Részben kerekesszékből, – erős küldetéstudattal – diktálja írásait

,,Borzongásuk a nem remélt vád –
így adnak e kicsinyek példát,
hogy fájdalmad szerényen éld át,
s legyen oly lágy a dallama,
mint ha a fű is hallana,
s téged is fűnek vallana.”
( József Attila)

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy micsoda csodálatos dolgokra képes az internet. Mennyi, de mennyi emberi sors tárul ez által elénk. Csak egyet nem tudunk, a másik ember kezét megszorítani, megölelni őt. Pedig milyen jól is esne! A véletlen ismét egy olyan emberrel hozott össze, akit szívesen megölelnék, de nem is tudom, hogy mit tudnék számára mondani. Azt hiszem, semmit, csak lecsordulnának könnyeim az arcomon… ő pedig meleg tekintetével rám mosolyogna.

Kedves Péter, kérlek, mesélj magadról, életpéldád felmutatásához ez szükséges. Tudom, hogy kemény ember vagy, hited, akaratod átsegített mindenen.

Azzal kezdeném, hogy nem érzem példaértékűnek az életemet, bár örömmel tölt el, ha mások ezt így látják. Hálás vagyok azért, hogy nem panelek vagy zsúfolt belvárosi épületek között nőttem fel. Olyan sokat ad egy vidéki gyermekkor, amit csak évtizedekkel később tud az ember igazán értékelni. „Messze még, messze még a láthatár, de otthonom nem lehet messze már”. „Jártam erre százszor, ismerem a fákról, nem lehet már távol.” Valahogy így vagyok ezzel… 2008-ig “csak” az emlékeim alján, valahol a szívemben és eszemben rejtőztek a múlt képei, aztán egyszerre előtolultak. Harminc év után láthattam viszont szülőfalumat. Persze nem ott születtem, hanem Váradon, de ennek ilyen értelemben nincs jelentősége. 
„Ha jártál már távol egy jól ismert tájtól, te érzed mit ér ez neked.” Akár kiskutya az ugatást, közelről fedeztük fel a környéket, a határt, mezőket, erdőket, fákat, állatokat. Legtöbb barát már a szívemben lakozik. Sokszor úgy gondolom, többet ér ez, mint a húsvér barátok. És igen, egyetértek azzal, hogy az internet „csodákra” képes.

Szüleim tanítók voltak…

Szüleim tanítók voltak, ez a tény minimálisan köztes állapotba helyezett, mert nagyon szerettem volna egy lenni a többiek között. Abban az előző rossz rendszerben – mert ugye rossz rendszerek váltják egymást -, tilos volt a vallás gyakorlása. Ma egyszerűen kinevetik az embert, bár elméletileg szabad… Egy csomó mindent meg kellett tanulnom arról, hogy miként éljek, éljünk úgy, hogy a kettőt összeegyeztessük. Hogy finoman fogalmazzak kifelé kevésbé, de belül nagyon is Istenkereső életformát folytattunk.

Nagykágyáról van szó, ez egy színmagyar falu, ahol annak rendje és módja szerint körülbelül annyira tanultam meg románul nyolcadikos koromra, mint annak idején Magyarországon egy átlagdiák oroszul. Ezért saját döntésem kapcsán román tannyelvű líceumba – itt így nevezik a gimnáziumot – iratkoztam. Rettegtem a nyelvtudás hiányától, néhány hetet lapítottam, aztán előbb a tanárokat kezdtem megérteni, hiszen az órákon tagoltabban és irodalmi nyelven beszéltek, majd a társaimat. Különben az osztály harmada magyar volt, akárcsak én magam.
Sokan mesélték, hogy megszenvedtek ilyen helyzetben, nekem – ha lehet így mondani – itt is szerencsém volt. Akkor kerültem először beszédkényszer helyzetbe, mikorra már értettem a gyors, részben tájszólásban, részben tinédzser zsargonban beszélőket, azaz akkor feleltettek először. Egyetlen kellemetlen emlékem sincs, bár voltak olyan tanárok, akikről jól tudtuk, hogy nem rajonganak a magyarokért, de a minősítésben ezt nem éreztették.

A tizenéves gyerekek minden korábban otthonról kapott és szerzett, másikat nem kedvelni elvárást csak addig tartják be, míg meg nem győződnek arról, hogy a magyar osztálytárs nem emberevő, illetve fordított felállásban a román osztálytárs sem az. Talán magam is bizonyíték vagyok arra, hogy nem feltétlenül igaz az – sőt egyáltalán nem -, hogy egy ilyen közeg elmagyartalanítaná az embert. Döbbenetes, de harminc esztendeje nem használom a román nyelvet, tehát ma már rendkívül hézagosan, mondhatni tört hebegéssel lennék képes a folyamatos beszédre. Ezután a katonaság következett, majd az egyetem. Itt egy picit elvétettem a sorrendet, mert egy sikertelen felvételi után már besorozás előtt munkába álltam és leszerelés után azonnal. Tehát munka mellett végeztem az egyetemet.

