösen a tematikus számokat. A történelemtanárok is szívesen felhasználták. Miután internetes változata is megjelent, csökkent a megrendelések száma, és nem tudtuk tovább finanszírozni.

Mindkettőnknek közös szenvedélye a népköltészet. Szabadidődben te a Népi Írók Kecskeméti Erdei Ferenc Körének elnöki teendőit, én pedig a műkedvelő írók, költők titkári teendőit látom el. Neked rendkívül fontos szereped van, mert a megjelenésre váró könyvek lektorálására is felkérnek.

1997-ben ismerkedtem meg Kovács István Józseffel, a Bács-Kiskun megyei műkedvelő alkotókör vezetőjével annak a kapcsán, hogy a „modern népköltészet” hajtásait kezdtem el gyűjteni Kecskeméten. Meg is jelent erről a Kecskeméti népi elbeszélések című könyv. Ekkor fordultak hozzám először a népi és műkedvelő írók olyan kéréssel, hogy mondjak véleményt írásukról, és hívjam fel a figyelmüket a helyesírási vagy nyelvhelyességi, netán tartalmi hibákra. Legalább tizenöt-húsz esetben bábáskodtam a megszülető kötetek körül.

antalfii12

A Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körében a 90 éves Antalfy Istvánt köszöntjük

Miért érzed fontosnak, hogy segítsd az amatőr tollforgatók munkáját?

Egy műkedvelő író vagy költő munkája mindig fontos, hiszen az emberek szeretnék megmutatni önmagukat, és ez tiszteletre méltó dolog. A szép és érdekes gondolatok akkor is azok maradnak, ha történetesen nem pontos helyesírással vannak megörökítve. Ám ha nyilvánosság elé kívánják tárni, akkor már „illik” megfelelni a magyar nyelvhelyesség, a helyesírás követelményeinek is, és a könyvkiadásnak is megvannak a maga esztétikai elvárásai. A tipográfia alapszabályait sem árt ismerni hozzá, vagy legalább is szakemberrel együttműködve megalkotni a könyvet.

Éveken keresztül együtt szerkesztettük az Üzen a Homok című irodalmi és művészeti magazint. Ugyanezzel a címmel még antológiát is szerkesztettünk közösen.

Az idők változnak, és ami szép és jó vállalkozásnak bizonyul egyszer, nem biztos, hogy a megváltozott körülmények között is kiállja az idők próbáját. Ha nem tudunk finanszírozni egy ilyen sajátos érdeklődési kört képviselő lapot, számba kell venni az okokat, és akkor kiderül, hogy erre bizony az utóbbi időben nem volt már széleskörű érdeklődés. Az interneten több tucat olyan honlap működik, amely a műkedvelő alkotók műveit közli, ráadásul teljesen ingyenes, színes, folyamatosan jelennek meg bennük az aktuális dolgok. Napjainkban egy szerény esztétikai lehetőségekkel megjelenő hagyományos kiadvány nem tudja velük felvenni a versenyt, még ha tartalmilag színvonalas is.

cifra410

Balról – Versmondóverseny zsűrielnökeként a kecskeméti Cifrapalotában

Kaptál egy igen komoly feladatot, hogy a Kecskemét város néprajza című most készülő monográfia számára írj egy fejezetet Tradicionális és „modern” népköltészet címen. Milyen anyagot vársz a tollforgatóktól?

A klasszikus értelemben vett népköltészet mindvégig közösségi jellegű volt. Ám a tradicionális közösségek felbomlásával megszűnt mindennek a létalapja, és az individualizálódás termékeiként másfajta, egyéni jellegű népi alkotások jelentek meg, művelőit pedig népi írók és költők, naiv művészek, naiv írók és költők, amatőr vagy műkedvelő alkotók címen szoktak emlegetni. Tehát most gyűjtöm az anyagot mindehhez, ezért kértem a kecskeméti, illetve a „régi nagy Kecskemét”-hez tartozó településekről származó vagy ott élő alkotókat, hogy juttassák el hozzám életrajzukat és írásaikat. Ez az anyag a múzeum néprajzi adattárába fog kerülni. A megírt tanulmány pedig a néprajzi monográfiában lesz olvasható.

