Az Ariadné Naxoszban Magyarországon ritkán játszott mű, utoljára 1967-ben mutatták be, és mindössze két évig, 1969-ig volt műsoron. Az Ariadné operaházi bemutatójának igazi különlegessége az, hogy a darabban szinte minden közreműködő debütál, egyedül a karmester dirigálta egyetlen egyszer a darabot, a többiek számára ez az első alkalom, hogy megformálhatják karakterüket.

Egy mitológiai témájú, magasztos opera seria és a commedia dell’ arte bohókás kedélye kerül egymás mellé e műben. Anger Ferenc rendező megfogalmazása szerint “a rendezői koncepciót is alapvetően a kettősség, a komédia és a szomorújáték egyidejű jelenléte határozta meg. Strauss maga is azt a kérdést feszegeti: lehet-e, szabad-e gyakorlati szempontok érdekében műfajokat összekeverni – nos, szerintem a válasz egyértelműen igen, sőt ezen belül is muszáj új megközelítésekhez nyúlni.”

Héja Domonkos a darab zenei különlegességét hangsúlyozza: “Strauss korábbi darabjait óriási zenekarra írta, az Ariadnéban azonban mindössze harminchat zenekari művészt foglalkoztat, a szerző mégis elérte, hogy a darab úgy szól, mint az Istenek alkonya. Az énekesekre hihetetlenül nagy feladatot ró, ugyanakkor hitelesen ábrázol emberi érzéseket. Az egész mű görbe tükröt tart a művészek és a gazdag sznobok elé.”

A „kettő az egyben-opera” hősei több mint négy évtized után térnek vissza a budapesti Opera színpadára, ahol történetük Zöldy Z. Gergely elrajzolt, valószerűtlen, játékos látványvilágában elevenedik meg. Az udvarmester prózai szerepében, a német librettó hiteles tolmácsolójaként Ausztria elismert prózai színésze, Franz Tscherne lép színpadra.

A történetnek a keretjáték szerinti láthatatlan házigazdája úgy dönt, hogy az időt megtakarítandó, egyszerre szólaljon meg a vendégek szórakoztatására megrendelt két előadás. Kétségbeesett ifjú komponista, szeszélyes primadonna és ugyancsak szeszélyes tenor, egy méltóságteljesen prózai udvarmester meg egy teljes komédiástrupp szerepel az előjátékban, majd a hűtlenül elhagyott, sőt Naxosz szigetén rútul kitett bús Ariadné és Bacchus isten szerelmes egymásra találása következik a komédiások derűs közjátékaival és közbevetéseivel.

Életigenlő kommentárjaik legfontosabbikát a vidám társaság üdvöskéje, Zerbinetta énekli a fonaláról elhíresült, reményvesztett krétai királylánynak: hosszú vigasztaló szólója az operairodalom egyik legnehezebb koloratúráriája.

Bővebb információ az előadásról itt olvasható.

Forrás: Magyar Állami Operaház

2013. május 12.

Hozzászólások