Egy érdekességre lettem figyelmes. Számtalan esetben olvastam a neten a következő üzenetet: „Köszönet Fehér Illésnek a versem szerb nyelvre fordításáért”. Hmm…, gondoltam, utánajárok én ennek a dolognak. Kedves olvasóim, úgy is mondhatnám, hogy most egy mese következik. Hallgassuk hát meg Fehér Illés nyugalmazott biokémikust, aki életéről, nem mindennapi adományáról, a versekhez, a művészethez való viszonyáról, és nem utolsó sorban a barátságról vall!

Fehér Illés

Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hol születtél, hol élsz? Milyen végzettséged van, és hol dolgoztál nyugdíjba vonulásig?

1941. október 29-én születtem Kasztavban. 1960-ban a Zentai Gimnáziumban érettségiztem. Orvosi biokémikusi oklevelet a Zágrábi Tudományegyetem Gyógyszerészeti-Biokémiai Egyetem orvos-biokémiai karán 1964-ben szereztem. Ugyanitt 1966-ban magisztráltam. 1979-ben avattak a kémiai tudományok doktorává a Zágrábi Tudományegyetemen.

1967-ben kezdtem dolgozni. Rövid zentai és pakraci tartózkodás után 1970-ben a Bosanka Gradiška-i Egészségügyi Központ laboratóriumának vezetését vettem át, 1976-ban az intézet igazgatójává is kineveztek. 1979-ben átvettem a banyalukai Egyetemi Klinikán a Diagnosztikai Központ igazgatói kinevezését. 1984-ben az addigi tudományos munkásságom alapján a Banyalukai Tudományegyetem Institut Zaštite kutatóintézetében tudományos munkatárssá neveztek ki. Ebben az intézetben 1986-tól dolgoztam főállásban, ahol 1988-ban tudományos főmunkatársnak neveztek ki. 1989-től a zentai Egészségügyi Központ Laboratóriumát vezettem 2010 májusáig. 69 évesen 43 szolgálati év után mentem nyugdíjba.

A budapesti Kertészeti Egyetem zentai kihelyezett részlegén az oktatásban – mint a biokémiai tantárgy konzulens tanára – az alapítástól kezdve részt vettem. A harmadik évfolyamtól kezdve a kémia tantárgy előadását is vállaltam. Ezt a tevékenységet a mai napig folytatom – ebben az évben utoljára. A zentai Egészségügyi Középiskolában – szintén az alapítástól kezdve (1996) – a biokémia tantárgy előadásával bíztak meg. 2007-ben fejeztem be középiskolai tanári pályafutásomat. Nyomtatásban több mint 70 tudományos és szakmunkám jelent meg.

Bosznia, a Pliva folyó eredete közelében

A hivatalos rész után valami egészen más:

Tehát Kasztavban születtem, valahol Isztriában, az „Isten háta mögött”. Életemre születésem helye nyomta rá bélyegét? Születésemkor Olaszország volt, a háború után Jugoszlávia lett, most éppen Horvátország fennhatósága alatt áll. Életemet a kirívó kettősségek jellemzik. Voltam kikiáltott zseni és elátkozott sarlatán, megbecsült szakember és közönséges kocsmatöltelék, a tenisz és a box egész szépen megfértek egymás mellett, míg egy korai sérülés véget nem vetett sportolói pályafutásomnak.

