A római szerző vígjátékai egyáltalán nem tekinthetők elavult vagy poros alkotásoknak, hiszen az ezekben megformált karakterek és ismétlődő motívumok bekerültek a világirodalom véráramába Shakespeare, Molière vagy Lessing feldolgozásain keresztül, ezek révén pedig tovább éltek és élnek ma is a köztudatban. A ruhacsere, a szolga és az úr személyének összekeverése, a csalafinta szolga mesterkedései – mind-mind ismerősek lehetnek akkor is, ha a fent említett szerzőktől egy művet sem olvastunk.

Kíváncsian és nem minden elismerés nélkül vártuk tehát a Pesti Színház előadását, az eredmény azonban ellenmondásos lett: a darabnak akár új szerzőt is lehetne választani, hiszen az eredetihez nem sokban kapcsolódik.  

Való igaz, hogy “A hetvenkedő katona” történetét nem lehetne úgy színre vinni, mint Plautus idejében. Erre nincs is szükség. A szöveg újrafordítása, az eredeti latin nevek beszédes magyarítása (Pyrgopolinices helyett Ostromváry Győző) is helyénvaló.

Az öncélú modernkedés azonban, mely ma is elfogadhatóvá és értelmezhetővé akarta volna tenni a darabot, átlépett egy határt, amelytől éppen fárasztóvá, nehezen befogadhatóvá tette azt.

                                                   

A mögöttünk ülő tizenévesek körében például nagy tetszést arattak a kiélezett, az eredetihez képest eltúlzott erotikus gesztusok és utalások. Nem értettem, miért szükséges ez, mivel Plautus komédiájában magától is alkalmazott hasonló eszközöket, vígjátékai nem kimondottan a finomlelkű nézők számára íródtak. Fontos leszögeznünk, hogy a színdarab nem erényes emberekről szól, nem ártatlan hősök és hősnők állnak előttünk. A lány, akit szerelme vagy inkább szeretője ki akar szabadítani, a katona rabnője, eredeti foglalkozására nézve prostituált. A címszereplő Ostromváry Győző hetvenkedésének egyik tárgya pedig éppen a férfiassága. A történet tehát magával hozza az erotikus felhangot, de nem szerencsés a legtöbb poént kizárólag erre építeni.

Nem volt dramaturgiai funkciója a számos modern betétdal szerepeltetésének sem: Metallica-, Elvis Presley- és ACDC- dalok néhány taktusát átírt szöveggel, eltorzított szavakkal hallhattuk viszont. Szinte meg sem lepődtem már, amikor a színen lévő szereplők esernyőt ragadtak, és az Ének az esőben klasszikus dalát kezdték el énekelni.  

                                                                   

Hogy mégse felejtsük el, hogy az ókori Rómához is köze van a darabnak, néha mesterségesen odarángatott latin idézetek tarkították az amúgy is színes előadást. CatullusGyűlölök és szeretek” című epigrammája és véletlenszerűen kiválogatott latin szólások csendültek fel a legváratlanabb pillanatokban. „Ezt az antikok sem csinálták jobban” – tudtuk meg az újból és újból, különböző kontextusokban elhangzó „igazságot”.

A jelmezek inkább a modern ábrázolásmódot tükrözték, egyes elemeknek azonban, például a meandervonalaknak Partícia, a női főszereplő szoknyáján, illetve Gyürkőc Feri, az agyafúrt szolga nyakában lógó nyakláncon mégis sikerült felidézni a görög világot. A katona „öltözete” azonban nem volt éppen fantáziadús, néha már sajnáltam szegényt, hogy végig alsónadrágban és trikóban kellett mászkálnia a színpadon.

                                                       

A rendezésben tapasztalható, megkérdőjelezhető megoldások ellenére a színészek kihozták magukból a legtöbbet, intenzív fizikai jelenlétet követelt meg tőlük ez az újszerű értelmezés.

Számomra a szereplők beszédjének a harsánysága, a testbeszéd eltúlzása, már-már a groteszkig menő hangsúlyozása volt különösen zavaró: játék a játékért, mozdulatok a mozdulatokért, hangsúly a hangsúlyért. L’art pour l’art. Hatásos bemutatója a színészek tehetségének, öncélú modernség, saját magára visszamutató erotika, oda nem illő mozdulatok.

Ehhez azonban nem lett volna szükség Plautusra.

Weninger Nóra – Schramek László

2013. április 24.

Hozzászólások