Kedves Egybegyűltek: a költészet napja Ünneplői, Kedvelői; a mindenkori költőket tisztelő Felnőttek, Ifjak, Gyermekek! Magyarországon 1964 óta rendszeresen megüljük a költészet napját. Ez a nap az 1937-ben elhunyt József Attilához kötődik: ő, az egyik legjelentősebb költőnk született 1905. április 11-én.

Ünnepeljünk együtt, adjuk meg a méltó tiszteletet a költészetnek, ismert idegen szóval a poézisnak. És adjuk meg természetesen szorgos művelőinek: a költőknek avagy poétáknak. Igen, serkentsen bennünket József Attila egyik utolsó termésének ez a két sora: Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret.

A mindenkori elhivatott költő szívesen pillant vissza nemcsak évtizedekre, de akár századokra is, amikor megidézi valamely hiteles poéta-elődjét, fölvállalja és hűségesen folytatja annak örökségét. József Attilától tavaly ilyenkor, a 200 éves Petőfi kapcsán a róla épp 100 esztendeje írt költeményét idéztem. Most az Ady emlékezete című, akár hitvallásnak is mondható költeménye első versszakát hallgassuk meg:

Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta / szóval, tettel és hallgatással is? / Mért békítik a símák alattomba, / lány-duzzogássá haragvásait? / Földön a magyar és földben a költő, / dühödt markába rögöket szorít, / melléről égre libbent föl a felhő, / de tovább vívja forradalmait.

(„Képzeletbeli”) költészetnap-megnyitó beszéd 2024. április 11-én

              Antalfy István                                                                            Sántha György

Két, hosszú ideig Kecskeméten alkotó, egykor (az itteni, illetve a debreceni) piarista iskolában tanuló, magas életkort megért, többkönyves költőnkre, városunk büszkeségeire emlékezzünk a továbbiakban. Egyikük az épp 50 éve elhunyt Sántha György, a Reáliskola egykori neves magyartanára. Mivel a közeli jakabszállási birtokához gondos gazdaként is kötődött, nem véletlen, hogy egyik eszmei/mentális elődjeként egy, a 18—19. században élt, szinte hasonló beállítottságú kiváló poétánkat szólítja meg. Következzék a Berzsenyi című, Berzsenyi Dánielnek szentelt szonettje:

Mint téli zord felhők mögött a Nap, / mely jégprizmákon néz nagy messzirül, / sziklába vájt versek fölött havas / fönségben égsz hidegen, egyedül. // Magad ércszobra. Könnyet, csillagot / olvasztó, roppant lélekindulás / után mély csöndben bámulsz, mintha Lót / neje nézné a magyar pusztulást. // Jaj, csak így jár minden az ég alatt! / Nem villámlik már hasztalan szavad, / nem kacag csak a rontás ördöge. // — És mégis vársz. Várod: nem rebben-e / az Újvilág-teremtőnek szeme, / vagy Lollidnak barna szemöldöke.

A közelmúlt másik megidézendő kecskeméti költője: Antalfy István, aki 100 esztendeje született. Foglalkozására nézve üzemi adminisztrátor volt, de aktívan részt tudott vállalni városunk szellemi életében is. Ő meg Petőfi Sándorhoz ír, a maga műfaj-megjelölésével levelet:

Nem vettem lantot a kezembe, / tollal írok, ha írni késztet / valami hang, valami szellem / vagy egy visszahangzó idézet. // Te mondtad, Sándor, aki egyre / amit ír, csak magáról írja, / dobja el lantját s ne legyen több / ceruzája, tolla, papírja. // Van papírom, ceruzám, tollam, / s enyém is drága hazám gondja, / de mit tehet egy magamfajta / papír-ceruza-toll bolondja…? // Vérző szívvel írok, ha írom / ami bánt érted, és miattad… / De ennél több nem telik tőlem. / Sándor! „Nincs-lantom” megmaradhat?

És most pillantsunk be a két kecskeméti költő műhelyébe! A költészettel kapcsolatos vallomást szokás krédónak, afféle hitvallásnak is mondani, még gyakrabban az ars poetica megnevezés járja. Magyarul: a költői mesterség. Mindkettőjüktől két-két ilyen témájú versükre utalok.

Sántha Györgytől először a fiatalkori Szavak c. tizennégysorosát idézem föl:

Szavak, meghittjeim, hűk, bolondok, / Szerethet-e nálam jobban valaki? / Kaucsuktestű, furcsa koboldok, / Szelídek, mint a Szent Márk galambjai. // Álomhangú, villanyos staféták, / Kiknek szavát parfümös fény kíséri, / Ha fölrepkedtek, mint a rakéták, / Zengő rímekben a szépet dicsérni. // Szavak, én tudom, hogy van lelketek, / Kik babonás és lázvert éjeket / Sírtatok át sokszor énvelem. // Jertek, szálljatok, szárnyas angyalok / S vigyétek nevem, mint a harmatot, / Lopjátok szívébe énekem!”

