Már a XVII. században Cervantes egy teljes kötetét, a monumentális és pikareszk Don Quijote-t a lovagregények kifigurázásának szenteli. Szellemes, brutálisan ironikus és illúzióromboló könyve oly mértékben állítja pellengérre a lovagi életforma már akkor is avíttként beállított délibábjait, hogy az ember csakis együtt érezhet e lehetetlen karakterrel az ő egészen képtelenül groteszk hányattatásai közepette.
Isten hozzád! Edmund Leighton festménye
A könyv XI. fejezetében a főhős így szól a kecskepásztorokhoz: „– Az idők folytában s a gonoszság növekedtével éppen a biztonság érdekében támadt a kóbor lovagrend, hogy védje a hajadonokat, óvja az özvegyeket, és segítségükre keljen az árváknak és szűkölködőknek. E rendhez tartozom én is” (1962: 71)
Nem várat sokat magára, hogy Cervantes kimondassa róla a rosszhiszemű világ ítéletét: „– Az efféle dikció teljesen meggyőzte a többieket, hogy Don Quijote elméje csakugyan megháborodott. Felismerték, milyen hóbort lett úrrá fölötte, s éppen oly csodálkozással szemlélték, mint általában mindenki, ha először találkozott vele” (1962: 83).
Nem csoda az sem, hogy olykor beszélgetőtársai időnként kifejezetten a heccelésébe is fognak, amellyel rá is térnénk a lovagi szerelem kérdésére, amely hol megmosolyogtatóként, hol rém abszurdként jelenik meg a műben: „Ha tehát minden kóbor lovagnak okvetlenül szerelmesnek kell lennie – mondta az utas –, feltételezhető, hogy kegyelmed is szerelmes, minthogy szintén ehhez a rendhez tartozik […]
Don Quijote mélyen felsóhajtott, s aztán így szólt: „– Nem tudom bizonyosan megmondani, vajon az én édes ellenségem örvend-e annak, vagy sem, ha a világ tudja, hogy én néki szolgálok; válaszol az udvarias kérelemre, csak annyit mondhatok, hogy az ő neve Dulcinea, szülőföldje Toboso, La Mancha egyik faluja, rangja legalábbis hercegnői, minthogy ő az én asszonyom és királynőm; szépsége földöntúli, mert valósággá válik benne a szépség minden lehetetlen és fellengzős jelzője, amivel a költők felruházzák hölgyeiket” (1962: 85).
Cervantes főhőse ilyen megnyilvánulásait leplezetlen gúny (illetve közröhej) tárgyául állítja, például a XXXII. szerkezeti egységben is, a fogadós és a pap társalgásához kapcsolódóan is: „Sancho éppen a beszélgetés közepe táján jött be, s ugyancsak szöget ütött a fejébe, és nagyon elgondolkozott, mikor azt hallotta, hogy manapság nincsenek többé kóbor lovagok, s hogy a lovagregények bolondságok és hazugságok” (1962: 250).
Mint azt már fentebb el is árultuk, a romantika is tárgyalja ezen ideákat, immár kifejezetten a nők perspektívájából. Stendhal 1830-as Vörös és fekete-jének LXVI. fejezetében Matildot (fr.: Mathilde), aki témánk amolyan epitómája is, a főhős Julien úgy jellemzi levelében, hogy „arra született, hogy a középkori hősök között éljen.” Ez számos ponton alátámasztást nyer a könyvben, ekképp a XLIV., Egy fiatal lány gondolatai c. szerkezeti egységben, kimondottan szembeállítva a jelen emberét a régi idők hőseivel:
„Bezzeg! – mondá magában Matild –, III. Henrik udvarában lehetett találni oly embereket, a kikben egyesült a jellem és a származás kiválósága! Ah! ha Julien jelen lett volna Jarnac-nél vagy Moncontour-nál, nem lenne többé kétségem. A délczegségnek és az erőnek ez idejében a francziák nem voltak bábuk. A csaták napjai talán még a legnyugalmasabbak.”
Néhány évtizeddel később Flaubert-nél a Bovaryné (1856) című világhírű könyvben mindez inkább implicit tanulság lesz. Későbbi csalódásai máris kiolvashatók a következő leírásból, amely az Emma által a zárdában előszeretettel olvasott regények hőseiről, akik:
„lovagok, akik bátrak mint az oroszlán, szelidek mint a bárány, erényesek mint senki, ellenben igen szépen vannak öltözve és ugy hullatják a könnyeiket, mintha korsóból öntenék. Emma, tizenöt éves korában, vagy egy félesztendeig piszkolgatta a kezét ennek az ócska kölcsönkönyvtári limlomnak a porával. Később, megismerkedvén Walter Scott munkáival, a történelem regényes eseményei ragadták meg érdeklődését, s várormokról, lovagtermekről s hegedősökről álmodozott. Szeretett volna valamely régi várkastélyban élni, mint azok a hosszu ruhaderekat viselő, sápadt várkisasszonyok, akik lóherealaku kereszttel diszitett, csúcsives ablakok alatt a kőpárkányra könyökölve, s állukat a jobbkezükre támasztva töltötték napjaikat, egy életen át lesvén, hogy mikor kerül elő a messzeségből az a fehértollu lovag, aki fekete lovon vágtat feléjök.”
