Kádár Jánost inkább az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) főtitkáraként ismerik, és kevesen tudják, hogy kétszer is volt országunk miniszterelnöke (1956-58 és 1961-65 között). Nem mint miniszterelnök, hanem mint pártvezető nagyon sokáig volt Magyarország első embere, gyakorlatilag diktátora. Ez az időszak róla kapta a nevét, Kádár-korszaknak hívják. Kádár megítélése még napjainkban sem egyértelmű. Sok történész ellentmondásos személyiségnek tartja: van, aki történelmünk kimagasló alakjának, mások forradalmunk elárulójának.

Az ifjú Kádár János

Kádár János 1912-ben született Fiumében Kreisinger János és Csermanek Borbála gyermekeként. A szülők soha nem házasodtak össze, így a fiú anyja nevét viselte mint Csermanek János. 1918-ig nevelőszülőknél élt Kapolyon. Általános iskolába Budapesten járt. A polgári iskola elvégzése után iparosnak tanult, és írógépműszerész lett.

Nagyon fiatalon került kapcsolatba a kommunista mozgalommal. 17 évesen belépett az akkor csak illegálisan működő pártba. Mozgalmi neve Barna János volt. 1933-ban letartóztatták, és a szegedi Csillag börtönben megismerkedett Rákosi Mátyással. Szabadulása után a kommunisták beépített embereként tagja lett a Szociáldemokrata Pártnak.

A II. világháború alatt az illegális kommunista párt Békepárt néven működött. Csermanek János ekkor vette fel a Kádár János nevet, és 1943-ban a Békepárt egyik titkára lett. A szovjet megszállás után a Kommunista Párt országgyűlési képviselője volt 1945 és 1947 között. Közben különböző pártfunkciókat is betöltött.

1948-at a kommunista történetírás a fordulat évének nevezte. A kommunisták és a baloldali szociáldemokraták egyesülésével létrejött a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), míg a többi pártot betiltották. Magyarországon kialakult a szovjet típusú egypárti diktatúra, amit az 1949-ben elfogadott alkotmány szentesített. A diktatúra idején Kádár egyre fontosabb pozíciókat töltött be. A letartóztatott Rajk László helyett belügyminiszter lett 1949-ben. A Rajk-per alatt megmutatkozott igazi jelleme. Rákosi hű embereként meglátogatta Rajkot a börtönben, és rábeszélte, hogy vállalja az alaptalan vádakat, és akkor nem esik bántódása. Az ezt követő kirakatperben Kádár ígéretei ellenére Rajkot halálra ítélték és kivégezték. (Egyébként Rajk Lászlónak sok bűne volt, de az ítélet alapjául szolgáló vádakban ártatlannak tekinthetjük.)

Kádár a letartóztatásakor, 1933-ban

Kádár 1949-ben kötött házasságot Tamáska Máriával, de gyermekük nem született. Helyzete a pártban egyre bizonytalanabbá vált. Az ’50-es évek elején Rákosi tisztogatásokat hajtott végre, mert meg akart szabadulni vélt vagy valós vetélytársaitól. Ennek Kádár is áldozatául esett, 1951-ben letartóztatták, és koholt vádak alapján (szektás, dogmatikus tevékenység) életfogytiglani börtönre ítélték. Sorsában fordulatot Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála jelentett. Rákosi pozíciója megingott, és az új moszkvai vezetés követelésére a reformokat sürgető Nagy Imre lett a miniszterelnök.

Nagy Imre részleges amnesztiát adott a politikai foglyoknak, így Kádár is kiszabadult. Úgy tudjuk, hogy meglátogatta Nagy Imrét, és megköszönte neki a közbenjárását. (Öt évvel később kiderült, hogy mit jelentett Kádár hálája.) 1951-ben minden, a pártban betöltött tisztségétől megfosztották, ezeket most visszakapta. Így az 1956-os forradalom kitörésekor már az MDP egyik vezetőjének számított.

Rajk László és Kádár János

Az 1956-os októberi eseményeket Kádár először elítélte, és ellenforradalomnak nevezte. Október végén az MDP-t feloszlatták, és MSZMP néven alakították újjá. Ezzel meg akartak szabadulni a rossz emlékű Rákosi-korszaktól. Kádár a párt főtitkára lett, és szerepet vállalt a Nagy Imre által alakított többpárti kormányban. November elsején beszédet mondott a rádióban, ami azt jelezte, hogy látszólag gyökeresen megváltoztatta korábbi álláspontját. Az eseményeket népünk dicsőséges forradalmának nevezte, ifjúságunk szabadságharcának, amelyben leráztuk az idegen elnyomást és a diktatúrát. Ezt követően eltűnt Budapestről.