Apám gyógyszerész volt, de tősgyökeres temerini parasztcsalád ivadéka, anyámon keresztül pedig a halászokkal kerültem természetes kapcsolatba. Tehát gyermekkoromban nem a tengerparti üdülőket látogattam, hanem vagy „Lajos bátyámnál” egy temerini tanyán legeltettem az állatokat, vagy a halászokkal hajnalok hajnalán „lapátoltam” Adorjánig, ahonnan kezdődött a háló-vontatás. Sokszor kérdezem magamtól, ki kapott többet a sorstól, szüleitől? Én, aki hatéves koromtól kezdve belenőttem a munkába, a tengerre 14 évesen, iskolai kiránduláson jutottam el, vagy a fiam, aki már 4 évesen az ovisokkal lubickolt a sós kékségben… De, hogy mi a küzdelem… Szerencsésnek tartom magam, és szívesen gondolok a gyerekkoromra.
Négyéves koromban temerini nagyanyám udvarában a legnagyobb élvezettel szorítottam össze a kiskacsák nyakát. Érdekes volt, ahogy felfordulva a lábukat rázzák. Brrr. Mentségem – a gyerek tudatlansága. Hogy a tanyáról – templom helyett – unokaöcsémmel együtt a Barára mentünk fürödni, és mert vasárnapi szerelésben a sárba pottyantunk, az „örömkéket” jól elpáholta Lajos bátya – Istenem. Hogy az éjféli misén én voltam az, aki a parasztasszonyok szoknyáit egymáshoz varrta, az nem derült ki. Szóval, kifejezetten „mintagyerek” voltam. Viszont egy dolog sosem volt kérdéses – tanulni akartam. Nyolc évesen anyám elé álltam és megkérdeztem: „Parasztnak lehet-e tanulni az egyetemen?” Visszakérdezett: „Csak nem akarsz paraszt lenni!?” „Az lenne az igazi” – így én. „És miért?” „Mert jókat lehet káromkodni”. Anyám hüledezett, apámnak meg felvillantak a szemei, de egy szót sem szólt. Különben tőle hallottam egy nagy igazságot: ”Fiam, ne vitatkozz az asszonnyal, úgyis neki lesz igaza?!”

Szabadka

Az 1948-as év mély nyomot hagyott bennem. Télvíz idején megbetegedtem: sarlah. Csak éppen nem akart elmúlni. Mikor már mindenki lemondott rólam, apám beszerezte a penicillint – „úgyis meg fog halni, nem veszíthet semmit” alapon – teleszurkálták a fenekemet. Megmaradtam. Utólag derült ki: a sarlah mellett kifogtam a tífuszt is. Három hónapig nyomtam az ágyat, naphosszat az ablakban lógtam és bámultam a világot. A zsidók kitelepítése akkor zajlott, és az állomásra vezető út az utcánkon keresztül vezetett. Bámultam a világot és a „stráfkocsis” menetelést. Nem tudtam megmagyarázni, a látványtól miért szorul össze a szívem. Azóta tudom. A 17. születésnapom ajándéka: 15 éves kishúgom halála. Sokáig hallani sem akartam erről a napról.

Hálásan gondolok gimnáziumi tanáraimra – így, többesszámban. A maga módján mindenki külön egyéniség volt. Közös vonásuk – szinte kivétel nélkül mindenki a lexikális tudás mellett saját gondolataink megfogalmazására késztetett bennünket. Még „csínytevéseinket” is megfelelő módon tudták kezelni. Itt jegyzem meg, hogy hosszú tanári pályafutásom alatt nem voltak gondjaim a gyerekekkel, még azokkal sem, akikkel eleve riogattak. Mélyen tiszteltem mindenkit, és ezt meg is követeltem. Megkaptam.

Egyetemista éveimről valamit: Akkoriban – hála a jó égnek – nem volt divat a hétvégi hazajárás. Nyári és téli szünet, május elseje, esetleg karácsony, és a hazamenetelek lajstroma ezzel ki is merült. Önállóan döntöttünk mindenről. Szüleimnek mindig hajlandó voltam megmutatni az indexemet, de nem szerettem anyám mellékkérdéseit: „- Fiam, hogyan telnek a napjaid?” Apámnak efféle kérdései nem voltak – ő is Zágrábban tanult. Fűtetlen, albérleti szobában laktunk, ahonnan kora reggel az egyetemi, kellemesen meleg, alagsori tanulóterembe menekültem. Mire a többiek megtöltötték a termet, úgy kilenc körül kezdtek szállingózni, addigra befejeztem a tudományokkal való fejtágítást, és maradéktalanul részt vettem a végeérhetetlen asztalitenisz csatákban, no meg a preferánsz partikban. Mert preferánsz-tudás nélkül nem illett diplomálni. Időre diplomáltam – mai fejemmel biztosan húztam volna az időt, hisz olyan szabadon soha többé nem élhettem. A társaim pedig nem értették, hogyan lehet ezt megcsinálni tanulás nélkül. Csak a reggeli „imaórákat” nem vették figyelembe.

