A gimnáziumban kötelező olvasmány Az ember tragédiája, így kevesen kerülhetik el, hogy meg ne ismerkedjenek a drámai műve által méltán a magyar irodalom élvonalába került Madách Imre írói világával. Drámák és költemények kapcsolódnak még a rövid életű szerző nevéhez, halhatatlanságát azonban a keletkezése óta számos színházi és tévéfeldolgozást megért monumentális alkotásnak, a Tragédiának köszönheti. Ezen a héten, január 21-én emlékeztek meg születésének 190.  évfordulójáról.

Számomra különösen kedves dráma az Ember tragédiája. A gimnáziumi magyar órákon kívül volt alkalmam a bölcsészkari szemináriumokon és előadásokon is részletesen hallani róla. Mivel mindig is komolyan érdekelt a történelem, lenyűgözött az a századokon átívelő utazás, amit Madách Ádám, Éva és az őket kísérő-kísértő Lucifer útja során felvázolt.

A történetnek talán kevésbé nevezhető cselekményt sokan ültették már át színházi környezetbe. Értelmezték, rövidítették, modernizálták. Legutóbb a Nemzeti Színház legújabb adaptációját láttam Alföldi Róbert rendezésében. Bevallom, előítéletekkel ültem be a nézőtérre, és mivel felkészültem a nem hagyományos előadásra, nem okozott meglepetést. Általánosságban visszaadta a dráma lényegét, természetesen a felhasznált elemek néhol szokatlanok voltak.

                                                                           

Számomra sok újrafeldolgozás veti fel a keresett újítás, az önkifejezés öncélúságának kérdését. Sokszor van helye a „régies” stílusú előadással szemben a saját korunkhoz igazításnak, összhangba hozni a régmúltat, a ma már ismeretlent, nehezen értelmezhetőt.
El tudom fogadni, hogy nem mindenkit lehetne ma megszólítani egy Szophoklész-tragédiával, ha korabeli jelmezben, hagyományos előadásmódban kerülne a színpadra. Ellenben ha aktualizáljuk, és párhuzamot vonunk a saját korunkkal, a mindenkori emberi sajátosságok jobban előtérbe kerülnek, és rádöbbenünk, hogy a Kr. e.  5. században is ugyanazok az érzések, gondolatok motiválták az embereket, mint korunkban.

Az ember tragédiája gyors színváltozásai esetében azonban a jelmez és a díszlet éppen a megértést segítené. Fültanúja voltam a szünetben az egyik fiatal néző szavainak, aki sajnálkozott, hogy nem olvasta a darabot, mivel így nem tudta követni az előadást. Akciódúsan koreografált jelenetek, pergő dialógusok váltották egymást. A minden korban ugyanolyan jellegű ruhát viselő színészeken legfeljebb egy-egy apró kiegészítő jelezte, hogy a forradalmi Párizsban vagy a fáraók Egyiptomában járnak.

A díszlet teljes hiánya sem segített, a jelzésértékű tárgyak (néhány tégla mint piramis, szónoki állvány a népgyűlés színterén) hatásosan utalt ugyan a körülményekre, előbb-utóbb zavaróvá vált azonban, hogy minden egyes szín után ott hagyták az előzőben használt tárgyakat: homok, téglák, medencék, a  francia forradalomban lenyakazott arisztokraták fejét szimbolizáló húsdarabok együttes jelenléte kissé kaotikussá tette a színpadképet.

                                                                          

Az egyedi, korábban nem látott megoldások közül számomra érthetetlen volt Keplernek egy beszélni csak egy gép segítségével képes, fogyatékos emberként való ábrázolása.

A londoni színről sem derült ki, hogy Londonban játszódik, ami önmagában véve nem probléma, hiszen bármelyik nagyváros lehetett volna a helyszín. Az sem volt azonban teljesen világos, hogy egy vásárban történik a cselekmény, ahol Ádám a 19. század jellegzetes kapitalista társadalmának figuráival (gyárosok, munkások, árusok) találkozik, ahol mindent pénzért adnak, még a szerelem sem őszinte. A rendező a színpad egy távolabbi részébe helyezte ezt a jelenetet, és a fontosabb részeket egy kivetítőn keresztül mutatták meg. Ez a megoldás nemcsak a megértést nehezítette, hanem kimondottan zavaró is volt.

Egyértelmű az üzenet: a történet bizonyos elemei bármikor és bárhol játszódhatnának. A (rab)szolgák mellett most már nem korbácsos munkafelügyelők, hanem fegyveres őrök állnak, a politikai és közéleti szónokok demagógiája ma is képes az embereket egy pillanat alatt az egyik végletből a másikba rántani, az élet öncélú élvezete és a másik kizsákmányolása sem ért véget az ókori Rómában. Hosszasan sorolhatnánk az aktualizálásra alkalmas mozzanatokat.

Az is igaz, hogy a színháznak nemcsak elvarázsolnia kell a nézőt, különösen nem egy olyan gazdag jelentésrétegeket hordozó mű előadásával, mint Az ember tragédiája. Gondolkoztasson el, döbbentsen meg, ha arra van szükség, de csak azért ne keresse az új megoldásokat, mert azok korábban még egyetlen előadásban sem jelentek meg. A színháznak nem kell elidegenítenie a nézőt sem magától, sem a darabtól.  

                                                                             

Az Ádámot és Évát játszó fiatal színészek egyébként hitelesen alakították a mindvégig kereső, néha elcsüggedő, de újra felkelő embert; az összetett jellemű, az embert elveszíteni akaró, ám akaratlanul is segítőtársává váló Lucifert alakító színész játéka is hihető volt.  

Ha valaki nem olvasta a drámát, azt javaslom, hogy ne ezzel az előadással kezdje az ismerkedést. A néhány kedvezőtlen benyomás ellenére mégis ajánlom azoknak, akik nemcsak olvasták, hanem akár néhány előadást, adaptációt is láttak már, nem utasítják el a modern rendezést, és szívesen megnéznének egy újszerű elemeket felvonultató értelmezést is.

A végkicsengés az előadás végén ugyanaz a felemelő üzenet, akárhogyan is vezetnek el hozzá:”Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”

Képek az előadásról

Weninger Nóra

2013. január 27.

Hozzászólások