Bizonyára már gyermekkorodban is humán beállítottságú voltál, az élet mégis a műszaki pályára sodort. Mi az eredeti végzettséged? De mégis csak visszataláltál: ha jól tudom, teológiát és angolt is tanultál?

Nem tudom, hogy akkor humán beállítottságú lettem volna, inkább majdnem mindenre nyitott. Rengeteg dolog érdekelt. Azt hiszem, egész jó gépészmérnök lehettem volna, de akkor valószínűleg elmarad az irodalom, amit most már nagyon bánnék. Az akkori önmagammal bizonyosan nem értenék egyet, ha valamilyen időutazás segítségével ma találkoznánk, ugyanis gyűlöltem a vasfegyelmet és a kötöttséget. Mára rengeteg olyan emlékem maradt a katonaságból, amelyek nélkül szegényebb lennék. Persze tudom, az idő mindent megszépít. Amúgy még a vitáktól is viszolygok, de elkényeztetett gyerekeket hatékonyabban és gyorsabban – elnézést a kifejezésért – gatyába rázni, és ficsúrból férfit faragni máshol nem igen lehet. A munkahelyemen rengeteg intelligens kétkezi munkással találkoztam, akik szinte mindenben könnyedén zsebre tették volna vezetőiket.

Hasznosnak találom azt, hogy korábban és ma is többsíkú az érdeklődési köröm. Ugyan felületesnek érzem magam, de ennek azért örülök, mert aki egy adott dologba nagyon belemélyed, abból lehet egy briliáns matematikus, fizikus, biológus, történész, filozófus. Aki nem ás túl mélyre, úgy tanulmányozza a dolgokat, hogy a lényeg maradjon meg, annak esélye van arra, hogy széles látókörű legyen. Abban reménykedem, hogy ez nekem többé, kevésbé sikerült. 1990 és 1994 között megadatott az az öröm, hogy elvégezhettem a római katolikus teológia hitoktatói szakát. Akkor még olyan dolgok is lehetségesek voltak, amit ma már nehezen tudnék elképzelni. Az oktatók – nagy részük pap -, vizsgaidőszakban házhoz jöttek. Hogy miért nem tudom elképzelni? Lehetséges, hogy tévedek, de a társadalmi mentalitás akkorát változott, ami engem már irritál. Szomszédok, barátok nem segítenek egymásnak. A társadalombiztosítás is jelképes dologgá degenerálódott, és a szeretet valahol elsikkadni látszik.

Nem kell megijedni, nem vagyok pesszimista! Rengeteg olyan emberrel találkoztam, akik önzetlenül és ismeretlenül annyit segítettek, amennyit az enge
m ismerők valószínűleg sosem tettek volna meg. Van egy folyamatos segítőnk, aki nélkül semmire nem mennénk a leírásban. Tördelésért, szerkesztésért, lektorálásért, borítótervért még nem kellett pénzt kiadnom. Tehát saját magamnak ellentmondva, mégis létezik a segítőkészség és szeretet, csak valamiért rejtőzködő lett ebben a szerintem egyre furcsább világban. Élőhelyünket, a Földet százszorosan kiszipolyoztuk, és panaszkodunk, csak panaszkodunk, amiért nincs kacsalábon forgó palotánk. Elfeledjük, hogy van fedél a fejünk fölött, és nem a mesterszakácsok főztjét esszük ugyan, de még remekül el tudunk hízni. Angolul, már néhány évvel megváltozott egészségi állapotom után tanultam meg, viszonylag jól. A világirodalom angol anyanyelvű nagyjait eredetiben olvashattam. Ezért inkább úgy gondolom, hogy nem annyira visszataláltam, hanem el sem csellengtem a humán beállítottságtól, mert többek között az is vagyok.

Ha jól tudom, aktív sportoló, tájfutó voltál. Megtaláltad életed csodálatos párját és nemsokára jött a gyermekáldás. Milyen kór támadta meg egészségedet?

