Hornyák Gyula helytörténeti kutató, a „magvető”, aki szerint „Nem elvágni kell, nem ítélni – elvetni kell!…elvetni a magot, hogy kikeljen!”- így vall A magvetőhöz című versében. Vallomását tettek követték, követik, hiszen tolla alól sorra kerültek ki azok a helytörténeti munkák, amelyek a Bódva völgyének természeti szépségébe, az ott élő emberek múltjába, a kulturális értékekbe engednek betekintést.

Hornyák Gyula a Miskolci Egyetem munkatársa, könyvtáros, helytörténeti kutató, kilenc könyv szerzője, a Magyar Kultúra Lovagja, aki több éven át tanított, volt népművelő. Ma már Miskolcon él. Városi ember lett, aki szíve mélyén még mindig vidéki, galvácsi patrióta a szó nemes értelmében. Ezer szállal kötődik szülőfalujához, Galvácshoz, a Rakaca-tóhoz és annak közvetlen környezetéhez. Többek között erről is tanúbizonyságot tesznek helytörténeti könyvei, monográfiái.

Az önálló művek sorát a Galvács című könyv nyitotta meg 1998-ban. Gondolom, ez nem véletlen, hiszen ott születtél, ott élted meg a gyermekkor szépségét. Kérlek, beszélj gyermekkorodról, iskolás éveidről, ifjúságodról! Honnan az indíttatás, az írói véna?

Galvácson 1961-ben vezették be a villanyt. Addig gyertyával, illetve petróleumos lámpával világítottunk. Öt éves voltam ekkor. Két nagyon erős képet őrzök magamban. Egy idilli képet: őszi este, bent a jó meleg szobában. A falra akasztott petróleumlámpa sejtelmes, sápadt fényében ott látom édesanyámat a tűzhelynél, amint vacsorát készít. Én a kiságyon fekszek, édesapám mellettem ülve mesét olvas nekem.

A szülői ház Galvácson

A másik kép pedig a „diamozi”. A villanybekötés után szinte azonnal kaptunk egy diavetítőt. És ezt elég nagy gyakorisággal használtuk is. Ilyenkor a falu apraja, nagyja szürkületkor már ott tolongott nálunk, hogy megkezdődjék a vetítés. Sok szép – fekete, színes – filmünk volt. Nagyfiúként, 11 évesen a bátyám felelőssége volt a gép kezelése és a filmkockák alatti szövegek olvasása.  

Aztán én is hamarosan beletanultam a „mozigépészi” feladatba. Miután sokszor vetítettük ugyanazokat a filmeket, az agyamba rögzültek a megjelenő képkockákhoz tartozó szövegek. Nekem se kellett több. Még a testvérem az iskolában volt, én sokszor „összetrombitáltam” a környékbeli gyerekeket, és az elfüggönyözött szobában „matinét” tartottam. Így aztán hamarosan már az esti „előadásokon” sokszor én kezeltem a vetítőt, és „olvastam” a szövegeket.

Galvács a templommal és a bolttal 2001.

Mert a mese az kell! Ahogyan Sehrezád ezeregy éjszakán át mesélt kishúgának, Dunjazádnak és Shariár királynak. „Mert a mese ugyanis megkönnyebbíti a szívet, és oly porhanyóvá teszi az ember lelkét, hogy az álom magvai könnyen kicsíráznak benne.” Azt a lelket, amelyet Kecskeméten a piarista atyák is nagy gonddal ápoltak.

A térség, így Galvács is gazdag történelmi és kulturális örökségekben. Melyek ezek? Emelj ki néhányat szülőfalud értékei közül! Mit érdemes megnéznie az idelátogatóknak?

Galvács és a Rakaca-tó, az általam “önkényesen kijelölt” kistérség Miskolctól alig 40 kilométerre, a Bódva völgyében, a Cserehát lankás dombjai között terül el. Az érintetlen természet csendjében, a csodálatosan tiszta levegő, a vadvirágoktól illatozó mezők, völgyekben csobogó források szinte hívják, csalogatják a mindennapokban megfáradt idegent, a nyugalmat keresőt. (Én is csak azt tudom mondani, ami a mese végén szokott lenni: Aki nem hiszi, járjon utána.)

   

A Galvács monográfiát A királyné faluja, Meszes és Abod, ahol a királynak kútja van című munkák követték. Érdekes, figyelemfelkeltő címek. Miért nevezik Meszest a királyné falujának?