Most pedig az idős, evangélikusként egyébként is következetesen bibliás Sántha György Írok című hosszabb versének az utolsó szakasza álljon itt:

Írok. Valaki van mögöttem. / Keze vezet. A szeme Röntgen. / Szentlélekzete meg-meglegyint, / „Ádám hol vagy?” s új életre int. / Nagy szél s vízzúgás már a szava: / Nap és Holdfúgás Bachmuzsika. / Mennylátó János szigetéről / jön-jön megfáradt szívemért Ő, / a csillagos egekkel habzó / ködoszlopba rejtezve hangzó, / valóságos, háromegy Isten.

Antalfy István centenáriumán mindenképp meg kell említenünk a Mi a vers? című költői eszmélkedését:

Hogy mi a vers, én nem tudom. / Csak írom, írom, ami „jön” / valahonnan, talán szívem / vagy az agy „mélységeiből” / de benne élsz és benne vagy / te is, te vagy és benne él / múlt, jelen, ez a világ, / amelyben én is létezem, / és bennük élnek a virágok, / a fák, a fák, barátaim, / (de a Te barátaid is) / és bennük él szereteted, / szavaid, mozdulataid, / mosolyod, gondterhelt napod, / fájdalmaid, örömeid, / és bennük a barátaim, / és bennük embertársaim, / és bennük élek én magam, / és én magam vagyok a vers, / a verseim mind én vagyok, / de mi a vers, azt nem tudom.

Fontos továbblépés és egyben költészetnapi megfontolnivaló a Versmondók köszöntése című Antalfy-költemény. Ennek második részét idézem:

Verset megírni – istenáldás, / a betű nem szól, néma rend. / Elmondani! Mindenki hallja! / A hang, a szó trónust jelent! / Trónust a mondanivalónak, / valamiféle lázadásnak, / a szent hittel, a vallomással: / boldogok, akik látva-látnak! / Versmondókat dicsérni jöttem, / kik próféták a sivatagban, / talán általuk lesz a költő / vátesz, a kimondott szavakban. / Versmondók! Szolgáló királyok, / a babér fele a tiétek, / amit babérként kap a költő, / vagy tapsaként a közönségnek.

Van természetesen úgynevezett irodalomkritika is, amelynek jegyében a talán versírással nem is foglalkozó ítészek pró és kontra vélekednek valamely költőről. Sántha és Antalfy ugyancsak kapott bőven mindkettőből a pályája során. Effélékre azonban itt már csak illendőségből sem térnék ki. Ellenben hadd hivatkozzam egy-egy mindig is köztiszteletben álló költőtárs dicsérő, méltató megállapításaira.

A költő és műfordító Rab Zsuzsa többek közt ezt fogalmazta meg Sántha György stílusáról:

… A magyar nyelvvel úgy bánik, mint csikós a lovával. Kezesíti, zabolázza, mindent el tud érni vele, nála. Bravúros szó- és rímleleményei vannak. … Ha ily[enek]et Juhász Ferenc kitalálhatna, égig ugrálna örömében. / Ahogy a „Krisztus Pilátus előtt” képbe belevegyíti a kék violák szagát, a „tözsögő” legyeket – azonnal emberközelibe hozza a már elvont jelképpé váló képet. Az efféle bravúros rímek, mint „giccsek – Nietzsche” például s a tömörítések, mint: „Ezsauszőrös”, „Góggőgfűtött”, „nyírfaoltár gyújtó” – de jó lenne, ha a mai fiataljaink így tudnának bánni a mi gazdag, de kifosztott, szegényedő nyelvünkkel!

A másik jubilánsunkat, Antalfy Istvánt egyik új kötetéhez írt ajánlásában ekként méltatta a szintén költő Baranyi Ferenc: …

Régi tisztelője vagyok az idős mesternek. Azért, mert verseit olvasva az embernek újra kedve támad élni. És azért is, mert tudja a mesterséget, amelynek elsajátításával ifjú titánjaink édes keveset törődnek. / Antalfy István míves, humánummal átitatott költeményei segítenek abban, hogy megmaradjunk embernek ebben a dehumanizálódó világban. Hogy ne silányuljunk fogyasztógépekké. …

Kedves ünneplő Testvéreim, Barátaim! Sok szép verset kívánok Mindenkinek: akár olvasás, akár (meg)hallgatás, akár személyes elszavalás vagy éppen írásukkal, szavakba öntésükkel való próbálkozás révén. Köszönöm mindannyiótok megtisztelő figyelmét.

A költészet napjára

 

Holczer József

 

Kapcsolódó cikkünk:

Antalfy István portréja III.