Nem bántad meg, hogy nem tanárként oktatod a diákokat a szép magyar nyelv használatára? Mi a véleményed a mai oktatásról, a megjelent magyar irodalmi tankönyvekről?

Ez még eddig nem fordult elő, akadnak kiváló magyartanárok nélkülem is. Az irodalomtanításról az a véleményem, hogy a gyermekek nem kapnak elég ösztönzést az olvasáshoz, mert a világ nagyon megváltozott, és sok minden más elvonja a figyelmüket. Szerintem egyáltalán nem szerencsés dolog az, hogy például a középiskolában az irodalom tanítását a korban tőlünk igen távol álló írókkal és költőkkel kezdik, és alig marad idő a mai magyar vagy a világirodalom bemutatására. Úgy emlékszem, számomra tizenöt éves koromban teljesen érthetetlen volt az ókor irodalma, nem értettem sem az Antigonét, sem Dantét, Zrínyi Szigeti veszedelmén alig tudtam átverekedni magam. Én fordítva kezdeném az irodalom tanítását: a mai korban született és a máról szóló művekkel, majd folyamatosan az időben visszafelé haladva ismertetném meg velük a régebbi korok alkotásait.

bereznai8

Ozsdola, Erdély – Kürtőskalács sütése

Zsuzsikám, ez az interjú szent karácsony ünnepe közeledtével jelenik meg. Szeretném, ha egy szép üzenetet fogalmaznál meg az olvasóknak, a magyar népnek, hiszen nem csak idehaza, hanem szinte a világ minden táján olvassák ezt az újságot.

A Montázsmagazin minden kedves olvasójának békés és boldog karácsonyt kívánok! Ám sajnos a magyar társadalomban az emberek többségének nem az a legnagyobb problémája, hogy mi lesz karácsonykor, ezen a szép ünnepen, hiszen az ünnep csak akkor emelkedhet ki a hétköznapok világából, ha teljes szívvel és lélekkel átélhetjük annak mondanivalóját. Néhány napja reggel rosszul lett egy kisfiú az autóbuszon. Kiderült, reggeli nélkül indította el az édesanyja – egyébként szépen öltözött kisfiú volt. El lehet képzelni, ahol nem tudnak reggelit adni a gyereknek, mert arra számítanak, az iskolában majd kap valamit, vajon mi kerülhet a karácsonyi asztalra.

A kötelező jellegű ajándékozást sem igazán kedvelem, szívesebben ajándékozom meg ismerőseimet év közben ötletszerűen, mint azért, mert úgy illik vagy szokás. Én a magam környezetében sajnos nagyon sok nehéz és tragikus emberi sorssal találkozom nap mint nap. Mindezek ismeretében nem igazán tudok annak örülni, hogy nekem éppen nincsenek anyagi, egzisztenciális gondjaim. Tehát nem vagyok egy ideális karácsonyozó típus. Ahogy mondani szokták: a suszternek nincs egy rendes cipője, a szabónak nincs egy rendes nadrágja – a pedagógusnak neveletlenek a gyermekei, a népszokások kutatója pedig nem tud rendesen ünnepelni…

bereznai11

A hajósi monográfia bemutatóján

Nagyon szépen köszönöm, hogy interjút adtál nekünk. Magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok a további munkádhoz erőt, egészséget, magánéletedben boldog napokat. Áldott, békés, szeretetteljes ünnepeket! Büszke vagyok rá, hogy a barátomnak tudhatlak.

BEREZNAI Zsuzsanna – SCHŐN MÁRIA:
KARÁCSONYI SZOKÁSOK A HAJÓSI SVÁBOK KÖRÉBEN

A karácsonyra való készülődés és az ünnep hagyományos szokásrendjét az emberek szinte „szentírásnak” tekintették, melyet évről évre meg kellett tartani, attól eltérni nem lehetett. Az adventi és a karácsony vigíliájának készülődését nagy várakozással töltötték, az ünnep visszatérésének örömét érezték ezeken a napokon.

