Igazi gasztronómiai csemege ez a francia film, melyet október 25-től játszanak a magyar mozikban. A kulináris élvezetek vagy legalábbis az ínycsiklandó ételek látványa iránt fogékony nézők nem fognak csalódni benne.

A cselekmény nincs teletűzdelve váratlan fordulatokkal vagy kiszámíthatatlan mozzanatokkal. Az alkotók az akciódús, nemvárt események sorozatát felvonultató képkockák helyett minden bizonnyal a helyszín és a történet egyediségét hangsúlyozták.
A negyvenes éveinek közepén-végén járó Hortense a vidéki, périgord-i farmról hirtelen váltással a francia köztársasági elnök rezidenciáján, a párizsi Élysées Palotában találja magát, ahol bizonyítani kell rátermettségét az elnöki magánkonyha vezetőjeként.

A határozott, mesterségét kitűnően értő asszonynak azonban kezdettől fogva szembe kell néznie a főkonyhában dolgozó férfiak szemtelen, lekicsinylő pillantásaival, a séf addigi egyeduralmát őrző féltékenységével és az elnöki munkatársak bizalmatlanságával.

Az egyetlen ember, akivel egymás megbecsülésén alapuló szakmai kapcsolatot tud kialakítani, az a közvetlenül hozzá beosztott cukrászfiú. Kitűnő párost alkotva készítik el az elnök elvárásainak megfelelő házias ízű, gyerekkorára emlékeztető ételeket.

Aki ezen a ponton azonban holmi egyszerű fogásokra, netalántán rántott csirkére vagy szimpla húslevesre gondol, az téved, mivel az elnöki menüben olyan specialitások találhatók, mint például a káposztalevélbe töltött lazac, az osztriga vagy a szarvasgomba különböző változatokban elkészítve.

Egy alkalommal Hortense eltéved a labirintusnak is beillő épületben, és az egyik szobában éppen az ablakban nézelődő elnökbe botlik. A néven nem nevezett államfőt ebben a filmben egy kedves, közvetlen öregúrnak állítják be. A gyökereit nem felejtő, a politikában megfáradt ember szívesen társalog a kitűnő ízlésű „szakácsnővel” az igazi francia konyha rejtelmeiről, nemegyszer hosszasan megvárakoztatva a hivatalos találkozót előkészítő munkatársakat.

A kölcsönös szimpátián alapuló személyes kapcsolat azonban kétélű fegyvernek bizonyul: ennek köszönhetően Hortense szabadabban intézheti a konyha ügyeit, ő maga válogathatja meg a beszállítókat és a vidékről érkező jó minőségű alapanyagokat. Rosszakarói azonban a pejoratív hangzású Dubarry (XV. Lajos király kegyencnője) gúnynevet adják neki az elnök kitüntető érdeklődése miatt. Főnöke nem védheti meg minden helyzetben, így viszonylagos elszigeteltsége megmarad.

Egyik ebédtől és látogatástól a másikig: minden nap új lehetőség a bizonyításra, a szakmai fejlődésre. Ám van egy pillanat, amikor a legkitartóbb embernek is elfogynak a lelki tartalékai…

A cselekmény fő szervező elve a párhuzamos szerkesztés: az emlékek és az ételek ismétlődésén alapuló jelenetsorok. A Párizs szívében lévő rezidenciát és a Franciaországtól 10 000 kilométerre fekvő, Antarktisz közeli kis sziget francia bázisát egyvalami köti össze: a konyhaművészet magas fokát képviselő, mindenhol a maga helyét kereső Hortense alakja. Egy ember helytállása, küzdelme, és saját útjának megtalálása – ez utóbbi éppen csak felvillan, mégis hirdeti, hogy mindig újra lehet kezdeni.

A határozott, mégis érzékeny, sebezhető Hortense szerepében Catherine Frot hiteles alakítást nyújt. A többi karakter nem különösebben árnyalt: az elnök joviális megfontoltsága, a főszakács elutasító durvasága, vagy a fiatal cukrászfiú szakmai lelkesedése hihető, de nem túlságosan emlékezetes alakítás.

Ami a filmet az általánosan igaz emberi sajátosságok láttatásán és a szokásos tanulságok levonásán túl különlegessé teszi, az egyértelműen az elnöki konyha kulisszatitkainak bemutatása: megdöbbentő, hány ember együttműködésére van szükség, hogy az elnök és társaságának asztalára ebéd kerüljön. A főzés és a francia konyha szerelmeseinek mindenképpen érdemes megnézni, de azoknak is, akik az erőszakos és akcióval teli filmek helyett egy lassabb, megfontoltabb ritmusú, de nem monoton alkotást részesítenek előnyben.

A stáblista és további fényképek itt találhatók.

 

Weninger Nóra

2012. november 10.

Hozzászólások