Számomra meghatározóak ezek az évek; hozzájárultak ahhoz, hogy a későbbiekben elindulhassak az irodalomhoz vezető úton. Édesanyám orvosnak, édesapám pedig agronómusnak szánt, ezért mindketten azon fáradoztak, hogy a városon folytassuk öcsémmel a Csicsa téri, tanyai iskolában megkezdett tanulmányainkat. Úgy gondolták nagyon helyesen, hogy nagyobb tudás birtokában könnyebben felvesznek majd bennünket középiskolába, utána a főiskolára vagy az egyetemre. Köszönettel és hálával tartozom nekik azért, hogy a székkutasi tanyáról Hódmezővásárhelyre költöztünk.

Milyen alapokat kaptál ahhoz, hogy író legyél?

A városi iskolában nagyobb mércével mérték a tudást, mint a tanyai iskolában. De engem arra neveltek a szüleim, hogy minden körülmények között meg kell állnom a helyemet. Szerencsére Berei Béla és a felesége, Erzsike néni került 1957-ben a tanyai iskolába, ők igazi lámpások voltak, akik szerették a gyerekeket és a hivatásukat. Az igazi tanító beleszépül mindabba, amire a gyerekeket neveli, oktatja; ilyenek voltak ők is. Nyiladozó tudatunkat sok szép és okos ismerettel, hagyománnyal töltötték meg. Így könnyebben fel tudtam venni a versenyt városi diáktársaimmal. Szigorú ember volt Rózsa Sándor tanár úr, de kellett is ez a szigorúság, hogy a későbbiekben céltudatosak legyünk. Én már tíz évesen tudtam, hogy író szeretnék lenni, amit az általános iskola nyolcadik osztályában egy dolgozatban – „Mi szeretnék lenni?” címmel – meg is fogalmaztam. Első verseimet a Bethlen Gábor Gimnázium osztályújságja közölte. Már a középiskolában is elhivatott, nagyon jó tanáraim voltak. Földesi Ferenc tanár úr, az osztályfőnökünk az irodalom rejtelmeibe, a nyelvészet szabályrendszerébe vezetett be, és hazaszeretetre nevelt bennünket, Sipka Sándorné, drága jó Rózsika néni hitet és erőt adott nekünk. Szabó Imre tanár úr matematikaórákon a problémamegoldásra  nevelt bennünket, és arra, hogy soha ne adjuk fel.

Hogyan sodort az élet az újságírói pályára? Milyen lapoknál dolgoztál eddig?

Hamar újságíró pályára terelt a sors, lehetővé téve számomra, hogy olyan tevékeny alkotó emberekkel ismerkedhessek meg, mint a hódmezővásárhelyi Kárász József író és  Fenyvesi Félix Lajos költő. 1974-től a Csongrád megyei Hírlapnál, 1977-től a HÓDIKÖT Üzemi Lapnál dolgozhattam. 1979-ben sikeresen elvégeztem a MUOSZ Újságíró Iskolát, 1990-ben pedig a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar – népművelés szakát. A főiskolai évek új lendületet adtak alkotói munkámnak: dr.Grezsa Ferenc és Ilia Mihály tanár urak szakmai segítsége, bátorító szavai irányadók, útmutatók voltak a számomra.

1990-től a Szentesi Élet, a Vásárhelyi Tükör, majd a Vásárhely és Vidéke munkatársaként dolgoztam. 1991-től a Vásárhely és Vidéke főszerkesztő-helyettese, 1995-től az Olvasóköri Krónika és a Vásárhelyi Krónika alapító főszerkesztője voltam. Ma már nem dolgozok újságíróként. Elsősorban irodalmi lapoknak írok szépirodalmi alkotásokat: verseket, novellákat.

Hogyan kezdődött a versírás és a meseírás az életedben?

Gyermekkorom óta írok verseket. Korai költeményeimből negyvenhét-negyvennyolc évvel ezelőtt a Bethlen Gábor Gimnázium osztályújságjában jelentek meg több alkalommal. Később már, amikor a fiaim megszülettek, nekik írtam gyermekverseket. Ezek jobbára első gyermekverses kötetemben, a „Fogócskában” 2002-ben jelentek meg. 2003-ban „Erdei manók tánca” címmel verses mesék kerültek kiadásra. Elkészült a „Troy és Lagneta” című érdekes, izgalmas, lebilincselő és tanulságos meseregényem is, mely még kiadóra vár. Ebben többek között arról vallok, hogy tartósan sokáig nem lehet elnyomni egy népet, mert az előbb-utóbb „megbosszulja önmagát”. S éppen a gyerekek, a fiatalok lesznek a változások zászlóvivői, ők azok, akik hamarabb utat, hangot találnak benne egymáshoz. Még ellenségként is barátságot köthetnek egymással. S kezdeményezői lehetnek a megcsontosodott hagyományok felbomlásának, új társadalmi normák, szokások, modernebb gondolkodásmód kialakulásának.