Az asszonyok a fonóban az első adventi naptól kezdődően minden szombat este héttől nyolc óráig adventi összejöveteleket tartottak, ahol kizárólag asszonyok voltak jelen. Ugyanebben az időben a családban is imára gyűltek össze a férfiak, a legények, a leányok, a kisgyermekek és az öregek részvételével. Az imádkozás otthon is egy óra hosszat tartott, a nagylányok hiába igyekeztek volna mielőbb a fonóba menni. Amikor este hét órakor megkondult a harang, az idős emberek bezárták a nagykaput és a konyhaajtót, hogy az ájtatos imádkozást senki se zavarhassa.

Az imádkozás menete és tartalma mindkét helyen ugyanaz volt. Mindenhol meggyújtottak egy-egy gyertyát, mely az imádkozás ideje alatt égett. Majd letérdeltek az asztal mellett azon a helyen, ahol ülni szoktak, a fonóban pedig ott, ahol éppen hely volt. Könnyítésül a székre könyököltek. E fárasztó térdelés alól csak az idősek és a kisgyermekek kaptak felmentést, ők ülhettek, de már az iskolás gyermekek végig térdeltek. A keresztvetés után kezdődött az ima: a Rózsafüzér, a Litánia és a halottakért mondott imák követték egymást. Keresztvetéssel kezdődött és fejeződött be az ájtatosság.

Ez az adventi imaalkalom fontos része volt az ünnepi készülődésnek, mindenki tiszteletben tartotta: Az édesapámmal történt meg gyerekkorában. Játszott kinn a pajtásaival az utcán. Mikor közeledett a hét óra, édesapja kiszólt, hogy a Rózsafüzérre otthon legyen. De a játék hevében elfeledkezett az időről, és mikor be akart menni a nagykapun, már zárva találta. Annyira félt az apja haragjától, hogy aznap este haza se ment, hanem az éjszakát a férjezett nővérénél töltötte. Reggel hazabátorodott, de édesapja a köszönését nem fogadta, és hiába próbálta a felesége békítgetni, az apa rettenetesen megverte a tizenkét éves fiút. És ha legénykorban lett volna, akkor is verést kapott volna, amiért lemaradt az imádkozásról.

A katolikus hajósi sváb parasztság két legnagyobb vallási ünnepe a karácsony és a húsvét volt. A karácsonyt szent időnek, szent napnak tekintették, mely abban fejeződött ki, hogy karácsony első napján (december 25.) semmiféle munkát nem végeztek: reggel nem trágyáztak ki az állatok alól, nem főztek a tűzhelyen, hanem kora hajnalban befűtötték a kemencét, betették a tepsit krumplival, kolbásszal, hurkával ‒ majd amikor elkészült, kivették, és az ebéd előtt még gyorsan felmelegítették.

A karácsonyi ünnepeket minden családban disznóvágás előzte meg, ezzel biztosították a karácsony böjtje utáni ünnepi étkezések fogásait is. A gazdasszony pedig arra törekedett, hogy az ünnepi asztalra frissen sült kenyér kerüljön, az újév napjához hasonlóan ‒ akkor is friss kenyérrel szerettek ünnepelni a hajósiak. Az ünnep előtti takarítás után a gazdasszony így gondoskodott a ház védelméről: Egy söprűt tettek keresztbe a konyhában benn, az ajtó sarkába, hogy a boszorkányok ne tudjanak bejönni.

A parasztcsaládokban nem volt szokás a kölcsönös ajándékozás, csak a gyermekek kaptak egy-egy szerény ajándékot a Jézuskától: a gyerekeknek készítettek rongybabát, fababát, vagy pedig a szükséges ruhadarabokat kapták meg: kis inget, kis harisnyát, ruhácskát, kalapot, pacskert. A karácsonyi köszöntések alkalmával azonban a gyermekek számíthattak néhány fillérre, amit a rokonoktól kaphattak.