Időközben Moszkvában már döntöttek a fegyveres beavatkozásról. A szovjet pártvezetésben még vita volt arról, hogy ki legyen az új magyar bábkormány vezetője. Két személy jött számításba, Münnich Ferenc és Kádár János. Végül a szovjet pártfőtitkár, Hruscsov álláspontja győzött, aki Kádárt javasolta. 1956. november 4-én a szovjet hadsereg nagy erőkkel támadta meg Budapestet, és ezzel a túlerővel szemben a szabadságharcosoknak nem volt esélyük. Ugyanekkor Kádár a szolnoki rádióban bejelentette, hogy megalakította a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt. Köszönetet mondott a szovjet vezetésnek a „testvéri segítségért”. Megtagadta korábbi beszédét, és az eseményeket imperialista összeesküvésen alapuló ellenforradalomnak nevezte.

Nagy Imre (középen), Kádár János (jobbra)

Néhány nappal később Kádárt egy szovjet tank vitte Budapestre, ahol megkezdhette a kommunista rendszer restaurálását. A helyzet még bizonytalan volt, ezért az MSZMP Központi Bizottsága csak decemberben fogadott el egy olyan határozatot, amelyben az eseményeket ellenforradalomnak nyilvánította, melynek célja a szocialista rendszer megdöntése volt. Megkezdődött a megtorlás, amit az ávósok utódai, az úgynevezett pufajkások vezettek. Nem ismerjük a kivégzettek pontos számát, becslés szerint négyszázan lehettek. Több ezer ember került börtönbe, és körülbelül 200 ezer magyar menekült nyugatra. A forradalom vezetőinek perére 1958-ban került sor. Nagy Imrét és társait kivégezték. A közhiedelemmel szemben ezt nem a szovjet pártvezetés követelte, ez Kádárék személyes döntése volt. Állítólag Hruscsov még azt is felajánlotta, hogy kivonja a szovjet csapatokat Magyarországról, de Kádár ezt nem fogadta el.

Az ezt követő években a rendszer konszolidálódott. A Rákosi-féle nyílt diktatúra nem tért vissza, de az egypártrendszer változatlan maradt. Megszervezték a Munkásőrséget, de ennek hatásköre jóval szűkebb volt, mint az ÁVH-é. Az emberek hétköznapjait a párt ellenőrizte, minden munkahelyen ott volt a függetlenített párttitkár, aki jelentéseket küldött az illetékes pártbizottságokhoz. Párttagság nélkül szinte lehetetlen volt vezető pozícióba kerülni, a városi és megyei párttitkárok kiskirályként viselkedtek. Folytatódott a mezőgazdaság kollektivizálása, 1961-ben bejelentették, hogy a parasztság egésze termelőszövetkezeti tag lett.

Tovább a lenini úton!

A ’60-as években kezdődött a „gulyáskommunizmus”-nak nevezett időszak. Magyarország ekkor kapta „a legvidámabb barakk” elnevezést is. Ez azt jelentette, hogy a keleti blokk országaihoz viszonyítva magasabb volt az életszínvonal, és az emberek szabadabban éltek. 1963-ban a rendszer már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy amnesztiát adjon a politikai foglyoknak. Mindezeket sokan Kádár személyéhez kötötték, aki egyre népszerűbbé vált. Kiadta meglehetősen primitív jelszavát: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.”

Valójában az egész rendszer hazugságokon alapult. Az úgynevezett „magas” életszínvonal azt jelentette többek között, hogy az emberek több évi várakozás után hozzájuthattak egy Trabanthoz vagy egy panellakáshoz. A telefon luxusnak számított, amit csak megfelelő kapcsolat útján lehetett megszerezni. Manapság nosztalgiaként emlegetik, hogy 3,60 Ft volt egy kg kenyér, de a fizetések rendkívül alacsonyak voltak. Az üzletekben semmiféle választék nem volt, és nagy eseménynek számított, ha banán érkezett, vagy karácsony előtt zselés szaloncukor. Háromévente mehettük külföldre, de ehhez nagyon kevés valutát lehetett kapni. A korrupció minden szinten jelen volt, ezt annak idején szocialista összeköttetésnek nevezték.

Brezsnyev szovjet pártfőtitkárt csókkal üdvözli Kádár János

A ’70-es években az is kiderült, hogy a gazdaság agyaglábakon nyugszik. A mezőgazdaságban a termelőszövetkezetek veszteségesek voltak, így engedélyezték az úgynevezett háztáji gazdaságokat, melyek zöldség- és gyümölcstermesztésünk legnagyobb részét előállították. Teret kapott a kisipari magánvállalkozás is, az ún. fusizás a rendszer fő jellemvonása lett. (A kisiparos a cég felszerelésével, anyagával munkaidőben saját zsebére dolgozott.)

A gazdasági vezetők egy része is belátta, hogy az ország csődközelbe került. Az óriási veszteségeket termelő szocialista nagyipart és bányászatot csak állami támogatással lehetett üzemeltetni. Az ország egyre jobban eladósodott a nyugati bankoktól felvett kölcsönök miatt. Ezért akarta Nyers Rezső és Fock Jenő a gazdasági irányváltást, amit akkor új gazdasági mechanizmusnak „becéztek”. A szovjet vezetés ezt megvétózta, mert ellentétesnek tartotta a szocialista elvekkel.

