Tömörkény István mindössze négy hónappal élte túl az ötvenedik születésnapját, amikor 1917. április 24-én elhunyt. Novellista volt, ugyanakkor újságíró, etnográfus, régész, szegedi múzeumigazgató is. Halálakor közvetlen ismerője, barátja, munkatársa, Móra Ferenc többek között ezt írta róla: „Hiába van a népies irodalomnak múltja, a magyar parasztot Tömörkény vitte az irodalomba. (…) A magyar irodalomnak azért kétszeres a vesztesége, mert az egyetlen volt, akinél nemcsak az íróban, de az írásban is lehetett keresni a magyarságot.”

 

Halála centenáriumán szólaltassuk meg azt a Tömörkény Istvánt, aki nemcsak megörökítette szűkebb világa magyar parasztját, de hallotta, értette és beszélte is annak örökbecsű, megőrzendő anyanyelvét! „A dialektus az irodalomban” című írásában mindjárt az elején megemlít egy furcsa írói eljárást, egy divatozó modorosságot:

„A népies beszéd kezdi belevenni magát némely irodalmi műfajba, és csinál egy olyan különös szójárást, amilyenen az ország egyetlen egy vidékén sem beszél egyetlen parasztember sem.”

Eszmefuttatása vége táján e következtetésre jut:

„De éppen azért, mert van szavuk úgyis elég, ne csináljon nekik újakat az irodalmi nyelv vagy az irodalom. Kár ezekért a dolgokért, mert hasznuk nincsen, a nyelvbe pedig egy olyan különös abúzust visznek bele, amelynek ottan helye nincsen. A nyomukban kiforog a dialektus a maga valódi formájából, s helyette támad egy olyan nyelv, amelyet ma sem beszél senki. (…) Nem ötletei, hanem törvényei vannak a szójárásoknak, amiket az ért, aki benne született, mert annak önkénytelenül igazodik a szája e láthatatlan és megíratlan törvények szerint. (…) A tanyai parasztgyerek jobban ért hozzá, mint akárki más, pedig sohasem tanulta. (…) A nyelv tisztaságának komoly és derék csősze a paraszt.”

E témakörben mozog Tömörkénynek például a Nyelvészet a duttyánban című novellája. Ma már meg kell magyaráznunk: a „duttyán” = árusításra berendezett sátor vagy hozzá hasonló építmény. Ízelítőül álljon itt az elején olvasható írói fejtegetés:

„A közönséges szóbeszéd ugyancsak gyakran összecserélgeti azokat a szavakat, hogy tudok és bírok. Az embert, ha hívják valahova, s nincsen éppen érkezése az elmenésre, egyformán mondja úgy is: nem tudok elmenni, vagy pedig nem bírok elmenni. Bár úgy is maradhatna, hogy nincsen rá érkezésem, de ezt nem mondják, mert régi szó és elfeledték. Kiment a divatból. A tudok meg a bírok összekeveredett. Mondják úgy is, hogy úgy legyöngített a betegség, hogy jártányi lépést se tudtam megtenni, de úgy is mondják, hogy nem bírtam tenni. De azért van még imitt-amott a nyelvnek helyes magyarázója is a világon. Például az öreg Dékány István innen az Alsótanyáról. (…)”

Ha valaki ezek után kedvet kap hozzá, feltétlenül olvassa el a továbbiakat is! Dékány és Vas Mihály érdekes anyanyelvi vitája (tehát a „tudok-bírok” kapcsán) jó hat évtized múlva egy azóta már örökzöld kabaré-összekülönbözésben köszön vissza. És talán maga Tömörkény is jót derülne Brachfeld Siegfried és vitapartnere dialógusát hallván, mert bizony az a „dugóhúzó” azért mégsem lehet „rejtővonó”…

 

 

Holczer J. Pompiliusz

Hozzászólások