A karácsonyfa megvásárlása sem okozott gondot a parasztcsaládokban, mivel a fenyőfadíszítés nem volt szokás. A fenyőfaállítás szokása az újkorban jelent meg az európai népek karácsonyán, elsőként német földön. Hajóson az első karácsonyfák az 1940-es évek elején kerültek be a parasztcsaládok szobájába. A szülők kimentek a határba, ahol vágtak egy kis galagonya-, szilva- vagy kökényágat ‒ ezeket az ágakat valamely edényben rendezték el, és díszítették fel. Többnyire egy cserépedénybe vagy valami használaton kívüli fazékba állítottak, amit szép színes papírral vontak be. Szépen mutatott a kökény tüskéire rászúrt aszalt meggy vagy szilva, a sztaniolpapírba burkolt dió, a mézeskalács, a cérnára felfűzött pattogatott kukorica, az ágakra ráakasztott piros alma. A karácsonyfát a két utcai ablak közt álló sublótra egy alacsony székre helyezték az ablak alá, hogy mindenki lássa, alá néhány mézeskalács, alma, körte, dió került.

A család halottairól is megemlékeztek a karácsony kapcsán: az asszonyok az ünnep előtt kimentek a temetőbe, ahol elmondtak egy imát a halottakért. Az 1970-es évektől kezdve terjedt el az a szokás, hogy a sírokra fenyőágat tesznek. A karácsonyi készülődéshez tartozott az is, hogy december 24-én mindent, ami a padláson vagy bárhol a házban függött, azt le kellett szedni: a száradó vagy a fölakasztott ruhát, zsákokat, köteleket, lószerszámokat ‒ ezeket a tárgyakat letették a földre, majd másnap reggel visszaakasztották a helyükre. Egyes családokban csak a mosott ruhának nem volt szabad a kötélen maradnia ‒ bármi módon megszárították, vagy vizesen levették erre az éjszakára. Az emberek úgy tartották, hogy az új esztendőben annyi állat fog elhullani, ahány ruha a köteleken maradt karácsony éjszakáján. ’Mindig azt mondták, amennyi mosott ruha a kötélen marad karácsony szent napján, a következő évben annyi bőr lesz, annyi állat döglik meg, csibe vagy disznó vagy amilyen állata van az embereknek…’ Mások szerint ha a szent éjszakára ruha marad a kötélen, akkor sír a Jézuska. Mert a Jézuska meztelenül születik a világra, és nincs ruhája ‒ azért kellett minden ruhát leszedni a kötélről.

Ebédre böjtös bablevest ettek zsír nélküli rántással. Azután volt mákoscsík is, melyből a gazdaasszony a szokásosnál többet készített, mert másnap reggel kaptak belőle a tyúkok is, hogy jól tojjanak. Karácsony szenteste ’be kellett zárni a napot’. Azaz amikorra a nap lement, addigra már mindent be kellett csukni, az állatokat be kellett zárni ‒ a hajósi nép elképzelése szerint ezzel a nap be volt zárva. A lovakat meg kellett etetni, a tyúkoknak is dobtak valamit, mert akkor lett jó az új esztendő, akkor jó gabonatermésre volt kilátás.

Így emlékeztek erre: ’Ez azt jelentette, ha minden be van zárva, akkor a nap be van zárva. Akkor az állatoknak és mindennek jó évre van kilátása. Akkor egy jó évet zártak be. Akkoriban betartottuk, amit Isten parancsolt, ezért jó évet várhattunk.’
A karácsonyi böjti vacsora asztalán legalább kilencféle ételnek kellett lennie: aszalt és télre eltehető gyümölcsök, főtt vagy pattogatott kukorica, dió, sült tök, kalács, különféle édes tészták és sütemények, cukorka. Azt tartották, hogy sült tököt azért kell ilyenkor fogyasztani, hogy ne kapjanak fogfájást, vagy ne betegedjen meg a torkuk, ’ne kapjanak torokbajt’.

A karácsonyi böjti asztalon az ételeken kívül volt egy kis szalma- vagy szénacsomó is.Kisebb volt, mint az ember keze, középen kenderrel összekötve, melyet az asztal sarkára volt szokás helyezni, három napig ott tartották, végül elégették a sparheltban. Előtte azonban a kendert levették róla, és ha megbetegedett egy jószág, azzal gyógyították. Az asztal másik sarkára egy fonott kalács került, a kalács is három napig volt a helyén.

