Rónay György éppen száz éve, 1913. október 8-án született. E centenárium alkalmából az ő műve, gazdag öröksége éppúgy középpontba kerül, mint a hasonlóan nagy formátumú év-társaié, kiváltképp Weöres Sándoré és Jékely Zoltáné. Egyházi és nem egyházi oldalról meggyőzően értekeznek-vallanak arról, hogy valóban: máig tovább hangzik Rónay szava. Rovatunk jellege megkívánná, hogy Rónay György verseinek vagy épp prózájának nyelvét/stílusát elemezzük. Ezt természetesen nem tehetjük: a je1en terjedelem kevés erre. Inkább szólaltassuk meg őt: miképp nyilatkozik bizonyos nyelvi dolgokban. Nem volt kifejezetten nyelvész, de sokunkhoz hasonlóan szerette, féltette, óvta és művelte anyanyelvünket. Főként briliáns jegyzeteiben, esszéiben érhetjük tetten a nyelvében élő, nyelvünkre figyelő Rónay Györgyöt.

Aggasztó, nyelvi síkon is megdöbbentő jelenségről szólt a Trágár angyalka című jegyzete. A négyéves Gabika “kivág egy kacskaringós káromkodást”. Kérdésére a fiúcska megvallja, hogy szüleitől tanulta. “Bizony ám! – dicsekszik tovább. – Csak hallaná a bácsi, mikor apukám siet, és nem talál valamit! Akkor aztán anyukám is megharagszik… És mondja, ahogy apukájától és anyukájától tanulta. Levendulakék szemmel…ártatlan arccal, aranyszőkén … a trágár angyalka. Hajdan a bakakáplároknak nagy tekintélyük volt ezen a téren. Elbújhatnának mellette. Szülők, vigyázat!” – fejezi be az író.

Ám Rónay azt is jó füllel megérzi, hogy a különben szép szavaink is válságba kerültek. A majdról és a mostról című jegyzete a’70-es évek elejéről való. Ebben így aggódik:  ,,(…) lassankint szavaink sincsenek már. Lassankint elfelejtjük az örömszerzés, a meghittség, az egyszerű szeretet szavait és gesztusait. Orrot fintorítunk, elhúzzuk a szánkat, mert az ilyesmi ma „édes” és „érzelmes” és „romantikus”. Csupa lesújtó értelmet nyert jelző. És mögötte, a merev pléhpofa mögött, a csikorgó hiány. De majd…  fogadkozunk néha. Majd egyszer. Mikor?

Kutatás közben című tanulmánykötetének egyik írása e címet viseli: Irodalmi nyelvi szókincsünk a nyelvújítás korában. A szöveg legvégén átvált a szakírók finom, de jogos ostorozásába: “Jobb lenne, ha nyelvészeink (….) egy kicsit világosabban: szakszerűen ugyan, de kevésbé »szakstílusban« írnának. Gondolom, egyetértenek velem abban, hogy minél nehezebb valami, annál világosabban, annál egyszerűbben kell előadni: legalábbis törekedni kell rá, hogy világosan és egyszerűen adjuk elő. Mert bizony akadnak nyelvészeti munkák, nagyon fontosak is, melyekben annyira kimerít a tekervényes mondatlabirintusok végigvándorlása, (…) s egyéb stiláris nehézségek leküzdése, hogy a végén már nem marad erőnk a dolgok megértésére. Pedig talán nem is olyan reménytelenül érthetetlenek” – írja tehát 1965-ben.

Rónay György lírai szava a szó szoros értelmében talán épp az Egy szóra című költeményében él még tovább. A Rozgonyiné ballada „lebke” szavát mint értéket beemeli, átmenti a maga versébe. Zárjuk emlékezésünket e vers záró szakaszával:

Hát csak lebegj, kedves. Ne félj, nem hagyom,
hogy “lepké”-vé rontson bármi hatalom:
szigorú szerkesztő, bölcs korrektor úr.
Aranytól tanultam: tudok magyarul.

Holczer J. Pompiliusz

2013 októbere
 


Hozzászólások