Könyvajánló – Tömörkény István elbeszélései

Móra Ferenc szerint Tömörkény a próza Petőfije – Tömörkény István elbeszélései – Könyvajánló – A nyári melegben is jó olvasni, egy árnyas teraszon, egy lombos fa alatt a vízparton, egy nyugágyban, kezünk ügyében egy hideg limonádéval és egy jó könyvvel. Ugye nem lettek hűtlenek a könyvekhez? Jelen esetben „leporolunk” egy klasszikust: Tömörkény István elbeszéléseit ajánlom kellemes nyári időtöltésül.

A századforduló jeles elbeszélője, Tömörkény István 1866-1917 között élt. Írónak amatőr, tudósnak (könyvtárosnak, régésznek, néprajzkutatónak) autodidakta volt. Steingassner Istvánnak – amely néven anyakönyvezték, – nem volt érettségije. Az első gimnáziumi osztályt 1876/77-ben a szegedi kegyes oskolában, a piaristák vezette városi főgimnáziumban, a többi hármat 1877 és 1880 köz a makói Kálvin téri református algimnáziumban végezte.

Műveltségét olvasottsága alapozta meg, írói képességeit újságírói gyakorlata fejlesztette. Tömörkény katonáskodása és házassága révén szerezte az első néprajzi tapasztalatokat.

Négy kötetben teszi közkinccsé. Figuráinak java hol valódi, hol ragadvány, – hol költött nevükön – szintén az általa jól ismert tanyavilágból került ki.

Ezek az írások természetesen nemcsak a tanyavilágot jelenítik meg, hanem gyakran a város parasztságának életét tárgyalják, jellegzetes figuráit vonultatják fel: a búcsú, a vásár, a sorozás alkalmából. Szépirodalmi igényű novellák. Az író megőrizte az eredeti beszédmódot, archaikus kifejezéseket, s nagy szeretettel adja közre ezeket.

Egy kis „Tömörkény-szótár”:

boragár = finánc ; a puszták ingyenes fotográfusa = délibáb, a tudás tanyai fészke = iskola; egy út szőlő = egy sor, amiben 50 tőke van, bagolytüdő = a ház tetején aszalt alma

Rokonszenvvel és művészien rajzolja meg a puszta képét:

„Itt széles akácok ágai érnek egymáshoz, és alattuk fű küszködik a homokkal, mert a homok és a fű nem jó barátok. Egészen középütt pedig áll, körülvéve döngő méhekkel és vadgalambok fészkeivel az ágakon csendes, mohos mivoltában a kápolna… A keskeny, íves ablakok szögletében fecske tanyázik, és a gólya a tetején. A fészek oda van drótozva, hogy a vihar le ne tépje. Alant pedig, ahol a kálvária 12 stációját apró, kőből rakott oszlopok jelzik, zöld gyíkok futkosnak ki a haraszt alól.” (Búcsú a homokon 1895)

A párbeszédek szinte szófukarak, mégis érthetők és hangulatosak:

„…kijön a házból Biczók, egy darab lepénnyel a tenyerén.
– No – mondja, s elébe nyújtja -, kostolóba.
Elfogadtatik.
– Fecskefarokra ögye kend.
Az megint külön tudomány, a lepényt fecskefarokra enni, hogy minden harapás után egy félszigetforma álljon ki belőle, kínálva magát új falat gyanánt.” (Délelőtt a korcsmában 1895)
(*eredeti helyesírással)

Egyedi megszemélyesítéseket „mazsolázhatunk ki” az elbeszélésekből:

„A tömzsi fölpattan, s bátran adogatja a szót.” „Kiszedte a nap a föld erejit.” „Mennyire ellovagol néha az ember esze.”
Az egyszerű pusztai ember látásmódjára, gondolkodására világít rá az alábbi kis részlet:
„…hogy mit lehet reggeltől estig írni úgy, hogy még másnapra is maradjon?” /HIVATAL/
„Münk addig ülünk a ló szőrin, amíg eleven, maguk meg akkor, amikor fölfordult.” /LÓBŐRREL BEVONT PÁRNÁS SZÉK/

A mai Zákányszéken, a régi Lengyel–kápolna melletti csárdában játszódik „A nép nem tréfál” c. történet, ami az egyik kötet címadója. Komoly társadalmi feszültséget ábrázol. Ott volt vasárnap délelőttönként az emberbörze, a munkapiac, ott fogadták a gazdák a napszámosokat, ott szegődtek el a nincstelenek. Az elbeszélésekből megismerhető a tanya néprajza, a tanyai nép sorsa. Mitől tartott a tanyai ember? Az adósságtól, a Városból érkező „pöcsétös” írástól, ami rendszerint hatósági idézés volt.

A népi furfang és humor eleven példája az alábbi történet:

Varjas Jancsit, a betyárt elfogják, s hamarosan bitófára ítélik. Utolsó kívánsága, hogy családja nem lévén, hadd búcsúzzon el a lovától. Megengedték neki. Két megkötözött kezét, mintha ölelné, átalvetette a ló nyakán. Súgott neki valamit. A ló úgy viselkedett, mintha megvadult volna, felágaskodott, nyerített, s sebesen húzni kezdte a gazdáját. Még a bírók is aggódni kezdtek. /”Baj lesz, szörnyű halált ér!”/ A betyár lógott a vágtató ló nyakában, himbálózott jobbra-balra, de amikor elég távol volt, fölvetette magát a hátára, – s bottal üthették a nyomát!/Szökés a bitófa alól 1898/

Érdekes néprajzi csemege az alábbi gyermekmondóka újholdkor:

„Új hold, / pénzös zacskó/ ,új reménység/ lészön.”

Temetésekor elmondták róla, hogy minden könyve versenyez egy néprajzi múzeummal. Tömörkény István volt a Szeged környéki tanyavilág egyik leghívebb krónikása. Bár időben több mint 100 év választja el az olvasót ettől a letűnt világtól, mégis érdekes olvasmány. Gyakorta mosolyt csal az olvasó ajkára.

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona

 

Kapcsolódó cikkünk