Egy 1333-as oklevél a királyné falujának (villa reginalis) említi. E szerint Erzsébet királyné a Meszesen lakó BENEDEKnek (és fiainak: Györgynek, Simonnak, Demeternek és Domokosnak) – a lengyelországi hadjárat idején tanúsított vitézségéért – egy ekényi földjét és egy kaszálóját kiveszi és mentesíti az adózás alól. Azaz nemessé teszi a családot. Így a Meszesen udvarházzal (kúriával) bíró Benedek család ettől az időtől Meszesy(i)nek nevezi magát. Meszes falu a XIV. század elején nevezetes férfiút adott a hazának. Meszesy Demeter, Benedek fia Várad püspökeként és a művészetek pártolójaként egyaránt beírta nevét a történelemkönyvekbe. Váradi püspöksége 25 éves évfordulóján Márton és György kolozsvári szobrászokkal, a székesegyház bejáratához Szent István, Szent László és Szent Imre ércszobrait ő készítteti el.

   

Mi köze van Abod községnek a királyok kútjához? Hogyan kell ezt a címet értelmeznünk?

Királykút Abod településrésze. Ezen a területen található az a bizonyos forrás – a „király kútja”. A monda szerint, amikor Mátyás király fekete seregének élén erre járt, megszomjazván „jó vizet ivott”.
Királykút egyébként különleges helyzetet élvezett a második világháború előtt – és utána is. Itt gazdálkodott ugyanis Vitéz Kováts Gyula, a budapesti születésű földbirtokos mintegy 2.400 kateszteri holdon. Népes családjával (tíz gyermekük volt) a királykúti birtok központjában lévő kastélyban laktak.
A háború után államosították a birtokot és itt alakították ki az ország egyik „szocialista mintabirtokát”, Abodi Állami Gazdaság néven. Gyerekkoromban jártunk ide „napszámba” kapálni. Az iskolával pedig almát szedni. Ugyanis hatalmas almáskertje volt.

A fentebb említett művek monográfiák.. Sok értékes adatot, információt tartalmaznak. Úgy tudom azonban, hogy a Galvács és a Rakaca-tó környéke címet viselő munkád könnyedebb hangvételű, inkább ismeretterjesztő, turisztikai könyv. Mutasd be néhány mondatban ezt a gyűjteményt!

Galvács 2002-ben ünnepelte fennállásának /első írásos említésének/ 670 éves évfordulóját. E kivételes alkalom adta a lehetőséget, hogy egy olyan kiadvány kerüljön a “nagyközönséghez”, amely egyrészről emlékkönyv Galvács jelen állapotáról, másrészről pedig olyan turisztikai kiadvány, amely a a Rakaca-tó környékét, a Galváccsal szomszédos településeket igyekszik bemutatni. Ekképpen is megosztva örömünket szomszédainkkal.

A cél tulajdonképpen az volt, hogy a kistérség természet- és ember teremtette értékeiről hírt adjunk, a figyelmet az itteni településekre ráirányítsuk. A Rakaca-tó és annak gyönyörű természeti környezete ugyanis számos – ma még kihasználatlan – (turisztikai) lehetőséget (is) rejt magában. Ez a térség gazdag történelmi és kulturális örökségekben is (várromok, árpád-kori templomok, népi építészeti emlékek, őskori lelőhelyek, stb.).

S nem utolsó sorban az idelátogatók nyugodt, csendes környezetben pihenhetnek. A környező településekre, egy-két órás sétával kirándulásokat tehetnek. Sétáik során megcsodálhatják a települések természetes, épített és kulturális környezetének harmóniáját, megismerhetik az ősi településszerkezetet, illetve a népi építészet alkotásait. Egyszóval fényt irányítottunk erre a kistérségre, hogy bárki rátekinthessen. Mert a rátekintés megváltoztatja mindazon dolognak a minőségét, amelyre rátekintünk, hiszen fényt, azaz tudatosságot hoz az adott területre.

A Galvácsiak képeskönyve cím magáért beszél. Sikerült-e felkutatni, összehozni „a világban széjjelszóródott galvácsiakat”?

Azt gondolom, egy közösségben szerzett élmények, tapasztalatok nagyban befolyásolják sorsunk alakulását. Galvács közösségének kultúrája, hagyománya nemzedékeken átívelő láthatatlan és eltéphetetlen kötelékbe font mindannyiunkat, akik itt születtünk, éltünk, avagy ma is itt élünk. Mint egy jelet, magunkon hordozzuk Galvács szellemiségét, kultúráját. Mert így vagy úgy, de mindannyian nyomot hagyunk a múló időben. Így hát azt szerettük volna, hogy ezt a szellemiséget, ezt az időn átívelő köteléket tovább örökítsük!