Tiszavirágzás Magyarkanizsánál 

Hogy kiből és miért lesz fordító, annak számos útja van. Megkérlek, hogy meséld el azt az utat, amely rávezetett téged? Egy biztos, hogy a versek iránt rajongó alázattal és szeretettel viseltetsz.

Idézek az Ezüst híd – Srebrni most fordításkötetem utószavából:

Attól kezdve, hogy megértettem a szüsziphoszi legenda valódi értelmét, a törekvő embert jellemezve gyakran folyamodom egy Hillary-idézethez. Mikor a neves alpinistát megkérdezték, miért indult el a Mount Everest meghódítására, egy mondatba sűrítette válaszát: “Mert ott van!”

Honnan ered az a mélyen emberi belső kényszer, melyet nem az anyagi haszon, a politikai siker, stb. vezérel? Számomra is megmagyarázhatatlan, hogy egy biokémikus, aki állítólag tudományos munkás, minden kötelezettsége mellett szabad idejének egy részét miért fordítja olyan munkára, a műfordításra, mely eleve sikertelenségre ítéltetett. Botladozó fordítói indulásom egyetemista koromhoz kötődik, mert Radnóti nélkül még udvarolni sem tudtam.

A műkedvelő és ismeretlen tevékenységben fordulatot a nyolcvanas évek elején az Irfan Horozovićtyal és rajta keresztül a Banja Luka-i irodalmi körrel való véletlen találkozás hozott. Első fordításaim a Banja Luka-i ” Putevi ” (Utak) folyóiratban jelentek meg. E kötet kiadását is még akkor terveztük, mikor a Vrbas-parti városban éltem, de 1989-ben személyes okok miatt elhagytam a feledhetetlen Boszniai Krajinát, aztán meg jött a háború…

Idetartozik még egy megjegyzés: Banja Luka-i tartózkodásom tartós nyomot hagyott nyelvhasználatomban is – a mai napig a krajinai szerb (erről később) dialektust használom. Fordításaim színvonala? Nagy László verseinek fordításáról két szélsőséges vélemény, neveket nem említve – mindkét személy nyelvész, akadémiai doktorátussal felruházva, és mindkét nyelvet anyanyelvi szinten ismeri. Az egyik: ”Što se mene tiče, đžabe si se trudio“(Ami engem illet, hiába törekedtél). A másik: “Vaši prevodi su izvanredni, nedostatke u originalu treba tražiti“ (A fordítások kiválóak, a hiányosságokat az eredeti szövegben kell keresni). Minden kommentár felesleges.

Könyvbemutató – Banja Luka: 2016.

Jól értem tehát, hogy a te anyanyelved magyar, a szerb pedig a kötelező nyelv?

Eddigi válaszaimból is kiderült: az anyanyelvem magyar, a szerb pedig kötelező nyelv. Zágrábban tanultam, majd húsz gyönyörű évet töltöttem Boszniában. Különben én még a szerb-horvát nyelvnél tartok. A két nyelv között annyi a különbség, mint a magyar és mondjuk a csángói magyarok nyelve között. Mi magyarul, ők meg csángóul beszélnek. Nyelvtani különbség a két nyelv között tudomásom szerint nincs. De a nyelvhasználatban létezik ekavski, jekavski és ijekavski változat. A szerbiai szerbek az ekavski, a boszniai szerbek, a muzulmánok és részben a boszniai horvátok a jekavski, a horvátországi horvátok és részben a boszniai illetve szerbiai horvátok az ijekavski, a montenegróiak pedig a jekavski egy különleges változatát használják. A horvát és a szerb nyelv közötti különbség még egyes kifejezésekre vonatkozik, de az összszókincs talán néhány százalékára csak.

El sem tudom képzelni, hogy az én csodálatos nyelvemen megírt – metaforákkal, hasonlatokkal, jelzőkkel tűzdelt verset hogyan lehet más nyelvre lefordítani? Hogyan találod meg az éppen odaillő szót?