A karácsonyi asztal alá szénát vagy szalmát raktak, de estére szétkotorták, és azon ültek vagy feküdtek a virrasztáskor az éjféli misére várakozva, a kisgyermekek pedig azon aludtak az éjféli miséig. Három éjszakát volt benn a szobában a széna, majd utána a jószágoknál alomnak használták, a töreket pedig kiszórták a földekre. A szentestét követő éjszakán, karácsony éjjelén számos háznál az emberek nem feküdtek ágyba ‒ egyesek szerint nem volt szabad ágyazni sem ‒, hanem a szalmán aludtak, mint a kis Jézus a jászolban. Mindezt azért cselekedték, hogy ne érhesse baj a ház népét, semmi ne tudjon kárt okozni az új esztendőben.

A karácsonyi böjti asztal alá egy szakajtót állítottak, melybe kilencféle takarmányt tettek. Addig keresgéltek, amíg össze nem állt mind a kilencféle mag: kukorica, búza, rozs, mák, zab, árpa, köles, kendermag, cirok. Ha esetleg egyféle dolog mégis hiányzott belőle, akkor azt kenyérmorzsával helyettesítették. Ebből a szakajtóból addig etették az állatokat, míg el nem fogyott minden belőle.
Vacsora után az asszonyok összepakolták az ennivalót, melyet a fonóba szántak, majd a felnőttek és a fiatalok egyaránt elmentek a fonóházba, vagy összegyülekeztek a szomszédokkal. Odahaza csak a kisgyermekek és az idősek maradtak. Vagyis aki csak tudott, mindenki elment virrasztani ‒ hajósi nyelven: aufblaiba (’fennmaradni’).

Az 1920-as évek előtt vacsora után benépesült a falu hófehérbe öltözött, kilenc főből álló kislányok csoportjaival, ők voltak a jézuskák, akik elmondták, elénekelték és eljátszották az örömhírt a kis Jézus születéséről. Hajóson nem betlehemezés volt, hanem bölcsőjárás, mert a köszöntéshez kisbölcsőt vittek magukkal, benne a Jézuskával. A játék neve Chrischkendlaliad (’Karácsonyi ének’ vagy ’Jézuskák éneke’) A jézuskák két napon keresztül járták az utcákat, néha a késő esti órákig. Bekéredzkedtek minden házba, ahol világosságot láttak, a fonókba is. Örömmel fogadták őket, és pár krajcárral jutalmazták szereplésüket. Az éjféli misén tiszteletbeli helyet kaptak az oltár mellett.

A virrasztáson is gondosan számba vették az emberek, hogy van-e kilencféle ennivaló az asztalon. Soha nem került annál kevesebb ételféleség az asztalra, mert mindenki vitt valamit. Többféle étel lehetett, de legalább kilencféle ételnek kellett az asztalon lennie. Ott várakoztak az éjféli misére, gyertyákat gyújtottak és imádkoztak. Közben pedig csak lassacskán eszegettek a kilencféle böjtös ételből: szőlőt, diót, aszalt meggyet, cseresznyét, szilvát, pattogatott és főtt kukoricát, sült tököt, kenyeret, süteményt, cukrot. A hagyomány szerint azért kellett legalább kilencféle ételből fogyasztaniuk, hogy a boszorkányok ne tudják megrontani az embert, úgy nem tudnak erőt venni az emberen.

A férfiak a fonóban kártyáztak ezen az estén is, pedig valójában nem lett volna szabad ezt tenniük, mert szenteste volt. A hajósiak szerint a karácsonyi misére való várakozás közben nem illett kártyázni, mert a kártya az ördög bibliája. A hajósiak az esti órákra biztonsági rendszabályokat léptettek életbe, hogy a karácsony esti áhítatot semmi ne zavarja meg. Erre még a farsangi nagy mulatozások idején sem volt szükség. A községi elöljáróság őrségbe szervezte a férfiakat, évenkénti váltásban, hogy a szinte ember nélkül maradt házakat a betörők és tolvajok ellen megvédjék. Minden utcába két-három őr került, akik az est folyamán több ízben riasztó lövéseket adtak le. Ugyancsak a lövésekkel jelezték azt is, hogy este tizenegy óra van, s ideje, hogy az emberek felkészüljenek és induljanak az éjféli misére. Ugyanis tizenegy órakor véget vetettek a fonóbeli beszélgetéseknek, mind hazamentek átöltözni, és indultak a templomba. Az őrök szolgálata is letelt ekkor, ők is jelen voltak az éjféli misén.

