Úgy vélem, az ősi és népi hit- és hiedelemvilágunk olyan gazdag, hogy Harry Potter elbújhat mellette! Természetesen nem kívánom becsmérelni a világhódító művet, csak szeretném felhívni a figyelmét minden magyar embernek, hogy szépapáink hagyatéka csodálatos világot tár elénk! Én büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem, és a világ egyik legszebb nyelvét beszélhetem. Szeretem a magyar hagyományokat, mert annyira ésszerűek és emberközeliek.

A magyaroknál toleránsabb népet nem ismerek. Ősi szokásaink mind erről szólnak: Isten, a haza, a család és az emberek szeretete, valamint a természet tisztelete! S még egy mondat: a hagyományaink kutatásán és az íráson kívül a versmondás jelent menekülést a torokfojtogató, levegőtlen, fullasztó, őrült táncot járó világunkban. Szerencsés voltam, mert mestereim e műfajban Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc és Bubik István voltak. ÁLDJA meg az Isten őket, nemcsak mint színészóriásokat, de mint csodálatos embereket is! Köszönöm, hogy elolvassák írásaimat!

Találkozás GÖNCÖL Táltossal (részlet)

Messze a város zajától, messze az idegtépő, lélekromboló világtól, csak itt érzem jól magam a Tenger király szőke hajú, makrancos lányának közelségében. Tisza Tündér mindig megvigasztal. Nem tudom, hallottátok e a regét: valamikor réges-régen, az alföldi nagy sík vidéken a Tenger király lakott , akinek hét szépséges gyermeke volt. A Hegyóriások addig küzdöttek a vizek urával, míg azt el nem kergették. Azonban az óriások a hét tündérleányt annyira megszerették, hogy megengedték nekik, ott maradhassanak az apjuk egykori birodalmában.

A tündérlányok azóta is itt laknak:  Duna, Tisza , Szamos, Maros, Dráva, Száva, Körös. Tisza királykisasszony haja ugyan nem olyan szép szőke, ruhája sem olyan fodros, mint egykor, ám a sok bántás ellenére fenséges és jóságos tündérként védelmezi azokat, akik hozzá fordulnak segítségért. Magához öleli alattvalóit, a fákat s az állatokat, akiknek már másutt nem jut hely honunkban. Itt nyugalomra és békére találnak. Én is ezért keresem fel a tengerkirály lányát azon a helyen, ahol még az érintetlen vad táj csendje lakozik. Nem hallani mást, mint a természet szimfóniájának halk hangjait.

Emlékszem, aznap tikkasztó hőség volt, a fák lombkoronái jótékonyan oltalmaztak, hűsítő árnyékot adtak. A víz simogató, lágy hullámai nyaldosták kezem, s én máris megfeledkeztem minden földi nyavalyámról. Pandora, a kutyám is roppant elégedett volt. Először bóklászott körülöttem, lefeküdt hűsölni, majd nekivágott a vadonnak. Nem telt bele sok idő, meghallottam különös ugatását, ami általában akkor hangzik fel, ha valami izgalmas felfedezést tesz.

Oldalt pillantottam, s láttam, hogy izgatottan kapar és ugat. Vajon mi lehet ott? Minden átfutott az agyamon, még a legabszurdabb horror történet is. Ám néhány perc múlva megoldódott a rejtély: egy kettétört, ócska szitát tartott a szájában. Kisebb viaskodás után elvettem tőle, s eldobtam bosszankodva , hogy már itt is szemetelnek. De ő ismét visszahozta, letette a lábam elé és elindult újabb zsákmányszerző körútra. Indulatosan fölvettem, s mikor újra el akartam dobni, hirtelen eszembe villant, hogy szépanyáim egyik legfontosabb tárgyának darabját tartom a kezemben. Néztem, nézegettem, és önkéntelenül el kezdtem egy  régi-régi éneket dúdolni:

“Adjon Isten lassú esőt,
Mossa össze mind a kettőt,
Szita-szita péntek, Szerelem csütörtök, Dob szerda.

Nagyon megörültem ennek a kis dalnak, mert amikor ezt kislány koromban megtanultam, nem is gondoltam, hogy a rostával nemcsak lisztet szitáltak nagyanyáink, de ha babot tettek bele, még a jövendőt is meg tudták mondani. Sőt, ha meg akarták tudni, ki lopkodja a tyúkot a faluban, akkor egy nyitott ollót szúrtak mindkét ágával a rosta kávájába, eközben neveket soroltak, s ahogyan a tolvaj neve elhangzott, a szita meglódult és kiesett az olló. Így kapták el állítólag nálunk is azt a falu szélén lakó embert, akit én csak “rossz bácsiként” ismertem.