Ezt a kérdést fordított előjellel a szerb-horvát-montenegrói költő is felteheti. Mert magyarra is fordítok. Milyen nyelvről is? Egyszer megkértek, hogy ne csak “szerb” nyelvre fordítsak egy verset, hanem “horvátra” is. Megtettem. A két fordítás két szóban különbözött: pešice – pješice (gyalogosan) és vest – vijest (hír). Ha a magyar, szerbül nem tudó olvasó ellátogat a blogomra, a szerb fordításokat olvasva eldöntheti: tetszik-e, amit olvas, attól eltekintve, hogy mennyit ad vissza az eredeti szépségből. Több vajdasági vagy Vajdaságból származó költőt is fordítottam, akiknél adott a szerb tudás, és a fordításaimmal ők is meg vannak elégedve.

Hogyan találom meg a megfelelő kifejezést? Sokszor „szenvedek”. Előfordult, hogy mércéim szerint egy-egy verset nem tudtam megfelelő módon lefordítani. Ezt a fordító vereségének könyveltem el. Egy példa: Mikola Anikó – Ilmarinen szerelmes éneke refrénjét nem voltam képes lefordítani. Mintegy harminc éve került kezembe ez a vers, az idézett refrén azóta is gyötör.

Ilmarinen óhajára,
vasverő kovács szavára.

A párommal a 70. születésnapomon

Mit tehet a fordító a szöveggel és mit nem? Te hogy látod?

Nem egyszer került a kezembe olyan vers, amit változtatások után tudtam csak elfogadni, magamévá tenni. Ilyenkor megkeresem a szerzőt, és ha lehet, egyeztetünk. Ha nem, marad minden a régiben, a fordítás mellőzve.

Hogyan választod ki a verseket a fordításhoz? Azt választod, amelyik tetszik? Műkedvelő íróktól és profiktól is válogatsz?

Elsősorban a verseket szeretem, és a költőket sem osztom műkedvelőkre és hivatásosokra. Ha egy vers tetszik, az szerintem jó vers, függetlenül attól, ki írta. És sok “nagy” költőt nyelt már el a süllyesztő. Nagyon sok függ attól, ki és milyen szempontok szerint osztályoz, bírál, értékel. Versválasztásomnál egyetlen kritérium létezik: tudok-e azonosulni a szöveggel vagy sem. Ez belülről jön, megmagyarázni nem tudom. Az Ezüst híd – Srebrni most kötetemben a legnagyobbak mellett van néhány, a beavatottak számára is ismeretlen költő.

Úgy tudom, hogy van egy Ezüst híd elnevezésű újságod is, ahol bizony szép számmal megtalálhatók a ,,nagyok ” versei is. Kérlek, mesélj az újságról! Milyen elgondolásból, mikor alapítottad?

Ezüst híd – így nem jó az elnevezés. Így igen: Ezüst híd – Srebrni most. Kétnyelvű fordításkötetem címe, az Újvidéki Családi Kör gondozásában látott napvilágot 2011-ben. Válogatás a huszadik századi magyar költők szerelmes verseiből. 66 költő 77 verse. ITT található. A kötet megjelenése után, 2012 áprilisában, indítottam útjára többnyelvű blogomat – a kötet címével megegyezően. Elsősorban az általam fordított verseket tartalmazza, de van más is. Mindenki számára elérhető. Az olvasóra bízom, hogy az első látogatás után a nem létező ajtómon kopogtat-e még.

Illés, te soha nem foglalkoztál versírással?

Soha!!! Biokémikus vagyok!

Barátaimmal

Megint csak a fordításhoz térek vissza. Megkérdezték valaha tőled, hogy mivel tartoznak neked a fordításért? Meghálálták a munkádat?