Ám a zajkeltések az ő szolgálatuk leteltével nem fejeződtek be, egyrészt mivel a hajósi néphagyomány szerint a szenteste tizenegy és tizenkét óra közötti időszak a boszorkányjárás fő ideje.
Szenteste a nagylányt így engedte el anyja a templomba:
Szentestén, mikor templomba mentünk, anyám pénzt tett a cipőmbe. Megkérdeztem tőle:
‒ Anyám, mit csináljak vele?
Azt mondja:
‒ Ezt azért kell csinálni, hogy ne tudjanak neked ártani a boszorkányok.
Hogy honnan szedte ezt édesanyám, azt nem tudom…
Másrészt mivel ekkor jön le a kis Jézus a mennyből a földre, ezért legyen ébren, virrasszon ember és állat. Ezért voltak a folytatólagos durrogtatások és lövöldözések, ezért kotortak be a tyúkokhoz, ezért ’adták az ijesztést’ a lovaknak.

A népi emlékezet szerint a XX. század első évtizedében a templom közelében „kőágyúk” voltak, olyan ötven kilós kőtömbök, amikbe puskaport téve tizenegy óra és éjfél között durrogtattak. Akkorát durrant, hogy a templom beleremegett.
A fegyverrel rendelkező gazdák, a vadászok az éjféli mise előtt kimentek a ház elé a fegyverükkel, és háromszor a levegőbe lőttek. Ezért adják az ’ijesztést’ a lovaknak, hogy ne aludjanak, amikor a Jézuska itt jár. A fegyveres férfiak is azért lövöldöztek az utcákon, hogy az emberek ne aludjanak, amikor a Jézuska itt jár közöttünk, hanem minden ember virrasszon.

A férfiak valamikor tizenegy és egy óra közt megetették a lovakat: kilencféle takarmányt tettek elébük. Ez volt az ’ijesztés’ (Schrecke). Ahogy az emberek ilyenkor mondták: Die Roß d Schrecki gia. (’Megadni az ijesztést a lovaknak.’)  A lovaknak is a Jézuska születésekor ébren kellett lenniük, azért ébresztették fel őket az etetéssel, amitől azt is várták, hogy a lovak majd megszólalnak. Az állatoknak adott ’ijesztésről’ így gondolkodtak:

’Az ijesztés azért volt, hogy minden virrasszon és legyen ébren, mindenki legyen fönt, mivel az angyalok ezt énekelték: A gyermek Jézus a világra jött, neve legyen Jézus! Valahogy így szólt a szöveg. Megjelentek az angyalok, és azt mondták, világra jött a gyermek, akinek a neve Jézus legyen. Ők már tudták, hogy a gyermek Jézust meg akarják ölni. És ezért adták az ijesztést, hogy minden ember ébren virrasszon.’

Egyesek szerint az állatok karácsony éjfélkor megszólalnak: ’Mesélték, hogy a Várhelyi doktor lovai éjjel megszólaltak. A béres mesélte, hogy bement az istállóba, kíváncsi volt, igaz-e. Tehát a béres szenteste éjjel tizenkettőkor bement, és hallgatózott. Egyszer csak ezt mondta az egyik ló a másiknak:
‒ Holnap vajon mit csinálunk? Mert holnap van szent karácsony napja.
Felelt neki a másik:
‒ Holnap levisszük gazdánkat a temetőbe, az lesz holnap a dolgunk.
És tényleg így volt. Jött mindjárt a távirat. És karácsony reggelén már le is vitték a temetőbe. Így mesélték. Hogy igaz volt-e? Akkoriban mindig lehetett hallani, hogy szentestén tizenkettőkor megszólalnak a lovak.’ (Dinier Józsefné, 1928)

Az éjféli mise csak annyiban különbözött az év többi miséjétől, hogy karácsonyi énekeket énekeltek. A mise után már senki nem ment vissza a fonóba, hanem mindenki hazaigyekezett. A vallási előírások szerint a böjt az éjféli misével ért véget, s akkor vette kezdetét az ünnep is.  Karácsony első napján egyesek igyekeztek legalább három misén is jelen lenni ‒ a miserendben is megmutatkozott a karácsony kitüntetett jellege. Karácsony első napján négy misét tartottak a templomban: hármat délelőtt (hat órakor a pásztorok miséjét, nyolckor a kismisét és tízkor a nagymisét), majd délután négy órakor a litániát.

