Bánffy Dezső a dualizmus korának egyik olyan miniszterelnöke volt, akinek tevékenysége inkább negatívnak tekinthető. Neve elsősorban azért vált ismertté, mert hivatali idejében zajlottak a milleneumi ünnepségek honfoglalásunk ezeréves évfordulója alkalmából. Miniszterelnökként viszont zavart és meghasonlást okozott a magyar politikai életben.

banffy dezso

A kolozsvári Bánffy-kastély

Bánffy Dezső régi erdélyi arisztokrata családból származott.

Ősei jelentős szerepet játszottak Erdély történetében. 1843-ban született Kolozsváron. Édesapja Bánffy Dániel, édesanyja Gyárfás Anna volt. A család legidősebb gyermeke volt, három testvére közül ketten érték meg a felnőttkort, Jenő és Ernő. Az apa főispánként jelentős pozíciót töltött be.

Bánffy Dezső gondos nevelésben részesült. Fiatalkora nagy részét Kolozsváron töltötte, iskoláit is itt végezte. Nyilvános középiskolába járt, a híres kolozsvári református kollégiumba, ahol 1861-ben érettségizett. Ezután szülővárosában jogot tanult. Tanulmányait később külföldi egyetemeken, Berlinben és Lipcsében folytatta. A kor arisztokrata fiataljaihoz hasonlóan több külföldi utat tett, járt Belgiumban, Hollandiában és Olaszországban. Emellett aktív részt vállalt az erdélyi református egyház munkájában. Szigorú kálvinista hitét élete végéig megőrizte.

1865-ben fontos változás történt magánéletében. Házasságot kötött báró Kemény Máriával. Az esküvő természetesen Kolozsváron zajlott le. A házaspárnak négy gyermeke született, két fiú és két lány, akik közül Hedvig kisgyermek korában meghalt.

banffy dezso

Bánffy Dezső feleségével, Kemény Máriával

Az 1867-es kiegyezés után Bánffy Dezső hamarosan bekapcsolódott a politikai életbe.

Tagja lett a Tisza Kálmán által vezetett Balközép Pártnak. Ez a párt nem fogadta el a kiegyezés teljes politikai rendszerét. Reformokat sürgetett, és nagyobb önállóságot követelt Magyarországnak a hadügyi és pénzügyi kérdésekben. A párt színeiben indult el az 1869-es és az 1872-es választásokon, de a kormánypárt jelöltjével szemben nem sikerült parlamenti mandátumot szereznie.

1875-ben a Balközép kiegyezett a Deák Párttal, és Szabadelvű Párt néven új kormánypártot hoztak létre. Bánffy csatlakozott ehhez a politikai formációhoz, és szilárd támasza lett az új miniszterelnök, Tisza Kálmán politikájának. A miniszterelnök támogatásának köszönhetően egyre komolyabb pozíciókba került. Előbb jegyzőként dolgozott Belső-Szolnok vármegyében, majd Szolnok-Doboka megye főispánja lett. 1883-tól Beszterce-Naszód vármegye főispáni tisztét is betöltötte.

Főispánként sokat tett a megyei közigazgatás és úthálózat fejlesztéséért. Kiemelten támogatta a vasútépítési programot. De már ebben az időszakban kiütköztek jellemének negatív tulajdonságai. Agresszív, ellentmondást nem tűrő stílusa miatt a kortársaktól „a dobokai basa” gúnynevet kapta.

Keményen fellépett a Szabadelvű Párt ellenzékével szemben, és minden eszközzel akadályozta a román nemzetiségi törekvéseket. Tisza Kálmán továbbra is támogatta, és a bécsi udvar szintén értékelte a tevékenységét. Két kitüntetést is kapott, a Lipót rend lovagkeresztjét és a Szent István rend kiskeresztjét.

Magánéletében 1884-ben tragikus esemény történt, felesége meghalt. 1893-ban új házasságot kötött, feleségül vette Máthé Ilonát, aki csaknem 20 esztendővel volt nála fiatalabb. Emiatt politikai ellenfelei gyakran gúnyolták, de a házasság harmonikusnak bizonyult. A házaspárnak egy leánya született, Teodóra. Felesége később odaadóan ápolta a már idősödő és betegeskedő férjét.

Báró Bánffy Dezső (Digitális Képarchívum)

Bánffy 1890-ben lemondott főispáni tisztségéről, és az országos politikának szentelte magát.