Teljesen elmerültem gondolataimban. Észre sem vettem, hogy ritmikusan ütögettem kezemmel a szitát. Hirtelen hatalmas szél támadt, alig bírtam talpon maradni. Menedéket kerestem egy bokor mögött, de pár másodperc múlva minden elcsendesedett. Mintha csak a képzeletem játszott volna velem. Újra sütött a Nap, minden csendes és békés lett.
Na, erre innom kell! – gondoltam magamban. A táskámból elővettem gyomorfájásom nélkülözhetetlen gyógyszerét, a tejet. Lassan kortyolgattam az italomat. Újra élveztem a táj szépségét és az orkán keletkezését, csakis a Globális felmelegedéssel magyaráztam. Hirtelen megszólalt egy hang a hátam mögött:
– Adj Isten, Lányom! Adnál nekem egy kis tejet?
Ijedtemben majdnem kiesett a kezemből a pohár. Erőt vettem magamon s hátra fordultam. Egy magas, ősz, derékig érő hajú, bajszos idős embert láttam, kinek a bőre olyan fehér volt, mint a hó. Ruhája elég kopottas, ám a szeme csodálatos fénnyel csillogott. Az egész lényéből mély nyugalom áradt. Tekintetéből tisztaság és jóindulat sugárzott.
– Szívesen- mondtam mosolyogva, és feléje nyújtottam a poharamat. Mielőtt ivott volna belőle, egy kortyot kilöttyintett a földre, aztán komótosan leült velem szemben.
– Adni kell a Földanyának is – mondta, mert észrevette, hogy igen csak furcsállottam a dolgot.
Pandora biztosan megérezte az idegen szagot, és vágtatva rohant felém. Megijedtem, mert a kutyám, ha valakit három lépés távolságban meglát a közelemben, azonnal elébem ül, és halk morgással figyelmezteti az illetőt: ne tovább, mert ha közelebb jössz, vagy felemeled a kezed , azonnal szétszedlek! Legnagyobb megrökönyödésemre most nem ez történt. Körbeszaglászta az idegent, szűkölt egyet-kettőt, és a farkát csóválva letelepedett  mellém.
– Ki ez az ember? – tettem fel magamnak a kérdést. Az idős férfi olvasott a gondolataimban.
– Látom, szíved a helyén van lányom. Köszönöm az itókát. A testvérednek meg igazán hálás lehetsz ezért a kutyáért, mert ez az állat gondolkodás nélkül feláldozná magát érted. Már jó ideje figyeltelek, és sok mindent tudok rólad. Ismerem legbensőbb gondolataidat és Pandoráét is, de nem kell félned tőlem. A nevem Göncöl, tátorján széllel jöttem ,csillagom a Göncölszekér, lovam a táltos paripa, növényem a tátorján, hangszerem a dob és táltos vagyok, akit Te idéztél meg.
– Én?! Hogy-hogy? – Kérdeztem értetlenül.
Válasz helyett mereven a homokban fekvő szita darabra tekintett.
– Valamikor a rostákkal csak a termést szitálták és helyettük dobok ritmusára folyt a gyógyítás, a jövendölés és minden, ami az élet fontos dolgaival volt kapcsolatos. Talán Te is ismered  azt a gyereknótát, amelyik még őrzi a  dobbal való gyógyítás emlékét:

Gólya, gólya, gilice, Mér’ véres a lábad?
Török
gyerek megvérezte,
Magyar gyerek gyógyítgassa,
Síppal dobbal, nádi hegedűvel.”

Énekelte kicsit rekedtes hangon, de érdekes hajlatokat tett a dallamba, mely számomra teljesen megváltoztatta ezt a gyermekdalt. Kezébe vette a szitadarabot, megdörzsölte hétszer a kezével, ráfújt háromszor, és a szemem láttára változott át a rostadarab dobbá, mely kicsit az üsthöz hasonlított. Megszólalni sem tudtam az ámulattól.
– Látod, itt van a kezemben a dobom, melyen ha játszani kezdek, életre hívom az élettelent, megidézem az ég hangját, az ártó és ártatlan lényeket vallomásra bírom az állatokat, a fákat, a patakokat, a csillagokat, vagy elűzöm az ellenséget, aki népemet bántja. Biztosan hallottál már Kinizsi Pál dobjáról, amit úgy neveztek: Bika. Ha megszólalt, a törökök hanyatt-homlok menekültek.
– Te jó ég, más sem hiányzott az életemből, mint egy sámán! – dünnyögtem.
– Nekem semmi közöm a sámánokhoz, – csattant fel dühösen Göncöl – a magyaroknak nem voltak sámánjaik, csak táltosaik!
– Miért, van valami különbség a kettő között?

Folytatás következik …

Hozzászólások