Reggel hat órakor tartották a pásztorok miséjét [Hiartameass], tíz órakor pedig a nagymisét [Amt]. Anyám mindig a magyar nyelvű kismisét választotta, apám szülei a nagymisén német prédikációt hallgattak, németül imádkoztak, német egyházi éneket énekeltek. A délutáni litániát [Veaschpr] idős asszonyok és a Rózsafüzér-társulat tagjai látogatták. A kisgyermekek kora reggel elindultak köszönteni, s ahol már égett a lámpa, oda betértek. A karjukra akasztottak egy kendőt, s amikor az megtelt kaláccsal, és jó néhány fillér is összegyűlt, akkor hazamentek. Igyekezniük kellett a köszöntéssel, mert a nyolcórás misén már nekik is jelen kellett lenniük. Délben a harangszóra leültek az emberek az ünnepi ebéd elfogyasztásához.

Délután azután fölélénkült a falu: a családok fölkerekedtek a rokonok köszöntésére. Ez nagy szokás volt, mert ha máskor nem is mindig, de ezen a napon mindig ellátogattak egymáshoz a rokonok. Úgy illett, hogy minden házban valaki maradjon azért otthon is, hogy a vendégeket ne riasszák el a zárt ajtók. Kiket vártak el karácsony első napjának délutánján?

Így emlékeztek erre 1984-ben: Most már, hogy a nagyapám meghalt, lényegesen kevesebb vendég kopogtat be. Apai nagyapámék hatan voltak testvérek: négy fiú és két lány. A fiúk összetartozása egészen halálig tartott. Szinte minden vasárnap találkoztak. A vasárnapi misealkalmat használták arra, hogy utána az útjuk elkanyarodjon valamelyik testvér felé. Ünnepek alkalmával lejött hozzájuk a közben Kalocsára költözött öcs is. Nem emlékszem olyan ünnepre, hogy a négyes fiútalálkozó ne jött volna létre, legfeljebb késett egy-két hetet az időjárás miatt. Ezen kívül mindig számíthattunk anyám egyik unokatestvérének látogatására. Az illem úgy kívánja, vagy legalább is a szokást úgy alakították ki, hogy ezeket a látogatásokat visszaadjuk még lehetőleg az ünnepek folyamán. A szép szokást családunk következő nemzedéke is ápolja, de ennek a körnek a sugara már kisebb. Húgomék az egyik sógornőt és az anyósékat látogatják. Jómagam csak a húgomékat. A látogatás ezekben a viszonylatokban is kölcsönös. A köszöntést egy-két óra múlva vagy egy napra rá visszaadják.

A XX. század első felében a köszöntés kevert, sváb‒hochdeutsch nyelvezetű volt, mintha még nem vált volna sajátjává a hajósiaknak, vagy mintha tanultabb nyelven szerettek volna megnyilvánulni.
A hagyományosan régebbinek tartott köszöntő így hangzott:
I wentsch Ana glickseligi Waihnachtsfaiteg, s Chrischkendli mit am krausa Haar, Fried und Einigkeit, vor dem Tod die ewige Freid and nach dem Tod Glickseligkeit. (’Boldog karácsonyt kívánok göndörhajú Jézuskával, békességet, egyetértést, a halál előtt örök örömet és a halál után üdvösséget!’)

Az újabb keletű köszöntőnek a vége eltérő:
I wentsch Ana glickseligi Waihnachtsfaiteg, s Crischkendli mit am krausa Haar, Fried und Einigkeit, nach dem Tod die ewige Freid and Glickseligkeit. (’Boldog karácsonyt kívánok göndörhajú Jézuskával, békességet, egyetértést, a halál után örök örömet és üdvösséget!’)

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

Hozzászólások