Jó néhány versenyt nyertem, sokszor lettem második, illetve harmadik. Az országos válogatott tagja is voltam, de hát a tájfutás sosem volt sztárolt sport. Nincs bevétel, nincsenek szurkolótáborok, de van egy hihetetlenül egészséges életmód. 1984 óta bizonyos értelemben megváltozott az életem, de aki akarja, megpróbálja úgy felfogni, mint a szorítót az ökölvívó. Igyekszik azon belül kibontakozni, vagy saját erejéből folyamatosan taszítani a korlátokat, illetve egy pillanatra sem adja fel a hitet. Ami ennél sokkal fontosabb, az Úr segítségét kéri és kapja. Ez esetben nem jelent akkora nehézséget, hiszen visszagondolva, életem minden egyes napján kaptam segítséget.

Erről ennyit mondanék. Mitokondriális miopátiáról van szó, de nem gondolom, hogy sokat kellene beszélnem róla, mert azelőtt sem a mitokondiumot, sem a miopátiát nem ismertem, így gondolom mások sem. A gimnáziumi évek alatt még el sem tudtam képzelni, hogy akár egyetlen órát ellebzseljek. Nem volt könnyű. Betegségemről még annyit, hogy rendkívül sok pihenést igénylek, nagyon kevés a napi „aktív” időm, de abban a hat-hét órában a lakáson belül helyet tudok változtatni, illetve bizonyos ideig ülök. Tizenhat, tizenhét órát pihenek, alszom. Nem mondom, hogy ez kellemes, de meg lehet szokni.

Mikor kezdtél el írni? Miből merítkezel, hiszen, ha jól tudom, az otthonodat is ritkán hagyod el? Milyen irodalmi műfajt részesítesz előnyben?

Még általános iskolás koromban kezdtem el verseket írni, gondolom gyermeteg sorok lehettek, a gimnáziumban is elkövettem néhányat. Kár, hogy nincsenek meg, szeretném őket látni. Feleségemen kívül senki nem olvasta őket. Néhány megmaradt, azokról – én úgy érzem -, nem reprezentatívak, jobbakra is emlékszem. Az írást 2009-ben, félig-meddig véletlenül kezdtem. Két-három ötletet közöltem egy közösségi oldalon, amelyeket kimondottan jól fogadtak. Nos, írásaim egészen érdekes módon jönnek létre. Elsősorban kell egy központi ötlet. Nagyon ritkán dolgozom ki előre a történetet, néha előfordul. Veszem a diktafont és mondom a szöveget, egészen úgy, ahogy közben a fantáziámnak csapongani van kedve.  Olyan is előfordult, hogy ötletem sem volt, csupán egy hangulatelem, ilyenkor vershez hasonló prózai írások születnek. Nagy munkával talán prózaverssé lehetne alakítani őket, de jobban szeretem úgy, ahogy vannak. A saját emlékeim, környezetemben történtek is megihletnek, majd a diktált anyagot két segítőm veti papírra, természetesen a szó átvitt értelmében, mert számítógépekről van szó. Néha egyáltalán nem tudom, mi lesz a történet vége, máskor csupán egy hangulati elem marad.

2008-ig rendszeresen követtem a napi politikát, hiszen addig csak tévéztem, rádiót hallgattam, háttérműsorokat követtem nyomon. Nem akarok felvágni, de szerintem bármikor beülhettem volna egy vitaműsorba, akár résztvevőként is, hiszen mást se csináltam. Azóta viszont fogalmam sincs arról, hogy ki, kicsoda. Egy nap alatt hagytam abba a politika figyelését, annyira megcsömörlöttem tőle.

Nagyapám neve is áll az emléktáblán: A központi Körös-híd felrobbantásának megakadályoztatásáért

A verspróbálkozásaim után néhány évtizeddel – huszonéves koromban írtam az utolsó, emlékeim szerint nem rossz verset – negyvenkilenc évesen diktáltam le első prózai írásomat, amitől meglepődtem. Maga a műfaj is meglepett, mert meglehetősen abszurd, némileg szürreális, groteszk – azt sem tudom hová soroljam -, írás született. Nagyon tetszett és szerencsére nem csak nekem. Előzőleg azt gondoltam, nem vagyok alkalmas ilyesmire. Innen indultam és merem remélni, hogy az évek alatt elég sokat fejlődtem. Nem vagyok már tinédzser, tehát nincsenek vesztegetni való tanulóévtizedeim. Négy kötetem jelent meg és további két nyomdakész regényem várakozik. Másik kettő lektorálásra vár, de azokat is viszonylag hamar közzé lehetne tenni. Novellás – tágabb értelemben rövid prózai írásokból – talán tíz kötetet is össze tudnék gyűjteni. Ezek mellett van két drámám és most készül egy – még nem tudom kisregény-e – nagyapám hősi haláláról.

Hol olvashatjuk írásaidat?

