„A művészet az emberben és a természetben megnyilvánuló rejtelmesnek, Isteninek érzéki visszaadása.” (Liszt Ferenc)

170 évvel ezelőtt született Paál László magyar festő, a barbizoni iskola, a plein air tájképfestészet sajátos egyénisége, Munkácsy Mihály közeli barátja. 

 

paal01

Munkácsy Mihály: Paál László

És suhognak, öklelnek, hajolnak a fák ágai, amikor a hold feljő ezüst ruhájában, s arany-ezüst fátyolt dob a nagy erdővilágra, és színes estélyi ruhában a fák dalolnak; lombzene szól, az erdő csodás zenéje, amit ő annyira szeretett… Most is zengjen az erdő, mert erdőzsongás tölti be a nagy teret. Liszt Ferenc Erdőzsongás című csodás műve szól, amikor a fák ágai meghajolnak, egymáshoz szólnak a levelek, szépséget küldenek felé, és felénk a nyírfa, a hársfa, az éger, a bükk, a gyertyán, az akác, a fenyők hosszú sora, miközben illatokat hoznak a szellők… Szóljon néki a zene, hiszen ”A zene a lélek szava.” (Calinescu)

Kapcsoljuk be Liszt Ferenc e csodálatos muzsikáját, miközben lassan lapozzuk Paál László festőművész albumát. Meglátjuk, felemelő délutánokat szerezhetünk magunknak. A természetben csodálatos dolgokat lehet felfedezni. Ha tájképfestészetről beszélünk, főleg az erdőkről: fák, fasorok, cserjék, bokrok, az erdő fenséges nyugalmat árasztó atmoszférájáról, önkéntelenül is Paál László jut az eszünkbe. Az egyetlen olyan festő, akit a híres francia barbizoni iskola tagjának tekintettek. Miért is éppen ő?

Mert úgy festette meg az erdőket, hogy szinte érezzük lélegzésüket, s illatuk fölöttünk lebeg. Szerette a természetet, különösen a fákat. Már kisgyermek korában Erdélyben, – Zámon, ahol született,- megcsodálta a nagy erdőket, lelkébe belevésődött az erdők zsongása, szépsége, illata; a tavasz üde lehelete sokszínű zöldjeivel; a nyár forróleheletű tikkadt sóvárgása; a hajnalok és reggelek párája; a késő délutánok hosszúra nyúlásának színes varázsa; az őszbe induló erdő sárga-arany csendes elmúlása, a levelek zizzenése, hajlongása, búcsúzása.

 

paal02

 

Képein a kék ég csak néha bukkant fel, eltakarták a felhők, a lombok, melyek alól fel-felvillant a napsugár, de csak egy kis sugárként átszövődve a ritkább ágak között fehér, világos foltot hagyva a fák törzsein, levelein. A görcsös törzsű nyírfák, tölgyesek, platánok, nyárfák magasba törő ágain szinte érezzük rezdüléseiket, s élvezzük a részletek szépségét. Mert Paál László alkotásain minden kis részletnek szerepe, értelme van, fontossága, s tájképeinek sokszínűsége, sokfélesége adja, adta képeinek varázsát. Kompozíciói változatosak! A motívumok: a föld, a fák, a bokrok, a felhők elrendezése kifejezi a festő érzelmeit, vágyait, egész életét, hangulatváltozásait.

Érezteti a természet fenséges szépségét, azt a gazdagságot, amit az embereknek adott. A táj iránti szeretetet az otthoni környezet alakította ki benne, valamint Erdély gazdag természeti világa. Az aradi gimnáziumban a latin és görög írókról tanultak egész életén át elkísérték. Magyar kedvencei: Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Vörösmarty, Jókai voltak, mégis a természet szeretete vált jellemzőjévé. Legkedvesebb elfoglaltsága a rajzolás volt. Szinte itta a nagy festők műveinek szépségét, mondanivalóját. Amikor 1864 – ben szülei kívánságára beiratkozott a bécsi egyetem jogi fakultására, nem gondolt annak elvégzésére. Ehelyett a Képzőművészeti Akadémiára járt, és két év múlva már Albrecht Zimmermann mesteriskolájában tanult, ahol elsajátította az aprólékos természetmásolás fortélyait.

 

paal5

 

Ekkor küldi a pesti tárlatra kezdeti olajképeit, melyeken a pontos megfigyelésé a döntő. Ilyenek a Falusi ház, a Nádas, az Erdő belseje.
Hat évig tartózkodott az osztrák fővárosban, ahol elsajátította a mesterség alapjait, közben tanulmányozta a gazdag gyűjteményeket, melyek elősegítették szellemi fejlődését, művészi felfogásának tisztulását, csiszolta ízlését, gyarapította művészettörténeti ismereteit. Közben az aradi lapoknak írt cikkeket a nagy lengyel történeti festőről, Matejkóról.

