Leo Vardiashvili: Sűrű erdő szélén – KÖNYVESPOLC

Könyvespolc : Sűrű erdő szélén – Leo Vardiashvili – A regény Grúziában játszódik. Az olvasók közül sokan csak a földrajzkönyvből ismerik ezt az országot. Azért, hogy ’képben legyünk,’ egy kis összefoglalót kínálok.

Grúzia vagy Georgia állam a Kaukázusban, Kelet-Európa és Délnyugat-Ázsia határán, a Fekete-tenger keleti partján fekszik. Mintegy 3,7 milliós népességű ország. A grúz kultúra gazdag és ősi gyökerei háromezer évre nyúlnak vissza az időben. A bor termelése Grúziában a történelem előtti időkben kezdődött, és máig az ország gazdaságának fontos részét képezi. Az ország évezredeken keresztül nagyhatalmak határvidéke volt, a grúz nép mégis fennmaradt, sőt a 12. század környékén Grúzia maga is regionális nagyhatalmi státuszra tett szert. Lakóinak túlnyomó többsége ortodox keresztény.

Mit lehet tudni a Sűrű erdő szélén 41 éves írójáról? Leo Vardiashvili Tbilisziben született és gyerekeskedett, 1995-ben 12 éves menekültként érkezett családjával Londonba. Elmondása szerint mindig is író akart lenni. Angol irodalmat hallgatott a londoni Queen Mary Egyetemen Mile Endben. Az első regénye erősen önéletrajzi ihletésű, a szerző életének korai szakasza valóban mutat hasonlóságot Szabának, a regény főszereplőjének sorsával. Majdnem húsz év telt el, mire Vardiashvili visszalátogatott szülőhazájába, Georgiába, vagy másik, ismertebb nevén, Grúziába, és utazásának emlékei bevallottan erős hatással voltak a regényére.

Szaba, a főhős egy fiatal fiú,– az ő szemszögéből meséli el az író a történetet. Csak nyolc éves, amikor bátyjával, Szandróval és édesapjukkal, Iraklival elmenekül az országukban dúló háború elől. Grúzia 1991-ben független lett ugyan, de a polgárháború és a grúz-orosz (l. dél-oszétiai) konfliktus állandó életveszélyt, erőszakot, kínzást eredményezett, aminek hatására sokan menekültek el az országból. Az anya, Eka, viszont maradt, mert még útlevele sem volt, és az összegyűjtött összeg alig volt elég arra, hogy az apa és a 2 fiú együtt hagyhassa el az országot. A csonka család Angliában kap menedéket.

Húsz évvel később a három férfi még mindig képtelen megbékélni a múlttal, a hátrahagyott helyek és emberek kísértik őket. Beilleszkedési nehézségeiket fokozza a nyelvismeret hiánya, a szegénység és a gyakori megkülönböztetett bánásmód. Hogyan él a magára utalt két kisfiú Londonban? Van egy „anyátlan, kotyvasztott nyelvünk”, ami grúz szavakból, elhallott angol kifejezésekből és önállóan kitalált hangsorokból tevődik össze. Ezt csak ők, ketten értik. Van „valamijük”, ami saját, másnak nincs ilyen.

Kedvenc játékuk, hogy az idősebb fiú, Szandro- aki sokat olvas,- papírcetliket rejt el a lakásban, amikre verssorokat ír. Ez a „kincskeresés”, ezeket kell az öcsnek megtalálni. Ennek a momentumnak később jelentősége lesz. A fiúk sóvárognak az anyjuk (Eka) után, helyette az utca neveli őket. Fölszedik a szlenget: ”Agyilag sötét, mint a szentjánosbogár hónalja.” Vagy egyenruhás marharépa =rendőr. Az apa spórol, de a felesége utazására átadott pénzt mások elsikkasztják.

Úgy dönt, hogy hazautazik: visszahúzza elhunyt felesége emléke és a pusztulófélben is gyönyörű szülőföld. A megérkezése után hetekkel azonban nyomtalanul eltűnik. Szandro apja felkutatására indul, de hamarosan felőle sem érkezik több hír. A legkisebb fiú, Szaba is útra kel hát, hogy felfedezze egykori hazáját és annak lakóit.

Az olvasó Szaba útját követi nyomon. A báty a gyerekkori kincskeresés-játék módszerével üzen neki: hol egy ajtóba vésett verssor, hol egy falfirka vezeti a fiút. Egy patrónusa is akad: Nadár, a taxisofőr. Oszétiai menekült, átérzi Szaba gondjait, sokfelé fuvarozza. Amikor Szaba döntés előtt áll, gyakran megidézi Azornak, kedvenc nagybácsijának a hangját, gondolkodásmódját,  hogy választ kapjon a kérdéseire, kétségeire. Gyakran „beszél” gyerekkori játszótársával, az eltévedt golyó által megölt Ninoval is.

Ilyen esetekből ismerjük meg a hamisítatlan grúz népi életet, gondolkodásmódot, nyelvet. Szólások: „Ne törődj velem, dagadjon inkább a te vitorlád”. Vagy: „A vendég Isten ajándéka”, vagy: ”A kolibritejet meg nem elfelejtettem!” – azaz megengedhettem volna még azt is magamnak, ha létezne ilyesmi. ”Lépked, mint vak a késboltban” – azaz óvatlan.

Nadar elárulja a rendőrségnek. A „júdáspénzen” Oszétiába szeretne visszamenni ottrekedt kislányáért. Szaba így is tovább megy. Később kibékülnek. Az út pedig egyenesen annak az orosz-grúz konfliktusnak a közepébe vezet, amely generációk sorsát pecsételte meg, és a családját is szétszakította. Bolyong, éhezik, fázik, menekül. A regény végén eljut „a világ végére”, Usguliba. Ez a skanzenbe illő falu az utolsó emberi lakhely az oszét határ előtt. Mindig is menedék volt, a menekülők helye, akik ide mentették kincseiket: a népköltészetüket, elvetendő/az életet folytatandó magokat, szőlővesszőket.