Írásaim jelentek meg a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratban, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiájában, a Holnapmagazin Életutak antológiájában, a Nyomtatott Holnap Magazinban és máshol. A bukaresti rádióban elhangzott jó néhány írásom.
Saját weboldalam: https://boerpeterpal.blogspot.ro/
Irodalmi magazinom: https://koborlokoborlovagok.blogspot.ro/

A világháló adta lehetőségekkel élek: Penna magazin: (https://penna.tintaklub.hu), Napiászok: (https://www.napiaszonline.hu/korzo/), Artpresszó:(https://www.artpresszo.hu/), A tanítványi láncolat: (https://lancolat.blogspot.com/), AlkoTÓház: (https://alkoto-haz.hu/), MagyarulBabelben: (https://www.magyarulbabelben.net/), CINKE: (https://cinke.origo-haz.hu/user/85), Holnap Magazin: (https://holnapmagazin.hu/index.php), PIPAFÜST: (https://pipafust.gportal.hu/), 7torony: (www.7toro
ny.hu), DunapARTcafé: (https://dunapart-cafe.net/index.php), Szabad szalon: (https://szabadszalon.gportal.hu/), stb.

A fiammal

Hány könyved jelent meg eddig?

Nyomtatásban 2010-ben jelent meg a “Nagyító alatt” című novelláskötetem, 2011-ben a “Le a láncokkal” című kötetem önkormányzati támogatással. 2012-ben “A nonkonformista” című kötetem jelent meg ugyanilyen módon, 2013-ban az “Engedélykérés” című kötetem.

Tudom, hogy igen termékeny alkotó vagy. Elvira, a párod nem is győzi a munkát, mellette még van egy segítőd.

Valóban van egy hűséges segítő, aki nélkül nem tudom, mire mennék, vele napi kapcsolatot tartok. A hanganyagot átküldöm, és ő önzetlenül segít a leírásban. Neve: Vörös Emilné.

Mit jelent számodra a gondolataid összefonása, elmondása? Jól gondolom, az életedet?

Nem szeretném eltúlozni, hogy az életet jelentené az írás, de nem is áll messze ez a kijelentés a valóságtól. Amikor nincs belső mozgató és külső visszajelzés, sikerélmény, akkor sokkal nehezebb. Úgy érezheti az ember, nincs értelme az életének, pedig annak mindig és minden körülmények között van.

Tudom, sok internetes barátságot kötöttél. Véleményed szerint olvasóid közül hányan tudják azt, hogy te nem éppen olyan vagy, mint az átlagember, legalább is az egészségi állapotod? De azt hiszem a hited, kitartásod, akaraterőd is sokkal több van, mint egy átlagembernek.

Nagyjából három esztendeig kínosan ügyeltem arra, hogy véletlenül se kerüljön napvilágra. Nem szerettem volna, ha nem az írásokat, hanem a mögöttük lévő “szerencsétlent” értékelnék. Az utolsó három interjúban már nem rejtettem véka alá, de nem is szeretném, ha sajnálnának, mert nincs miért. Mégis azt hiszem, hogy sokak jelen pillanatban is meghökkennének, ha tudnák. A hitemet nem én mérem, nem is szeretném felértékelni. Nem tisztünk egymás felett pálcát törni, ítélni és ítélkezni.

Kiknek a barátságára vagy büszke? Bizonyára ők is jó szívvel gondolnak rád.

Sokak barátságára büszke vagyok, olyanokéra is, akikről semmit nem tud az úgynevezett nagyközönség, ismert emberekére is. Az említett segítőmére, jó néhány írószövetségi tagéra, a váradi helyi irodalmi élet nagyjaiéra, ismert és elismert magyarországi írókéra, költőkére. Ha most elkezdenék neveket sorolni, óhatatlanul kifelejthetnék embereket, tehát inkább nem teszem.

Azt olvastam rólad, hogy boldog embernek vallod magad. Kérlek, mondj egy pár szót a családodról, mert úgy hiszem, hogy a boldogságunk titka nagymértékben a családunk kezében van, nélkülük darabokra hullik minden.

Lassan harminchárom éve tudatosult bennem, hogy a feleségem szeret. Házasságunk harmadik évében ajándékozott meg egy kisfiúval, én abban az időben betegedtem meg. Folyamatosan túlteljesített, dolgozott, gyereket nevelt és engem ápolt. A szeretet megmaradt örökre. Ő is természet- és irodalomkedvelő, mint én. Fiunk most huszonkilenc éves, angol szakos tanár, szüleimtől örökölte a pedagógusi vénát.