Borítékolható az író e viszonyulását látván: Emma romantikus képzelgéseit rendre szertefoszlatja a mindennapi élet kíméletlen realitása (Léon Dupis, Rodolph Boulanger), amennyiben szegény szánalmas elszenvedőjévé válik szertelenségének, szeszélyeinek. Mintha az író válasza kész lenne a harmadik rész hatodik fejezetének következő kérdése láttán:
„Nem lehetett volna, nem lehetne másképpen?! Miért ne?! Ha van valahol olyan ember, a ki erős és szép, bátor és nagylelkü, a ki csupa rajongás és csupa értelem, a kinek a szive olyan, mint egy nagy költőé, s a külseje mint az angyaloké, ha van valahol egy lant, melynek a húrja érczből valók, s mely nászdalát szivrehatóan, könnye fakasztva zengi az ég felé – miért ne találhatna rá?”
Provence-i szerelmi udvar a 14. században (a párizsi Bibliothèque Nationale egyik kézirata nyomán)
Egy bő évtizeddel később jelent meg Dosztojevszkij A félkegyelmű című könyve (1869). Második része hatodik fejezetének egy könnyed családi alkalma során, amikor arról viccelődnek a jelenlévők, hogy Jepancsin tábornok egyik lánya, Adelaida festményeinek mi legyen a témája, a húga részéről elhangzik:
„– Ez csakugyan mélységes tisztelet – folytatta anyjának szinte haragos kérdésére felelve, ugyanolyan komolyan és méltóságosan Aglaja […] aki képes eszményt teremteni, és ha egyszer megteremtette, tud hinni benne, ha pedig hisz benne, vakon fel tudja áldozni érte az egész életét.”
Majd ugyanő legott hozzá is teszi: „A mi korunkban ez ritkán fordul elő.” Végül azt is megfogalmazza e ponton, miért eszményi a szóban forgó „szegény lovag” és mik az ő kvalitásai: „akárhogy volt is, az világos, hogy ennek a szegény lovagnak mindegy volt, kicsoda-micsoda a hölgye és mit csinál.
– Elég annyi, hogy őt választotta, és hitt tiszta szépségében, és örökre őneki hódolt. Hisz éppen az az érdeme, hogy ha aztán tolvaj lett volna az a nő, szükségképpen mégiscsak hitt volna benne, és lándzsát tört volna tiszta szépsége mellett” (1964: 312-314).
Pár évtizeddel később Krúdy szintén feszegeti e kérdéseket. Így tesz egyebek mellett a két fiatal színésznő, Horváth Klára és Fátyol Szilvia „idült,” derű és bánat, boldogság és boldogtalanság közötti oszcillációjának – mely előbbiek mércéje mi más, mint a szerelem –, budapesti mindennapjait, miliőjét megjelenítő A vörös postakocsi (1913) művében is. Klára eszerint „A Duna-parti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen Szilvia karjába kapaszkodott, és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai gavallérokra. A monoklis, kopasz fejű embereket kárörömmel szidalmazta, a kiült nadrágú hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat nevetett.
– Csak egyszer életemben látnék egy finom fejű embert, aki nem a fodrász keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori urat vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hírlapírót, aki olyan úriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szerelmi életet – mondta igen komolyan Horváth kisasszony, és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak meghallották kívánságát.
Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajon nem alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit.”
Klára beszélgetőtársának pedig Urbanovicsné mondja ugyanitt, igen sommásan, illetve lesújtóan, hogy „…A nők mind szebbek lettek, a férfiak megcsúnyultak, elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora volt, mint egy szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan széles vállú, mint a hegy háta. Manapság szemüveget hordanak a férfiak, lenyúzzák az arcukat, hajukat megnyírják.”
Hermann von Aue, XIV. század (zürichi Manesse kódex, Heidelbergi egyetemi könyvtár)
Lovagideálok – a fikció és a valóság csörtéje az irodalom mezején – 2. rész
*****
A szerző dr. Iványi Márton Pál óbudai kommunikációkutató és író, aki előszeretettel foglalkozik történelmi, irodalomtörténeti, nyelvészeti és vallástudományi témákkal is. Szépirodalmi almanachjai, esszéi jelentek meg egyebek mellett a Valóság, Hitel, Kalligram, Kortárs, Tiszatáj, Új Forrás, Opus, Irodalmi Jelen, Helikon folyóiratok gondozásában is.
Dr. Iványi Márton