Természetesen ez az ismertető nem ad arra a kérdésre választ, találkozik-e a három férfi, illetve ki marad, és ki tér vissza Angliába. Mindez benne van a regényben. Csodás leírások, megszemélyesítések bújnak meg a szövegben, s bűvölik el az olvasót. Pl.: Visszatalálva a romladozó szülői házba: „…ujjaimat végigfuttattam a suttogó függönyökön, és néztem a tölgyfalevelek árnyéktáncát a hálószobám falán.”

Vándorútja során a bűvös grúz táj tárul fel előttünk: „Időközben a hegyek a közelünkbe lopakodtak. A homályos kontúrok hihetetlenül magas csúcsokká, kifent sziklákká és hóval ezüstözött emelkedőkké élesedtek.” Tapasztalatot szerez együttérző emberségből is: „Az igazi grúz – minél szegényesebbek a körülményei -,annál nagylelkűbb.”

A regény hol kegyetlenségig durva, hol vigasztaló, gyengéd. Képet ad arról, hogy a háború traumáját hogyan viselik el a közösségek, és milyen a hatása az egyénre. A grúz egy küzdő nép, amelyik elszánta magát a túlélésre, de nem feledkezik meg azokról sem, akiknek ez nem sikerül. Az olvasó kulturális kapcsolódások révén bepillantást nyerhet egy testvérpár múltjába és egy távoli, egzotikus kaukázusi ország viszonyaiba.

Az, hogy az Observer című angol lap által nemrég a tíz legígéretesebb induló szerző közé beválasztotta Vardiashvili-t, jól mutatja helyét a friss művek között. A Sűrű erdő szélén című könyv Magyarországon kívül eddig 13 országban jelent meg, közöttük Grúziában is.

Leo Vardiashvili: Sűrű erdő szélén

Fordította: Neset Adrienn
Szélfestett kötésű. Kiadó: ATHENAEUM KIADÓ

Az izgalmak kedvelőinak figyelmébe ajánlom e magyar feliratos riportfilmet a szerzővel.

 

Részlet a könyvből:

-„Hol van Eka?
Legalább ezerszer tettük fel ezt a kérdést.
Anyánk maradt, hogy mi elmenekülhessünk.
A háború nagy aduász – mindent visz. Amikor az AK-47-esek az utcádat sorozzák, minden más aggodalom kirepül az ablakon. Éjszaka a fegyverropogást hallgattuk, reggel meg ott csillogtak a kis rézdarabok a járdán, mintha töltényhüvely-eső esett volna egész Tbiliszi felett. Ennyit még ki lehet bírni.

De amikor egy kósza harckocsilövedék a hálószobaablak alatt töri át a hanghatárt, aztán sivítva takarítja el a föld színéről a sarki boltot a felette lakó családdal együtt, az ember elkezd terveket szőni. A szüleink, Irakli és Eka is azon gondolkodtak, hogyan juthatunk ki mindannyian. A válásra borítsunk fátylat.

A meneküléshez rejtélyes kenőpénzek, lopott útlevélbélyegzők és hamis papírok kellettek. A család által összegyűjtött összeg alig volt elég egy felnőttnek és nekünk, gyerekeknek. Ekának még útlevele sem volt. Nem hagyhattuk el együtt az országot. Közben a polgárháborús helyzet is fokozódott, a golyó ütötte lyukak már nem okoztak meglepetést sem az ismerős helyeken, sem az ismerősökben. Indulnunk kellett. Eka maradt, mi pedig elmenekültünk Iraklival.

Így lettünk Szandróval anyátlanok. Nyolc éves voltam, Szandro két évvel idősebb. Abban az életkorban tapasztalatok szempontjából ez tengernyi különbséget jelent. Ezzel együtt sejtelme sem volt, mit jelent anyátlannak lenni, ahogy nekem sem.
Nem szóltak a fanfárok, amikor megjelentünk az Egyesült Királyság kapitalista partjainál. Azonnal egy croydoni menekültszállásra suvasztottak be minket. Abban a hideg raktárépületben emeletes ágy, közös vécé és élelmiszerjegy várt minket, a folyosókon ideges arcok kísértettek.

A belügyminisztérium gépezetének egyik sötét zugában végül beindultak a fogaskerekek, felvillant a monitor, és a dossziénkra a Tottenham N17 felirat került. Ismeretlen városban tengődtünk azokban a korai időkben. Tottenham 1992-ben nem az a London volt, amely a képzeletünkben élt. Nem voltak se cilinderek, se szmog, se Holmes, se Watson, se hölgyek, se urak, se ötórai tea. Legalábbis számunkra nem.

Mi másmilyen Londonban éltünk. A mi Londonunkban az emberek káromkodtak, köpködtek, piáltak, veszekedtek, és időnként bosszús nevetésben törtek ki. Furcsa szavakat használtak olyan akcentussal, amit kivenni sem tudtunk. Görnyedten jártak, nyomta őket a betömni való szájak, a befizetésre váró számlák és a következő fizetésig hátralevő napok súlya.

Apánk is ott járkált közöttük. A mi Iraklink iránytű nélkül hánykolódott a tengeren, és kereste a nőt, akit kétszer is sikerült elveszítenie. Először egy rejtélyes válás okán. Aztán egy polgárháborúnak köszönhetően, ami egy lélegzetvételnyi idő alatt hozta össze és választotta szét őket.”

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona

Kapcsolódó cikkeink