Úgy tudom, színművet is írtál.

Van egy színdarabom is, melynek „Játékpróba” a címe, és idén október 3-án Hódmezővásárhelyen, a Bessenyei Ferenc Művelődési Központ színpadán adja elő a művelődési központ színtársulata. Egyfelvonásos vígjáték, melyben egy idősödő, gazdag úr fiatal feleséget keres magának, a fiatal nő pedig önmagát keresi, a helyét az életben. Én négy éven át dalszövegeket is írtam Siklósi Edit zeneszerző és színpadi szerző megbízásából. Az egyik dalunkkal, a „Madár és hajó”-val 2010-ben a chicagói Év Dala Fesztiválon, az USA-ban az Ajánlott Érdemes Művész díjat is kiérdemeltük. Siklósi Edit: „Tüskék, avagy ami még belénk szorult” címmel írt egy monodrámát, melyben a dalaink elhangzottak. Az Angyalföldi József Attila Művelődési Központ színpadán tavaly két alkalommal is nagy sikert arattunk. A második előadásra már Csongrád Megyéből is többen voltak kíváncsiak, így Hódmezővásárhelyről, Szegedről és Kiskundorozsmáról megtöltöttek egy színházbuszt, mellyel felutaztunk Budapestre, és így közösen megtekintettük a darabot.

Hol jelentek meg írásaid, hány antológiában szerepelsz?

Verseimet az 1980-as évektől a Népszabadság, a Kincskereső, a Juss és a Délsziget, a Szárnyaló Képzelet, az Új Arc és a Szegedi Szépírás folyóiratok, novelláimat, elbeszéléseimet a Vásárhelyi Tükör, a Vásárhely és Vidéke, a Békés megyei Népújság és a Hevesi Néplap napilapok, valamint a Föveny, Kláris, és a Magyar Irodalmi Lap közölték. Írásaim különböző antológiákba
n (mint a Visszhang, a Magyar Évszázadok, a Karácsonytól Húsvétig, a Tisza Illata, a Kláris, Szegedtől Szegedig, Alföldi Paletta, a Tisza-parti Staféta) jelentek meg.

Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy melyik kötetemet szeretem a legjobban, azt válaszolnám, hogy úgy vagyok ezzel én is, mint az egyszeri szülő, amikor a gyermekeiről kérdezték. Hiába volt tíz gyereke neki, egyiket sem adta oda a gyermektelen gazdag embernek. Mindegyiket nagyon szerette. Az „Üvegcserepek” című novelláskötetemet azért szeretem, mert benne van szüleim, nagyszüleim élete és az én gyermekkorom. Gyermekverses köteteimet azért szeretem, mert a fiaimnak írtam. „Üzenet”című verseskötetem tartalmazza költői üzeneteimet, hitvallásomat, az emberek iránt érzett szeretetemet. A „Könyörtelen szerelem” c. regényemben viszont már a kicsinyes hatalmi torzulásról és az emberi félelmekről fogalmazom meg gondolataimat.  A második novellás kötetemben elsősorban az emberi kapcsolatokról, a szerelemről, a hűségről, a csalódásról és a kiszolgáltatottságról írtam. Az élet egy-egy töredékét mutatom be, tükröt tartva a valóság elébe.

Hogyan és mikor kezdődött ismeretséged a Krúdy Gyula Irodalmi Körrel?

Kanizsa Józsefhez, a Krúdy Gyula Irodalmi Kör titkárához régi barátság fűz engem. Józsival már akkor megismerkedtünk, amikor legelőször egy íróküldöttséggel Hódmezővásárhelyen járt. Már az első pillanatban kiderült, hogy azonos hullámhosszon vagyunk, dolgozunk, gondolkodunk. Többször volt nálunk könyvbemutatója Hódmezővásárhelyen, sőt a Krúdy Körösökkel is több alkalommal bemutatkoztak nálunk. 2007-ben egy megtisztelő felkéréssel keresett meg Józsi barátom, hogy lennék-e a Krúdy Kör tagja. Benyújtottam a felvételi kérelmemet, és az elnökség elfogadta. Akkoriban én már a Kárász József Alapítványnak és a Kárász József Irodalmi Körnek is elnöke voltam. 2010-ben annak az ideje is eljött, hogy a Kárász József Irodalmi Kör a Krúdy Körrel széleskörű együttműködést alakítson ki. Így került sor évenkénti találkozókra és bemutatkozásokra, kiállításokra Budapesten az Eötvös Könyvtárban, a Zila Kávéház és Galériában, a Kőbányai Írók, Költők Egyesületénél, a Széchenyi István Iskolában, és Hódmezővásárhelyen a Németh László Városi Könyvtárban illetve a Pósa Lajos Gyermekkönyvtárban, valamint a Kertvárosi Katolikus Általános Iskolában.