Megkérdezték-e, hogy mivel tartoznak? Nem. De a visszajelzések skálája – a le sem tottyintom-tól kezdve az igazi örömnyilvánításon keresztül az egy-egy költői estre való meghívásig, interjúkészítésig terjed. A teljes érdektelenségből nagyon kevés jutott – különösképpen nem bánt(ott), mert elsősorban a magam örömére teszem azt, amit teszek. Pénzt kérni a fordításért? Az Ezüst híd – Srebrni most fordításkötetemért 30 tiszteletpéldányt kaptam, a többit magam vásároltam, ha ajándékozni akartam. Különben már két éve egyetlen példánya sem kapható – elfogyott. De hálás vagyok a kiadónak – és ezt minden irónia nélkül írom. Más: egy személy megkért, hogy hozzunk össze a verseiből egy kétnyelvű kötetet. Eljutva a tizenvalahányadik fordításhoz megkérdezte, mik a feltételeim. Egyetlen kérésem volt: ha könyvbemutatóra kerül a sor, elvárom a meghívást. Még választ sem kaptam. Előfordult, hogy hivatalos fordító által nem vállalt szöveget fordítottam felkérésre. Azt jól megfizették, de annak semmi köze a költészethez. És ha ilyen esetekre várnék – nos, nem sok minden kerülne a fazékba, tulajdonképpen semmi. Mert kivételes esetek.

Tudom, hogy a műfordítás soha nem volt megfizetve, de azért ez igen nagylelkű ajándék. De általa te is gazdag lettél, mert jó érzés adni, és ez öröm forrása lehet számodra is. Bizonyára sok ismerősre, barátra tettél szert általa.

Igen, gazdag vagyok, mert egész életemben azt tettem, amit szerettem. A műfordítás is ide tartozik, és a műfordításon keresztül nem egy olyan ismeretségre tettem szert, ami gazdagít – legbelül.

Nem beszéltünk még a családodról, a szabadidő eltöltéséről, a hobbidról…

A családomról nem szívesen beszélek. Három vakvágányra futott házasság után, életem alkonyán úgy érzem, egy csodálatos asszony oldalán a negyedik házasságomban megtaláltam azt, amiről fiatal koromban álmodtam. A mesékben is három vagy hét próbáról beszélnek. Ha a mesevilág a valóságot tükrözi, akkor én azt az utat töretlen hittel, makacsul kitartva jártam végig. Megérte. Tudományos munkásságom és a műfordítás mellett imádom a gyümölcsösömet. Nagyon jólesik, amikor pálinkámat dicsérik. Mert jó pálinkát főzni – mesterség, a szó legnemesebb értelmében. Az egyetemen külön előadás keretében foglalkozom a pálinkafőzéssel.

Foglalkoztam bélyeggyűjtéssel is. Azon kevesek közé tartozom, akiket a Szerbiai Bélyeggyűjtő Szövetség arany-jelvénnyel tüntetett ki. Hogy miért hagytam abba, arról nem szeretnék beszélni. Egy időben a Családi kör-ben a grafológiai rovatot vezettem. Nagyon népszerű rovattá vált, de azóta, hogy a szerkesztőséggel egyetértve fizetéses alapra helyeztük a dolgot, megszűnt. Ezúttal is érvényesült a tétel: legszebb magyar szó a potya.

Ő és én Szarajevóban

Igen komoly beosztásokban dolgoztál évtizedekig, jó és önzetlen ember vagy. Milyen elismerésekben részesültél eddig? Hol említik meg a nevedet?

Nem aggatom tele a falakat kitüntetésekkel, de büszke vagyok az 1972-ben kapott Népért tett szolgálatok érdeméremre, a Gradiskai Egészségügyi Központ tízéves fennállásának alkalmából kapott aranyjelvényére, melyet a dolgozók titkos szavazással ítéltek a 10 általuk kiválasztottnak, a Corvinus Tudományegyetem Kertészmérnöki Karától kapott kitüntetésre… A „Who is who?” Magyarországi Enciklopédia méltónak tartotta munkásságom ismertetését, valamint a Magyar Tudományos Akadémia is megemlít a Külföldi Magyar Kutatók kiadványában.

Szerkesztőségünk nevében nagyon szépen köszönöm az interjút. Nagyra értékelem a barátságot, a nyitottságot, amellyel megajándékoztál engem. Kívánok számodra és kedves családod számára nagyon jó egészséget. Legyenek nagyon boldog napjaid, melyeket az alkotás öröme ragyog be!

 

 Fehér Illés – Versfordítások

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) – Banja Luka 27. aprila 1947 – Irfan a modern bosnyák irodalom egyik meghatározó alakja. Ezt a verset 18 éves korában írta.