Kádár János és Hruscsov szovjet vezető

Kádár János és az MSZMP vezetése a szovjetek akarat nélküli bábja maradt. 1964-ben Hruscsovot leváltották, és életbe lépett a Brezsnyev-doktrína, amely minden változás elől elzárkózott. Ennek ellenére a keleti blokkban már megjelentek a kritikus hangok. A cseh pártvezető, Dubcsek változásokat követelt, és elindította a prágai tavasz mozgalmát. Moszkva brutálisan lépett fel, és 1968-ban a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát. Egyedül Románia tagadta meg a részvételt, míg Kádár szokásos gerinctelen módján szolgaian teljesítette Brezsnyev követelését. Különösen tragikus volt, hogy a magyar egységek a magyarlakta Szlovákia megszállásában vettek részt, ami történelmi mélypontra süllyesztette az amúgy sem jó magyar-szlovák kapcsolatokat.

Ugyanezt a szolgalelkűséget láthatjuk Kádár politikájában az olimpiákkal kapcsolatban is. A szovjetek 1979-es afganisztáni agressziója után néhány nyugati ország nem vett részt az 1980-as moszkvai olimpián. Válaszul a szovjetek felszólították szövetségeseiket, hogy bojkottálják az 1984-es, Los Angeles-ben megrendezett olimpiát. Magyarország természetesen nem mert ellenszegülni, a magyar sportolók nem utazhattak az olimpiára. (A románok elmentek.)

Kádár a Parlamentben

A ’80-as években a Kádár-rendszer egyre súlyosabb válságba került. Óriási kölcsönöket vett fel azért, hogy az egyébként sem magas életszínvonalat fenn tudja tartani. A „Nagy Testvér” is gondokkal küzdött. Az új amerikai elnök, Ronald Reagan fokozta a fegyverkezési versenyt, amellyel a Szovjetunió nem tudott lépést tartani. A szovjet főtitkár, Gorbacsov tárgyalásokra kényszerült, amelyek után a Szovjetunió megdöbbentően rövid idő alatt összeomlott. Magával rántotta az egész keleti blokkot.

Magyarországon a ’80-as évek végén erősödött az ellenzék. A Beszélő című szamizdat nyíltan követelte, hogy „Kádárnak menni kell!” Ez már a párt központi bizottsága számára is nyilvánvaló lett. Pozsgay Imre kijelentette, hogy Magyarországon 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott. A pártkongresszuson Kádárt leváltották főtitkári tisztségéből, és kinevezték az MSZMP elnökévé. Ez azt jelentette, hogy megfosztották a hatalmától. A kongresszuson 1989-ben mondta el utolsó beszédét. Ez már összefüggéstelen, nehezen érthető beszéd volt, de valamiféle lelkiismeretfurdalás érződött belőle. Kádár még megérte Nagy Imre és társai újratemetését 1989. június 16-án, de nem tudjuk, hogy mennyire volt képes az események követésére.

Kádár János és felesége, Tamáska Mária

Németh Miklós, az akkori miniszterelnök visszaemlékezése alapján Kádár felesége azt kérte, hogy férjéhez – annak kívánságára – küldjön papot, mert gyónni szeretne. A miniszterelnök szerint ezt a kérését teljesítették, de természetesen a gyónás tartalma örökké titok marad. Nem sokkal azután Kádár János meghalt, és eltemették a Fiumei úti temetőben. Sírját később megrongálták, és csontjait ismeretlen helyre vitték. 

Ahogyan a bevezetőben említettük, Kádárt sokan tartják ellentmondásos személyiségnek. Az előzőek alapján nem volt az. Egy primitív, félművelt ember jelenik meg előttünk, aki betegesen irtózott az értelmiségtől. Magyarul hibásan beszélt, legendássá vált az a mondata, hogy „haladunk a szocializmus építésének út-ján”. Az általa képviselt időszak Magyarországnak egy sivár, kilátástalan korszaka volt. Az ország eladósodott, a hibás gazdasági rendszert mesterségesen tartották fenn. Erről sokat lehetne írni, de Kádárnak ennél sokkal nagyobb bűne volt.

Kádár János és Tamáska Mária síremléke

Az országot erkölcsileg olyan szintre züllesztette, amiből a talpra állás nagyon nehéz. Szétrombolta a korábbi erkölcsi értékeket, és helyükre semmit nem tudott adni. Beszéltek olyan kategóriákról, mint a szocialista embertípus és erkölcs, de tudjuk, hogy a valóságban ezek mit jelentettek. Kialakult a „homo kádáricus”, az a nihilista embertípus, akit a komoly erkölcsi értékek nem érdekelnek. A nemzeti érzés, mások tisztelete és az ehhez hasonló érzések ismeretlenek számára. Egyedüli célja a saját kisstílű érdekeinek érvényesítése. Ennek az erkölcsi rombolásnak a helyrehozása évtizedekbe kerülhet. Így ha össze kellene állítanom a magyar történelem tíz legnegatívabb személyiségének listáját, Kádár bizonyosan rajta lenne.

 

Weninger Endre

 

 

Hozzászólások