A bécsi évek után Hollandiába ment, ahol Beilenben valósággal szárnyakat kapott, itt készült el többek között a Dél című képe is. Ez is, és a többi itt készült alkotása is hangvételükben magyar: a tájak, a kazlak, az utak, a faluvégek honvágyát idézik: Faluvége, Falusi házak, Tájkép.
mikor a magyar államtól ösztöndíjat kapott, Münchenbe utazott, ahol a kiállításokon megismerkedett a francia festők: Corot, Courbet, Dias, Millet és mások alkotásaival, akik nagy hatással voltak művészetére. Hollandiai, majd angliai útja során mind erőteljesebben bontakozott ki realizmusa, s minden bizonnyal fontos szerepet játszott az angol nagy tájképfestő, Constable műveivel való találkozása.

Paál László kizárólag a szabadban festett, s mint írta nővérének: „Ez az én iskolám. Ez mindenem, csakis akkor érzem magamat jól, ha az üde levegőt szíva be, eszméimmel foglalkozhatom.” Legkedvesebb festési időszaka a nyár és az ősz volt.

 

paal06

Munkácsy Mihály kérésére Düsseldorfba, majd Párizsba költözött. l871-ben készült el a „Felhős táj”, mely az égbolt igézetében készült, s egyszerűségében is megdöbbentő erejű mű. Az ég felhőinek közelsége, a fanyar színellentétek, a fák és a rétek zöldjei elvarázsolták. Ebben az évben készült el a „Borús idő” című képe is, amelyen a természet drámája érződik, a vigasztalan szürke nap bemutatásával, s a hazájától távol levő ember lelkiállapota: szomorúságának a közvetítője. „Juhaklok” /1872/ egyidejűleg „Kazlak” néven is szerepelt. A világos égbolt csupasz föld, füvek itt-ott csomókban, rekkenő hőség és rekedt csönd ül a tájon, csak egy-egy károgás jelzi az életet ott fenn a magasban.

A „Százéves öregasszony” s az említett alkotásokban a művész a bécsi évekre oly jellemző aprólékos festésmódot levetkőzte. Szabadon festett, a részletek a kép egészéért éltek, ecsetje szélesen, összefoglaló lendülettel futott a vásznain.

Paál László Párizsból a 49 km-re levő Barbizonban telepedett le. Ez a l7 ezer hold kiterjedésű gyönyörű vidék elvarázsolta. Erdők, szakadékok, cserjék, mocsarak, sziklák lenyűgöző látványa fogadta. Nem csoda, hogy őt, aki Erdélyben nevelkedett, alkotásra ihlette e táj. Azonban ő másként látta, mint a francia festők. Képei egyszerűségükkel, változatosságukkal a csodás természetbe vezették a nézőket. Alkotásaiban mélység, változatosságában pedig idillikus nyugalomtól kezdve a vihar szenvedélyességéig minden átmenet felismerhető. Ezért is otthon érezte magát. A hatalmas erdő peremén lakott, innét vezetett az út, az ösvény az erdő belsejébe.

 

paal07

 

A Fontainebleau-i erdőben, Barbizon falucskában sokan megfordultak. A francia, – de azt is mondhatjuk, – hogy az európai tájábrázolás első plein air kísérletei is ehhez a faluhoz kötődnek. Elsősorban: Theodore Rousseau-t, Camille Corot-t, Jean-Francois Millet-t említhetjük a kezdéskor, valamint Carles-Francois Daubigny-t. De a kolónia többi tagja is a természeti megfigyelések alapján, a napszakoknak megfelelően festettek, így: hajnalok, reggelek, délutánok fényei, ködei, levegői, vagyis az intim tájképfestészet remekei jöttek létre, megvilágítási effektusokkal, a zöldek, a barnák ezernyi árnyalataival.

S nemsokára, 1872-ben elkészült „Az erdő széle”, a szelíd, tavaszízű, gyöngyházszínű fényeivel a zöld színek ölelésében. 1872-73-ban a „Naplementé” -ben a vörös-aranyegű alkony fényei bujkálnak a fák között, s a lebukó nap utolsó fényei vibrálnak a nyírfaerdőben. Ez a lebukó nap végső fellobbanása, amely még megláttatja az előtérben az úton ballagó párt. Ez a  képe 1873-ban a bécsi kiállításon díjat nyert.

Az „Erdő mélye” szintén a művész érzelmeinek kifejezője, hangulatainak hordozója. A művész lelkületének rokona, Vajda János írta A bikoli fák alatt című versében: „Egyszerre mintha feneketlen örvényedet látnám, végtelen.
Leborulok kétségbeesetten, szívem szorul, szédül fejem.
Majd mintha gyóntató oltárnál csak hallok még egy gyönge neszt:
„Erről fiam, ne gondolkozzál: jobb lesz neked nem tudni ezt!”