 

Mramorno more

Napuštam te raspuknuta kuglo mraka
strašno zaobljenu nekad
omeđujući neizmjerno gnijezdo
željnu odaju
gde se taloži san

Opijene dotaknutim samoćama
gdje se tijela uspinju u svenuću
iznenadi li nas jeza
i nenadani prostori prozračnosti jutarnje
u koje uranjam sad
sam
naslućen blagom smrću što mi se brazdom
u potiljak potiskuje

Evo me vale
u tvojoj okruglosti široj od moje
plovim
raščinjen bezmjerno
smrknut u zgusnutu tačku zaborava
tek oblinama potaknutog srha prepoznatu

p o s t f e s t u m

Zar vidjeh išta
i ko se okreće to
vjetar samo
pred čijim se dahom okamenjuje more
more nepostojećih uspomena
more mramorno

A márványtenger

Elhagylak téged te sötétség széttört gömbje
voltál mérhetetlen boltív
határtalan fészket körülhatároló
ágyra áhítozó
hol megül az álom

Megérintett magányoktól mámorosan
ahová a testek aszottan emelkednek
ha meglep a rettenet
és a légiesen áttetsző reggel
elsüllyedek benned
én
ki sejti a gyengéd halált mely tarkómra
barázdával véste be magát

Itt vagyok hullám
a te mélyebben ringó bölcsődben
árboc
nélkül szétszabdalva
a feledés sűrű sötét pontja felé
határtalan ősi formák igézetében haladok

p o s t f e s t u m

Mit is láttam
és ki fordult be a sarkon
csak a szél
leheletétől kővé dermed a tenger
a nem létező emlékek tengere
a márványtenger

 

Miroslav Antić – Mokrin kod Kikindе 14. mart 1932. – Novi Sad 24. jun 1986
Miroslav Antić Besmrtna pesma – Halhatalan költemény

Besmrtna pesma

Ako ti jave: umro sam,
a bio sam ti drag,
onda će u tebi
odjednom nešto posiveti.
Na trepavici magla.
Na usni pepeljast trag.

Da li si uopšte ponekad
mislio šta znači živeti?

Ako ti jave: umro sam
evo šta će biti.

Hiljadu šarenih riba
lepršaće mi kroz oko.

I zemlja će me skriti.
I korov će me skriti.
A ja ću za to vreme
leteti visoko…
Visoko.

Zar misliš da moja ruka,
koleno,
ili glava
može da bude sutra
koren breze
il’ trava?

Ako ti jave: umro sam,
ne veruj
to ne umem.

Na ovu zemlju sam svratio
da ti namignem malo.
Da za mnom ostane nešto
kao lepršav trag.
I zato: ne budi tužan.
Toliko mi je stalo
da ostanem u tebi
budalast i čudno drag.

Noću,
kad gledaš u nebo,
i ti namigni meni.
Neka to bude tajna.
Uprkos danima sivim
kad vidiš neku kometu
da nebo zarumeni,
upamti: to ja još uvek
šašav letim, i živim.

 

Halhatalan költemény

Ha jelentik: meghaltam
és számodra kedves voltam,
akkor benned egyszerre
elhomályosul valami.
Pilládon köd.
Ajkad hamuszürke.

Gondoltál-e valaha arra
mit jelent élni?

Ha jelentik: meghaltam,
íme, mi lesz.

Szemem előtt több ezer
cifra hal lebeg.

És elrejt a föld is.
És elrejt a gaz is.
Én meg a magasban
repülök…
A magasban.

Gondolod, hogy kezem,
térdem
vagy fejem
holnap nyírgyökér
vagy fűszál
lesz?

Ha jelentik: meghaltam,
ne hidd el
erre én képtelen vagyok.

Ide, erre a földre tértem,
hogy rád kacsinthassak.
Hogy maradjon valami kedves,
lebegő nyom utánam.
Hát ezért: ne légy szomorú.
Szeretném ha mint
bolondos, fura figura
maradnék meg benned.

Éjjel,
ha nézed az eget,
te is kacsints rám.
Legyen ez a mi titkunk.
A szürke napok ellenére,
ha az égboltot
üstökös díszíti,
jegyezd meg: én vagyok,
a pajkos, repülök és élek.

Fordította: Fehér Illés

 

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások