Pályája kezdetétõl foglalkozik a magyar és a magyarországi hagyományos, valamint változásban lévõ játékkultúrájának, a társasélet formái és módozatainak alakulásával.

Emellett a kortárs etnográfia nem hagyományos mûfajait is vizsgálja, kutatja. Intézmény- és közösségszervezõ tevékenysége az e témák mûvelésére alakult hazai és nemzetközi szervezetekben is aktív.

Tanulmányait ismeretterjesztõ és szakmai folyóiratokban publikálja folyamatosan; önálló és társrendezõi formában vagy két tucat sikeres kiállítást jegyez. 2003-tól a salzburgi székhelyű Európai Tudományos és Mûvészeti Akadémia (EASA) tagja. Élete megújult szakaszát Dombóváron éli, ahol a Helytörténeti Múzeum vezetőjeként tevékenykedik.

A PONT Kiadónál megjelent kötetei:
•    Közös nyelven Ungon, Berken (2003)
•    Homo Ludens Hungaricus (2005)
•    Szalmabáb a kerékpáron (2009)

Eger – Orgonasíp

Amint hasas kupolában
köröz, pattog a hang,
úgy halkul ótvaros beszéd,
izzik szemed fehérje,
mozdulnak csipkés oszlopok.

Mosdok, mosom lábam
a körmeimmel ásott
forrás felett; lépnék árnyékodba! –
még füstös zománc a bőrömön.

Barátságom a rímkovácsokkal

Amikor jó sorsom úgy hozta, hogy szakmai életem útja Kecskemétre, s egyúttal Bács-Kiskun megyébe vezetett, az elsők között ismerkedtem meg a Kovács fivérekkel. Bizony, csaknem negyed évszázaddal ezelőtt történt ez immár, amikor azt terveztük, hogy a kisgyermek cipőben járó Szórakaténusz Játékmúzeumot és Műhelyt a nemezezés mellett a népi sportjátékok központjává is fejlesztjük. Azt sem tagadhatom, hogy Farkas „Csiperó” Gábor volt az, aki összehozott minket, hiszen buzgón tervezgetett, ősi kiskun gyökerű népi olimpiáink elképzelhetetlenek lettek volna a táj költészete nélkül. Miként az ókorban vagy később, akkor: az 1980-as évek derekán, egyfajta szellem- és igyekezetóvó „mini-aranykorban”.

Akárhogy is történt és alakult azóta, megtanultuk becsülni, szeretni és civakodva is tisztelni egymást, és közel-távolból (mind a máig) számon van tartva, nyomon követve a másikat. Kovács Sanyi vagy Pista mindig, minden alkalommal váratlanul robbant be játék-hivatalomba vagy valamelyik közeli kedves presszónkba, lendülettel, ha kellett, idősebb testvéri korholással, de minden alkalommal egy-egy újabb verssel, töredékkel, annak előtte sosem hallott pusztai hőst, juhászt, valóban élt embert megénekelve.

Vagy rögtönzött laudációval a helvéciai csárdában, ahol jó szótól-ételtől-italtól eltelt észt és finn barátaink ledobták magukról kora tavaszi kabátjukat és maguk is ölre-birokra keltek; a büszke északi barátunk pedig verskoszorút kapott tőlünk ajándékba. Ha távolba verődve, de bármikor hazatérek „a hírös megyébe”, minden alkalommal Sándorékba botlom; a könyvtárban, könyvesboltban, a főtéren, a szalagház körüli utcák valamelyikén biztosan összefutunk.

Legutóbb, ez év elején is így volt a Kápolna utca derekán, ahol Sándor épp egy költő női társ friss versével ugrott a nyakamba. „Az enyéimet már ismerheted, barátom! Nézd, milyen csodát írt ez az asszony!” S valóban, ez az igazi csoda: örülni a másik szívének, teljesítményének – mindhalálig. Ez vezessen mindannyiunkat s ezt köszönöm az otthoniaknak ismét.

Kriston Vízi József etnográfus
Dombóvár

Forrás: Üzen a homok

Hozzászólások