Kedves Péter, nagyon szépen köszönöm, hogy megismerhettük életedet, amely nem csak örömkövekkel van kirakva. De a fények rá-ráragyogtak a bánat köveire is, és meg-megcsillantak, mint a gyémánt, mert ilyen a sors, neked ez jutott osztályrészül. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked jobbulást és töretlen alkotókedvet. Ha Isten segít, és ismét arra járok, barátsággal átölellek Titeket.

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. május 1.

Boér Péter Pál:

Gyékényszéken

Visszagondolva üldögél gyékényszékén, mert valahol, talán éppen ott, azt remélte, szépet él majd szépen, csomagolatlan zavarnélküliségben. Megnyűtt, szétfeslett a szék gyékénye, meginogtak benne a remények, de nem haltak ki, csak átértékelődtek, mint egy meg nem feszített íj módjára meghajolt gerenda, ami még tartja a tetőt. A vétkek vétke lenne a keserűség urának bedugni egy nagy marék hizlalót, mert a gerincet fizikailag meg lehet hajlítani, akár el is törni, de az a belső tartásnak nevezett, ami a kitartással egy tőről fakad, életre ítéltetett. Ellenkező esetben a málló vakolat és az állagtalan semmi is több mint az, aki ilyen helyzetben törölközőt dob be.

Ott, azon a gyékényszéken, amit görcsös ujjak faragtak, és hozzáfonták ülőkéjét, ha jól emlékszik, nem arra tett fogadalmat, hogy az első esőcsatornában lecsorgat minden kitartást, becsületet, reményt, hanem lelki szemei előtt tárgytalanul tág lehetőségeket álmodott magának.
A gyermek másként lát még, de romlatlansággal. Optimizmusa is töretlen, ám ha a határok
nem létét el is kellett vetnie, azokat nem satupofánként magára szorulónak álmodta. Lélekben táguló igaz belsővel, amint a repedezett falba állított nagy zöld gerenda, becsülettel szánta beérni szépségre
lágyított lélekkel.

Acélos akarattal ötvözve vonta be az igaz szeretet húrjával, hogy ne valljon szégyent azelőtt a még majdnem új gyékényszéken üldögélő kisgyermek előtt, aki nem ismert sem rossz világot, sem legyőzhetetlent. Ha korlátokba fogódzva is, de mindig megjárta a kitűzött utat, a tükörből nem szégyenkezve nézett vissza önmagára. Neki tartozik most elszámolással, hogy ne kelljen restellnie magát. Néha hátrapillantva mindig előre néz, és újratanulja, mi is a fontos. Amit nem kilóra, méterre mérnek. Ára sincs, megvásárolhatatlan, de korlátlanul elérhető, ha összefog saját, hajdan ott üldögélt önmagával, és nem szab gátat érzelmeinek.

Kötelességteljesítés közben

Oldalra dőlt ősrégi építmény, kávája korhadt, a két gerenda is. Bár párhuzamosan, de félrebillenve álldogálnak az idő terhe alatt megrogyva. Pihennek. Még tartják a hengert és rajta a régi láncot. Hajdan kétkarú volt, mostanra egyiket elveszítve, féloldalt tekerős, mélységtől óvó, vizet adó. Korosztályából már mind kiszolgálták magukat, elapadt vizük, beomlottak, átadták a stafétabotot egy odébb ásottnak. Manapság fúródnak, de ez az agg hősként állja a rászabott kötelesség súlyát.

A kevés használattól már nem olyan kristálytiszta vize, mint kamaszkorában, de fittyet hány minden vízvezetéknek, nem foglalkozik a tervekkel sem. A teliség mindenekelőtt! Valamikor, valaki kemény munkával azért ásta, hogy vizet adjon. És az elapadt vizű, mégoly dölyfös társait is túlélve, keményen álldogál a huszonöt méter mélység fölött, hogy amíg magától szét nem mállik, vagy be nem omlasztják erővel, tegye a dolgát. Ami a legszebb, ő nem filozofálgat ilyen magaslatokban önmagáról, nincsenek önértékelési gondjai. A gőg legcsendesebb szellője sem fútta oldalba. Csak a majd száz évnyi felhőkből zuhogó, szórvány esőáradat, amit kútnak kötelessége kibírni, ahogy a hőt és a téli fagyot, meg minden más váratlan változást, mert nem a veszélyektől jajgatás, hanem sokkal fontosabb feladata van, így oldalra nyekeredetten is. Vihar sem kellene! Ha ráfújnék is szétesne tán, de még korhadékát átjárja a kötelességtudat és az, hogy értelme van létének, nem lehet felborítani.

Hozzászólások