Lovagideálok – Amint azt említettük korábban, noha e kézirat témakijelölésének időszerűséget a dunai árvízvédelem tapasztalatai adták, egyébként is időtlen távlatai vannak azon vitáknak, hogy mi az udvariasság, a segítőkészség társadalmi szerepe. Ez utóbbi kérdések java része az egyéni, illetve nemi önazonossághoz kapcsolódó viselkedési mintákra vonatkozó normák összefüggésében is fel szokott előbb vagy utóbb merülni, amint ezt leginkább a művészet szférája példázza.
Udvarhölgy lovag Pratoból (Toszkána) származó lovaggal. (British Library)
Láthatjuk, hogy a lovagok magasztalása, a hozzájuk társított etikai normák és a kapcsolódó toposz az irodalomban milyen kiterjedt. Szerb Antal szavaival a „hűbéri szenvedélyekre” támasztott igények, avagy a magasztos, tiszta lelkű, odaadó, szolgálatkész kvalitások reprezentációja, alighanem az inkább valós, mint vélt társadalmi elvárások alapján, már ennyi vizsgált eset tükrében is visszatükröződik. Ennek egyik leglátványosabb területét a női karakterek képzettársításai képezik.
Természetesen, miközben vissza-visszatérő motívumnak tűnik az adott kor elmarasztalása, szembeállítása a régmúlttal, illetve a „felhozatal” bírálata, különösen a női karakterek részéről, e kérdéskör az irodalom számára is bonyolult marad.
Walter Scott Ivanhoe-jában (1819) Rebeka sajátos inverzet képez, elutasítva a lovagi eszméket, miközben csodálja a főhős keresztest. Nem véletlenül mondja neki a címszereplő a XXIX. fejezetben a következőket:
„Olyan dolgokról beszélsz, leány, amikhez nem értesz! Kész volnál kioltani a lovagiság tiszta lángját – az egyetlent, amely megkülönbözteti a nemest az aljastól, a finom lelkű lovagot a durva pórtól és a vadembertől; amely becsületünket toronymagasságba emeli, és összehasonlíthatatlanul többre tartja életünknél és minden egyébnél a világon; amely megtanít diadalmaskodni minden bajon, fáradságon és szenvedésen; és megtanít arra, hogy ne féljünk semmitől, csak a becstelenségtől! […] Lovagiság! Tudd meg leány, hogy ez a tiszta és magasztos érzelmek bölcsője, az elnyomottak támasza, az igazságtalanságok jótevője, a zsarnokok hatalmának féke és korlátja. A nemesség csak üres szó lenne nélküle, és a szabadság az ő kardjában lándzsájában találja meg legjobb oltalmazóját!”
E történet is, amelyben származása miatt meghurcolják Rebekát, hiába segítené őt a végül Rowena úrhölgy kezét választó Ivanhoe, e fenti, újszerű megközelítésével egyetemben is jelzi a személyes preferenciákat időnként kísérő konfliktusokat.
Egyáltalán nem törvényszerű emellett az – legalábbis az irodalomban, illetve már az irodalomban sem –, hogy az udvarló lovag „elnyeri méltó jutalmát.” Hiszen Szerb Antal halhatatlan A Pendragon-legendájában (1934) a lovagi fantáziákat szövő bölcsészdoktor Bátky „úrnője,” Cynthia, Gwynedd tizennyolcadik earljének unokahúga, szövevényes kalandok után végül Svájcba utazik, majd egy angol katonatiszt menyasszonya lesz. „Pedig” úgymond a líra, a lant és a lelkesedés is adott – legalábbis az egyik fél részéről. Ugyanis a könyv elbeszélője, dr. Bátky azt mondja egy ponton: “Ó, ha kóbor lovag lehetnék! Megcsókoltam Cynthia kezét, aki megindulva nézett rám, lovagjára, a gótikus ablakkeretből, várkisasszony.”
Bor és szerelem (XV. századi illuminált kézirat Franciaországból) – File source: http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Vignette_et_amourette.jpg
Végül arról sem szabad megfeledkezni, hogy bizonyos esetekben – főleg a nagyvárosi elidegenedés díszletei közepette – egyenesen már zavaró is lehet e magatartás az irodalom hölgyei körében, ekképp Babits Halálfiai (1921) című könyvében is:
„– Majd segítek az átszállásnál! – ajánlkozott Imrus, s köteles lovagiassággal nyúlt a lányok csomagjai után, melyek bizony nem voltak elegáns bőrtáskák, csak zsineggel átkötött papírskatulyák. De egyszerű ruhásskatulya is féltett kincse lehet egy szegény leánynak, s Imrus udvariassága ezúttal különös fogadtatásra talált: a „víg nők” jókedve egyszerre gyanakvó bizalmatlansággá változott. Imrus azonban csupa szerénységnek tulajdonította a vonakodást, s meg akarván mutatni, hogy ajánlata nem puszta formalitás, önkényesen fölkapta a legsúlyosabb dobozt, s vitte is már, sebes léptekkel, arrafelé, hol éppen most állt be pöfögve a budapesti gyors. Oly jelenet következett, melyet naiv lovagunk sohasem feledhet: mert Miska fia egyszerre különös ütemben hallotta tipegni a két könnyű lábat maga után s izgatottan, mint egy tolvaj után, s kétségbeesett, apró kiáltások is hangzottak.”