Mintha Paál László tragikus életéről szólna e néhány sor. Erdőképei arról tanúskodnak, hogy nemcsak Berzován, Odvoson, Radványon, Mátrafüreden, de Düsseldorfban és Franciaországban is megtalálta, megérezte az erdők illatát, varázsát. Egyéniségénél fogva is kedvelte a sötét tónusokat, a meleg barnákat, a sárga színeket. A sötét – világos színek ellentéte: egy-egy megvillanó úszó felhő, vagy az ég kékje, akár egy fa kérge, fokozta képeinek drámai hatását, feszültségét. Művészete mégsem egyhangú, mert a napszakok váltakozásával mindig más és más a táj: napos, felhős, viharos, csendes. Az eső és a vihar utáni atmoszférikus hatások mindig foglalkoztatták, mint pl. „Eső utáni hangulat”. A „Viharos táj”, /1875/ a haragos természet tombolása, két öreg fa küzdelme; s érzékeljük az erőszakos szelet, amely tépi, szaggatja az ágakat. a sokszor megörökített tájnak mindig új és új jellemzőit fedezte fel bensőséges átéléssel. Az „Erdő mélye” /1877/ című képén a csipkefinomságú lombokon áttör a fény az álomszerű lombok sűrűségében. Csend van és nyugalom és szépség egy zárt, titkokkal teli világban. Remekmű!

 

paal08

 

Minket is hívogatnak az erdők, a sudár fák, az árnyak mélyén a félhomály, a fenyők fakérgén gyanta csordogál. Munkácsy Mihály és Paál László nemcsak jó barátok voltak, hanem a művészetükben is rokon vonást fedezhetünk fel, mármint a kivitelezés hevületét tekintve. Munkácsy az emberi érzelmek megnyilvánulásának árnyait, sokrétűségét, drámaiságát, Paál László hasonló formai vonásokat vetít elénk tájképeiben. Dr. Pogány Ö. Gábor „Magyar festészet a XIX. században” című kötetében írta: „Mindkettőjük festményeiben van valami zengzetesség, valami az orgonák búgó hangjából, intimebb változatban a csellók férfias elégiájából.”

Paál László 33 évesen ment el…

Március volt, és elült a szél, halvány dér csípte a pázsitot, egy nagy platánfa rezzenéstelenül állt: elült a szél, a fa alatt két ecset, árván ott maradtak. A tavasz kezdetén a zöldülő leveleket nem láthatta a charentoni szanatóriumból.… és a csönd riadtan meghasadt, s a színeit titkon őrző bimbókon, rügyeken, s a sötét erdők ölében nyugvó fák nem tudták, hogy egy szív meghasadt az éjben. A selymes légben nebulák remegtek…, s a nesztelen éjben a szellők is ijedten lebegtek, párakönnyek hulltak, s lelke az erdőbe költözött, mielőtt még felment a mennybe… elveszőn a ritka fű között, az erdő alján ösvény vezetett…

Munkácsy az életből korán távozó jó barátot halála előtt egy évvel megörökítette. Most emlékezünk reá, aki 17O évvel ezelőtt született a napsugaras nyárban, 1846-ban. Baudelaire mondotta: „Az egész művészet emberi felzokogás!”, melyek a percek, órák, évek csodájában múlnak el. Alkotásainak szépségsugárzását ma is megcsodálhatjuk a kiállítások alkalmával, hiszen szépségeket tár elénk, a természet szépségét, finomságát, nagyságát, sokszínűségét: hiszen „a természet a szépség szigete.”

Megörökítette az erdők fenséges nyugalmát, a cserjék, az ágak, a gallyak szövedékeinek világát, a levelek között átszűrődő napsugár arany-ezüst fényét, ragyogását. Művészi derengés óráit vetíti elénk a „Hajnal az erdőben”, és a „Reggel az erdőben”, amelyeken az első párák láthatók, a „Rőzseszedés” atmoszférája már sejteti a közeli estet.

 

paal04

 

Az élettel viaskodó nagy művész a természet titkait kereste, fürkészte, és fájdalmas hangulatait komor színekben festette vásznaira. „Embert egyedül az idő mutatja meg!”- mondta egykor Szophoklész. Ő tájképeibe oltotta önarcképét, egész lelkivilágát, s így tárta elénk magát sokféle színekben…

Az ösvények szépségét, a több évtizedet megélt fák zsongását élvezte, hallgatta: beszéltek, zengtek az utak, az ösvények, a bokrok, a fák, amit csak ő hallott. A fény, a fények játéka a fák között, a szélben imbolygó árnyak neki beszéltek. Csöndje, magánya hangulatát fokozta a sejtelmesség, mely a messzeségbe vitte, a nagy fák fenséges világába, ahol az erdei illatok simogatnak lágyan. Lelke derült csendjében egy rezgő levél, egy ezüstös lombfátyol, egy ágacska, ha eltévedt, a lelkébe égett, s a napsugár is, amikor kikukucskált a szálló kedves felhők között, reá mosolygott. Akkor is, amikor „a megnyúlt árnyak kinyújtott karja, a gyorsan tovatűnő fényt karolta”. /Tagore/

Írásomat édesapám, Fenyves Béla emlékének ajánlom, aki maga is tájképfestő volt, és nagyon szerette Paál László művészetét.

 

Fenyves Mária Annunziata

 

 

Hozzászólások