Éppen ezért a könyv mottójául e néhány sort választottam:

Hagyj hát jelet,
nevet,
egy szót,
örökül,
az utánunk jövőknek!

Észak-Magyarország, 1998. július 16.

Arra kértünk tehát minden „galvácsit”, Galvácsról elszármazottat – akiket sikerült elérni – lett légyen bárhol a világban -, hogy küldjön magáról, családjáról, mindazokról, akikről tudomása van információt, adatot, üzenetet. Mert azt akartuk, azt szerettük volna, hogy minél több „galvácsinak” a neve ott szerepeljen a múló idő emlékezetének könyvében. Még ha csak a neve erejéig is! – Vagy csak azért, mert vállalja: hozzánk tartozik! Úgy gondoltuk, hogy a Mi értékünket nem az határozza meg, hogy éppen most valamelyikünk mit csinál, hanem az, ami valójában ő maga. Hogy mi van a szívében. Mert az érték ő maga.

Igyekeztünk hát számba venni minden galvácsit a gazda gondosságával, hogy senkiről meg ne feledkezzünk! Hogy mindannyian legyünk tudatában: itt mindig terített asztal vár ránk. Galvács mindig is az otthonunk. Hiszen vár bennünket a Boroszló part, a Verbéna patak, a Szőlő hegy, a Marászt domb, a Dolina, a Felső rét, a Rakaca patak, a Kis rét, a Kastélykert szabadsága – megannyi élmény helyszíne. Hogy senki se felejtse: ahol voltunk, ott mindig is vagyunk!

Galvácsiak képes könyve – Könyvbemutató, dedikálás 2010.

A könyvtáros szakember szólal meg a könyvtár imázsépítő Mindörökké könyvtár munkádban. Érdekességek a könyvek, könyvtárak világából. – Így aposztrofálnám e kiadványt, mely „a szigorúan szubjektív válogatás kicsiknek és nagyoknak” magyarázattal egészül ki. Mit jelent ez utóbbi megjegyzés?

Reményeim szerint azt, hogy ebben a könyvben 0-tól 99 évesig ki-ki találhat magának kedvére való olvasnivalót, érdekességet. De: hadd idézzek inkább Tóth Máriának, a Miskolci Egyetem Könyvtár, Levéltár, Múzeum akkori főigazgató helyettesének a könyvem bemutatóján elmondott méltató szavaiból:

„A hitvallásnak is beillő címet alcím pontosítja: Érdekességek a könyvtárak, könyvek világából (Szigorúan szubjektív válogatás kicsiknek és nagyoknak). Aki kézbe veszi a kötetet, rögtön tudja tehát, miről olvashat lapjain. Azt azonban nem, milyen változatos műfajban, stílusban, összeállításban!
Nem könyv- és könyvtártörténeti szakkönyvet ajánlok a leendő olvasó figyelmébe, sokkal inkább olyan összeállítást, amely bárhol fellapozva érdekes, olykor tanulságos, de cseppet sem tanító, sokszor ironikus, de mindenképpen szórakoztató. Úgy közöl ismereteket, hogy közben észre sem vesszük, milyen utat járunk be időben és térben, s milyen gondolati mélységekben merülhetünk el, ha fogékonyak vagyunk rá.
A szerző – szándéka szerint – „nem akar közelebb kerülni a mindentudás könyvéhez”. Csupán szembesít bennünket „a jelenvaló létezés csodájával, aminek illata van. Élvezzük hát ezt az illatot!”

Nemcsak helytörténeti, ismeretterjesztő könyveket írtál, hiszen kutatómunkád eredményeként született meg a Bódva-völgyi mondák, legendák, históriák három részben. Ez a mű, amint a cím is utal rá, a térséghez kapcsolódó legendák gyűjteménye? Milyen forrásokon alapul?

A Bódva Stósznál ered, az 1186 méter magas Csürkész alatt. Átszeli Mecenzéf és Jászó településeket, és egy délkelet felé tartó kanyarral Szepsinél, a sziklás szegélyű völgyből a síkabb kelet-nyugati irányú völgybe jut. Itt felveszi a Kanyaptát és a Csécs-patakot magába fogadó Ida-patakot, majd nyugat felé fordulva találkozik a Szilicei-fennsík alól eredő Torna-patakkal, aztán magába fogadja a Sas-, a Jósva és a Rakaca patakokat, majd Edelényen át, Boldva község alatt találkozik a Sajóval.