A jelenet igen tanulságos Miska számára: “nyomasztó benyomás maradt lelkében az együgyű kalandból: megérezte, hogy az Életben, ahova utazik, idegenek az emberek egymáshoz, idegenek és magukra hagyottak, s nincs úri bizalom, konvenciós illedelem vagy kötelező lovagiasság, ami közöttük híd lenne…” (1984: 351).
E nüanszok mellett is extrémnek hat, amit Bolesław Prus karaktere, Schumann doktor mond Ignacy Rzeckinek A bábuban (1890): „A maguk úgynevezett lovagi-templomi romantikus szerelme a valóságban a legundorítóbb kufárkodás és alapjában merő csalás.”
Úgy tűnik e példák tükrében, főleg, ha megelőlegezzük a szépirodalomnak azon bizalmat, hogy az a társadalmi tényszerűségek (talán kissé torzítóan) taglaló tablója, hogy: emberemlékezet, vagy legalábbis a lovagkor óta adottak az udvariasság, a kedvesség, a hűség és önfeláldozás elvárásai, illetve akár párválasztási preferenciái is.
E hagyományok egy részének gyökerei az udvari lovagi kultúrához, a trubadúrokhoz, azok költői hagyományaihoz, valamint a klasszikus irodalom és az arab-iszlám költészet korábbi hatásaihoz vezethetők vissza (Zombori 1988; Jordan 2002; Kabir 2024).
Kétségkívül a dicső, letűnt múlthoz viszonyítva kiüresedettnek, kimerültnek, elcsökevényesedettnek tűnnek a kortársadalmak e reprezentációk tükrében, azok vélt vagy valós hiányosságaival szembeni bírálatokban öltve testet. Az is nyomban szembetűnik egy ilyen perspektívában, hogy számon szokás kérni ezen ideák beteljesületlenségét is a valóság végtelen variabilitásai közepette.
Megfontolásra érdemes itt, amit a XX. századi magyar író Nagy Lajos írt A lázadó ember önéletrajzi művében az ő nemzedékéről egy helyen: „Múltat és jövőt illetőleg egyaránt illúziókban éltek […] A jelenük nem volt boldog, mint az előttük élt egyetlen nemzedék sem, de remélték a boldogságot. Az illúziók szállóigékben, közmondásokban fejeződtek ki, mintegy propagandájuk folyt az illúzióknak […] És ezek az illúziók nem voltak tisztára illúziók, hanem volt valami kevés realitásuk”. (Nagy 1977: 78).
Fekete alapon fehér máltai kereszt, a máltai ispotályos lovagrendnek tulajdonított jelvények egyike
Félreértés ne essék, jelen írás egyáltalán nem annak létjogosultságát vonja kétségbe, hogy az odafigyelésre, az előzékenységre szükség van, éppen ellenkezőleg! (Már csak azért sem, mert e cikk azon heroikus küzdelemből, amelyet az ispotályos lovagrend „jogutódja,” a máltaiak és mások, például közalkalmazottak, fociszurkolók és civilek folytattak 2024 szeptemberében a Duna több pontján és Budapesten, közvetlen inspirációt merített.)
Általában az őszinte figyelmesség és az udvariasság olyan örök kvalitásoknak és erényeknek tűnnek, amelyek az erkölcsi jóra irányult akarat kifejeződései az emberi együttélés során. Végképp nem volt az összeállítás célja az, hogy gendert, nemi jegyeket és egyebeket övező identitáspolitikai vitákhoz szóljon hozzá.
Pusztán azt kívánta érzékeltetni, hogy hosszú hagyománya van e réges-régi hiányérzetnek és panaszoknak, és korunk nem vagy nem feltétlenül egyedülálló e tekintetben. Talán mindez ahhoz az emberi tulajdonsághoz is kapcsolódik, amit a tavaly elhunyt felejthetetlen Kundera írt le a Lassúság (2016: 44) című könyvében, miszerint „valamennyiünkben él az a (többé-kevésbé) erős illúzió, hogy méltók vagyunk a felemelkedésre, ez a rendeltetésünk.”
Lovagideálok – a fikció és a valóság csörtéje az irodalom mezején – 3., befejező rész
Dr. Iványi Márton Pál
*****
A szerző dr. Iványi Márton Pál óbudai kommunikációkutató és író, aki előszeretettel foglalkozik történelmi, irodalomtörténeti, nyelvészeti és vallástudományi témákkal is. Szépirodalmi almanachjai, esszéi jelentek meg egyebek mellett a Valóság, Hitel, Kalligram, Kortárs, Tiszatáj, Új Forrás, Opus, Irodalmi Jelen, Helikon folyóiratok gondozásában is.
