„Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot…”
– írta Babits „Örökkék ég a felhők mögött” című versében. Örökkék… Ismerjük ezt a színt? Ismerjük a színskála valamennyi színének hasonló mélységű tartalmát?

Tudjuk-e, hogy a színritmusoknak és gesztusoknak milyen hangulatteremtő ereje van?
Egész nemzedékek, társadalmi rétegek életéből maradt ki a festészet értékeinek élményszerű elsajátítása, miáltal világuk nem képes kinyílni – a szó babitsi értelmében.
2002 óta hazánkban rendszeresen megünnepeljük a Magyar Festészet Napját, amelyet október 18-ra tűztünk ki.
Azért erre a napra, mert ekkor ünnepeljük Szent Lukács névnapját, aki évszázadok óta a festők védőszentje. Ez a nap 2002 óta a fény, a színek, a formák és ritmusok, az élő festészet ünnepe!

(www.festeszetnapja.hu)

A MAGYAR FESTÉSZET NAPJA alkalmából október 16-án az EGY OSZTÁLY VISSZANÉZ című kiállítás megnyitóján jártam a Pintér Palace vendégház és vendéglő klasszicista épületének rendezvénytermeiben.

A Képző- és Iparművészeti Gimnázium 1956–60-ban végzett művészeinek kiállítása október 30-ig tekinthető meg 14-19 óra között, a Váci utca 69. sz. alatt (a Váci utca és Pintér utca sarkán).
A tárlat többek között Somogyi Győző, †Kovács Tamás, Szentgyörgyi József, Zöld Anikó, Bráda Tibor és Miletics Katalin Janka alkotásaiból áll.

A megnyitón jelen lévő művészek megemlékeztek az 1956-os indulásról és a mostanáig megtett útról. A kiállítást Tölg-Molnár Zoltán festőművész nyitotta meg, aki valaha a „Kisképző” művészeti igazgatója is volt.

Nyitóbeszédében megkapó gondolatok hangzottak el, szólt többek között az alábbiakról:

Névsorolvasás: a létszám majdnem teljes.
Eszterházy Pétert idézte a művészetről való szólásról, illetve nem szólásról, avagy a még is szólásról…
Az 1956-os őszről, amikor az ország minden pontjáról jöttek a most éppen 56 évvel idősebb művészpalánták.
Emlékezni vagy felejteni? Az idő minden mű bölcsője – idézte fel Hamvas Béla gondolatait.
A szeretet okán kiállító osztálytársakról, akik egykor megosztották egymással szokásaikat, tájszólásaikat.
Az egymásra figyelésről.
A tudományok művelőiről, akik a kor kérdéseire válaszolnak, ha tudnak.

A művészekről, akik az ittlétünk, a létezésünk kérdéseire adnak választ műveiken keresztül.
A horizontról, mely adott. De az emberről is, aki ha feljebb emeli tekintetét, megtapasztalhatja, hogy e horizont tágulni kezd.

Arról, hogy van-e feljebb, mint a hatodik emeleti műterem?
A műteremről, melynek a virágai is tudják, hogyha belép oda a művész, nincsenek egyedül. A fény felé forduló növényekről és a művészekről.

„Született hibáinkat javítgatva törekszünk az erényesség felé.”
„Csataképfestők: mi a fullasztó mélységben és az oxigénszegény magasságban is folyamatosan tanuljuk, hogy lehet a fény felé fordulni.”

„Végül pedig a Rembrandt-sapkáról, amely a kályha, vagy a zongora, ahonnan mindig el lehet indulni.”

 

 

 

Ez a kiállítás tisztelgés a figyelem, a szeretet és 1956 szelleme előtt.

https://www.pinterpalace.com/

Miletics Katalin Janka “Keresztút” – járól (16 stációból álló kisplasztika) a www.talita.hu portálon olvasható ajánlás.

2012. november 1.

Antalffy Yvette

Hozzászólások