A Bódva völgyének teljes hossza alig haladja meg a 100 kilométert. Ám a völgyet körülölelő kistájak gazdag természeti, történeti múltja termékeny táptalaja a művészeti, irodalmi alkotások létrejöttének. Gyönyörű mesék, mondák, népdalok és balladák születtek az itt élő népek ajkán. Érdemes hát megállni néhány pillanatra, és elmerengeni e táj felfedezett és a még felfedezésre váró „csodái” felett – a szemnek gyönyörűségére és a lélek nyugalmára.
Örök emlékezetül: Ami porból vétetett, porrá lészen!

    

Munkád elismeréseként 2001-ben megkaptad a Magyar Kultúra Lovagja címet. Milyen kulturális tevékenységek, lovagi tettek előzték meg a kitüntetést?

Talán a monográfiáim, kultúra szervezői, közösségteremtői erőfeszítéseim, a Galvács öröksége kulturális egyesület megalapítása…? – Nem tudom. Ahogyan mindenki más, én is csak a dolgomat tettem. Nem gondolkodtam ezen. Olyan ez, mint amikor belülről nyomja, feszíti valami az embert. Valami megmagyarázhatatlan hevület, amely formát kíván. Nem magáért az „eredményért”, hanem az odaadásért cserébe.

Min dolgozol mostanában? Mik a jövőbeli terveid?

Szülőfalunk, Galvács község fennállásának (első írásos említésének) 670 éves évfordulójára emlékoszlopot emeltünk a Faluház elé. Hadd idézzem akkori mondandóm befejező sorait: az emberi bölcsességből talán csak a művészet őrzött meg legtöbbet (lassan már az sem). Éppen az ösztönös megérzés, az összefüggések, a világ egészének láttatása és kifejezése okán. Nem véletlen, hogy ezt a „nyelvet”, a művészet nyelvét, mindenhol értik. És talán a művészember az, aki ezt a mindannyiunkban ott szunnyadó ősi tudást, bölcsességet (amiről néha megfeledkezünk) megpróbálja valamilyen formában felébreszteni bennünk, hogy megérezzük az élet ízét, hogy a világ, az élet dolgai megérintsenek minket. Megérintsenek, mint a szomjúhozó ajkát a hűs forrás cseppje. Azé a hűs forrásé, amely belül fakad, csöndesen áramlik, és halk csobogással fut tova.

Ezt éreztem én is, amikor megpillantottam ezt a kopjafát. Álljon hát itt, múlt és jövendő határán ez a kopjafa! Legyen ez egy jel! Jele az ősi tudásnak, hogy amit Ti tanítottatok, az utánunk jövők se felejtsék: az egy mindig több! Ezért tehát én is azt mondom nektek: a dolgok úgy vannak, ahogy vannak! Köszönöm, hogy itt lehettem!

Én pedig azzal a reménnyel köszönöm meg a beszélgetést, hogy sikerült fölkeltenünk az Olvasók figyelmét a Bódva völgyének természeti szépsége, kulturális értékei iránt. További eredményes kutatómunkát, jó egészséget kívánok! A végszó pedig legyen a versé. Ismét A magvetőhöz című versedből idézek:

„A mag virágot hoz.
Láthatod, érintheted.
A kikelet te magad légy!”

 

Hornyák Gyula:

Tündérvölgy,
avagy… mint Isten kertjében az angyalok

A Rakaca patak alsó folyásánál, ott, ahol az eddigi vadregényes vidék már-már romantikussá szelídül, és a ligetes völgyben a patak folyása is elkényelmesedik, hatalmas varázstükörré változik a táj. A rekkenő nyári napsütésben a Rakaca-tónál szinte megáll az idő. A lágy fuvallatok mindhiába kacérkodnak a sima víztükörrel, a Tó hatalmas felületén az önmaga csodálatával eltelő Fenséges Nap ragyog. Önfeledt szemlélődését csak néha zavarja meg egy-egy – a táj felett – átvonuló bárányfelhő.

Jöttére, mint akit rajtakaptak, szégyenlősen lesüti szemét a Nap, és zavarodott pillantásokat vet a Tó felett magasodó Várhegyre. A hegy, hogy leplezze titkát – elértve a Nap kislányos zavarodottságát – megrázza bozontos sörényét. Vágyakozó sóhajára ezüstös szárnyú madarak raja lebben a légben, és a parti sás szédítő zsongásba kezd. A hirtelen támadt szél aztán gyorsan tovaűzi a víztükörre leselkedő bárányfelhőt, és az ég türkizkék tengeréből újra előbukkan a Nap. Teljes pompájában. Magabiztosan. Hívogató kacérsággal elterül a lágyan ringó hullámokon, buján, már-már szemérmetlenül közszemlére téve bájait.

Mintha minden csak erre várt volna: hirtelen ezernyi tündér bukkan elő a semmiből és perdül táncra. S ahogy a sarkantyúikat összeütik, száz- meg százezernyi pici szikra sisteregve robban a magasban, hogy aztán egy színpompás zuhatagban csengve-bongva aláhulljon, és némán, sietve tovatűnjön a szem elől a selymesen fodrozódó habokon. A Várhegy – mint akit megbabonáztak – meredten áll. A pillanat varázsa gyorsan tovatűnt. Az iménti csoda megfoghatatlanul oda. A lég se rezdül, minden újra mozdulatlan.

A fáradhatatlan kedvű vízitündérek ellejtették fergeteges táncukat, s most megpihenni a Várhegy felé tartanak. A hegy lábánál a csöndes öböl kis tisztásra nyílik. Ölén a tündérek lassan elcsendesednek. S ahogy látóhatáron túlra jut a Nap, a nyomában leereszkedő, áttetsző félhomályon egy harang zúgása szűrődik át. A meszesi Kishegyen vecsernyére szól a harang. Elhalkuló szavára minden álomba szenderül.

Egyedül a hegy virraszt még éberen. Őrzőn vigyázza tündérei álmát. Hűs árnyával gyógyírként balzsamozza pihe kis testüket. Végtelen magányát és kínzóan édes fájdalmát azonban csak rövid időre enyhíti e gyöngéd gondoskodás. Bánata még a sápadt Holdénál is nagyobb.

Az emlékei foszlányán újra és újra átdereng: Ifjú volt. A víz csöndesen csordogált a lába alatti kis patakban, s Ő hosszasan szemlélte a mozgalmas vidéket. Hatalmas sörénye még nem rejtette el ékét, fején büszkén pompázott koronája, a Vár. A gyöngyöző kacajra lett figyelmes. A fülének oly kedves nevetés mind közelebb vonzotta a vízhez. A parti sás elhajló szálai között aztán hirtelen megpillantott egy meztelenül fürdőző tündért.

Az igéző hangtól és a gyönyörű testnek a látványától szinte gyökeret vert a lába. Ott állt, mozdulatlanul és némán, miközben magát minduntalan arra intette: „Csak zajt ne csapjak! Csak zajt ne csapjak!”
Azóta is így áll. Megkövülten. Féltőn vigyázza a magába zárt eleven kincsét, örök időkre őrizve titkát. Hiába lett ugyanis a kis patakból időközben hatalmas tó, hiába jöttek ezrével a szebbnél szebb tündérek, a mai napig nem tudott megszabadulni attól a varázslatosan csengő nevetéstől, annak a gyönyörű testnek a látványától. Hiába a Nap kihívó kacérsága, a végtelen tér, az időtlen idő, semmi sem enyhített a kínzóan édes fájdalmán.

Ám amikor elfogja a vágyakozás, és sóhajtásába beleremeg a lég, a tündérek hirtelen előteremnek a rejtekükből, és varázslatos táncba kezdenek. Csilingelő nevetésüket felkapja a gyorsan támadt szellő, s mint hűs harmatot permetezve, szétszórja a Várhegy felett. Nyomában békés nyugalom árad szét a tájon. A hegy háborgó szíve is elcsendesül, és a lelkében támadt fájdalom helyén az emlékek magvaiból újra kicsíráznak a hajnal reményt adó álomvirágai: – „Talán most megtalálom! Ma biztosan itt lesz!” – sóhajt, s kitartóan várja a reggelt nap mint nap, újra meg újra.

Így élnek Ők, a Várhegy és a játékos kedvű tündérek időtlen idők óta. Oly sok örömet okozva egymásnak. Beteljesülhetetlen, de mégis boldog szerelemben. Örök rabságra ítélten, de mégis szabadon. … mint Isten kertjében az angyalok.

Vándor!
Te, aki a Tündérek völgyében jársz!
Ne zavard a békésen álmodókat!

 

 

Orosz Margit költő

 

 

 

Hozzászólások