Hány köteted jelent meg eddig?

Hat kötetem jelent meg eddig: két novellás, két gyermekverses, egy felnőtt verseskönyv és egy regényem. Az első kötetem, az Üvegcserepek (novellák) 2001-ben, és az utolsó: Nap és szív (szintén novellák) 2008-ban jelentek meg.

Milyen elismerésekben volt részed irodalmi munkásságodért és közösségi munkádért?

Elismeréseim, kitüntetéseim: MÍNSZ-díj (1999), MÍNSZ-nagydíj (2000), Irodalmi Rádió KortársVerstár díja (2006), MMSZ-díj, Krúdy Gyula Díszoklevél, Ajánlott Érdemes Művész díj (Chicagó, USA – Év Dala Fesztivál) 2010 (ez kollektív kitüntetés), Magyar Kultúra Lovagja ”A kortárs irodalom fejlesztéséért”, Kláris Nívódíj (felnőtt és gyermekirodalmi munkásságomért) (2013).

Mit jelent számodra a Krúdy Kör tagjának lenni, és ennyi tehetséges, nagyszerű ember barátságát élvezni?

Rendkívül megtisztelő és felemelő érzés. A Krúdy Kör egy országosan és nemzetközileg is ismert és elismert irodalmi „nagy család”, ahol önzetlenül segítik egymást az írók, költők, alkotók. Egy olyan nagy közösség, ahol lehetőséget kap az ember, hogy megmutassa tehetségét, ahol tanulhat a többiektől és fejlesztheti önmagát, képességeit. S ami örvendetes még, hogy elismerik a munkáját.

Kedves József! Köszönöm az interjút! Kívánok neked jó egészséget és töretlen alkotókedvet. További jó együtt munkálkodást a Krúdy Kör tagjaival, akik igen színvonalas kulturális-irodalmi tevékenységet fejtenek ki.

Nagy L. Éva

2013. július 9.

Őseimnek útját járom

Hol apám a kaszáját fente,
s a kalászok ledőltek elébe
minden suhintástól rendre
– ott van hazám! Hív és visszavár,
ezer szállal köt magához e táj.

Illatot ébreszt, hangot idéz,
amerre járok, minden emlék.
Anyám siet most újra elém.
Lehajol s gyengéden megölel;
kévét köt megfáradt kezeivel.

Apám izmos vállait látom,
mozdul a karja, átnyúl a tájon;
s villára ölti múltat a mához.
Kezétől magasodik már is
kévékből emelt katedrális.

Cséplőgépnek szája dohog;
míg nyeli, falja az asztagot,
zsákba peregnek arany-magok.
Kemencét fűt ősz nagyanyám,
új kenyérnek illata száll.

Barázdát hasít az eke,
szép reményét veti bele
nagyapámnak kérges keze.
Olvad a hó, elmúlt a tél,
zsenge vetés kalászt remél.

Csillag villan fenn az égen,
hold ezüstje hull a réten;
velem sétálsz úgy, mint régen.
Átkarolom derekadat,
megcsókolom ajkaidat.

Hevesebben ver a szívem,
kiskamaszként izzad kezem,
bárhol járok, emlékezem.
-Hazatértem, itthon vagyok,
ez a hazám, magyar vagyok.

Mondd, Szindbád

…Most merre röpíti hajódat
a szél? Várnak-e még a parton
a lányok, mikor kikötőbe
a vén árbócos végre beér?

Meg-megnyikordul a hajótest,

a roppant vízen recseg-ropog –
Szállnak-e fölötte sirályok,
vágyak szárnyán suhanó álmok?

…Álmaid meddig hajtanak még
új földrészek, tengerek felé?
Mért hívogat az ismeretlen,
mikor átölel a Mindenség?

Kocsmák mélyén állnak az órák,
ne rohanj, Szindbád, áll az idő!
Mesélj inkább kalandjaidról,
tüzes bort ide, ülj le közénk!

Nagykotormán

Ködmellényben, ködkabátban,
Felöltőben és kabátban
völgynek mélyén, hegynek ormán,
bokor tövén, fakoronán
ábrát rajzol, szókat mormol,
ugrabugrál, ködöt morzsol
őszi éjjel, tél-délután
ködvarázsló: Nagykotormán.

Kicsi, mint a hüvelykujjam,
ha kucsmát tesz: láthatatlan.
Fél a széltől és a naptól,
rózsaszínű virradattól.
Fülét bántja víg madárdal,
Máris iszkol, messze nyargal.
Elillan, senki se lássa.
– Köd előtte, köd utána.

Hozzászólások