1892-ben és 1896-ban a szilágysomlói választókerületben szerzett képviselői mandátumot. Az 1890-es évek az egyházpolitikai viták időszaka volt. A magyar parlament végül elfogadta az új törvényeket a kötelező polgári házasságkötésről és az anyakönyvvezetésről. Ezt az akkori miniszterelnök, Szapáry Gyula ellenezte és lemondott, de utódja, Wekerle Sándor keresztülvitte a reformokat. Wekerle ugyanakkor nem tudta elfogadtatni a zsidó vallás teljes egyenjogúságáról szóló törvényt, ezért lemondott.

1895-ben Bánffy Dezső lett Magyarország miniszterelnöke.

Rögtön komoly problémával kellett szembenéznie. A pápa aggódott a magyarországi egyházügyi reformok miatt, ezért nunciust küldött Magyarországra, aki élesen bírálta az új magyar törvényeket. Ezt a kálvinista Bánffy a magyar belügyekbe való beavatkozásnak tekintette, ami miatt konfliktusba keveredett Kálnoky Gusztáv közös külügyminiszterrel. A vallásos Ferenc József eleinte tétovázott, majd végül a külügyminisztert menesztette, és Bánffy folytathatta miniszterelnöki tevékenységét.

1896 a Honfoglalás ezredik évfordulója volt. A parlamenti pártok Treuga Dei-t (istenbéke) hirdettek, és felfüggesztették a politikai csatározásokat. Az országban fényes ünnepségeket rendeztek, nagyszabású építkezésekre került sor: Hősök tere, a kontinens első földalattija, budai vár stb. A fényt azonban hamarosan követte az árnyék.

1896 őszén parlamenti választásokat tartottak. A választásokat a kormánypárt részéről erőszakos kampány kísérte, mely segítségével a Szabadelvű Párt óriási parlamenti többséget szerzett. Az eseményeket a későbbi híres író, Herczeg Ferenc is elítélte. Ezt követően Bánffy erőszakra hajlamos jelleme egyre inkább kiütközött. Ez elsősorban a nemzetiségi politikában nyilvánult meg.

A miniszterelnök kifejtette, hogy a magyarosítást minden eszközzel támogatni kell, nem szabad engedni a nemzetiségek kulturális, nyelvi és politikai törekvéseinek. Korábban Kossuth egységes magyar politikai nemzetről beszélt, ezt most Bánffy úgy módosította, hogy egységes magyar etnikumú nemzetre van szükség.

Ez a soviniszta nemzetiségi politika a későbbiek során beláthatatlan károkat okozott Magyarországnak. Jóvátehetetlenül megrontotta a magyarok és a nemzetiségek kapcsolatát. Sok felekezeti iskolát államosítottak, a telepítési politika hátrányos volt a nemzetiségek számára, magyarul nem tudó cselédeket nem alkalmaztak, és bátorították a magyarokat, hogy a magyarul nem tudó piaci árusoktól ne vásároljanak. Mindez szöges ellentétben állt az 1868-as Eötvös József által megalkotott nemzetiségi törvénnyel.

Magyaros díszruhában 1896-ban (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

Bánffynak a parlamentben is egyre több problémája akadt.

A kisebbségben lévő ellenzéknek egy fegyvere maradt, az obstrukció. Ez azt jelentette, hogy sok módosító indítvánnyal, név szerinti szavazással, jelentéktelen dolgokról tartott hosszú beszédekkel (a beszédek időtartama nem volt korlátozva) megakadályozták a fontos törvények elfogadását. Mindez a parlamenti munkát gyakorlatilag lehetetlenné tette. Súlyos válságot jelentett az osztrák féllel történő gazdasági tárgyalások elhúzódása is.

A kiegyezés értelmében a gazdasági ügyeket tíz évenként újra kellett tárgyalni. Ez most az osztrák parlamenti válság miatt nehézségekbe ütközött, ezért elfogadták az ún. ischli klauzulát. Ez megszüntette a gazdasági megegyezés tízéves hatályát, helyette arra adott lehetőséget a magyar parlamentnek, hogy kezdeményezze az újratárgyalásokat.

Ezt az ellenzék a magyar függetlenség megsértésének tekintette, ezért felújította az obstrukciót, és megbénította a parlament munkáját. 1899-ben a parlament nem tudta elfogadni az új költségvetést, ami az ország működését lehetetlenné tette, így Bánffy kénytelen volt lemondani.

A népszerűtlen miniszterelnök a továbbiakban nem játszott kiemelkedő szerepet a magyar politikai életben.

Parlamenti mandátumát is feladta, majd az 1900-as évek elején újra megpróbált visszatérni. A Szabadelvű Párt súlyos válságba került, és Bánffy furcsa módon az ellenzékhez próbált közeledni. 1903-ban saját pártot alapított Új Párt néven, és több alkalommal parlamenti mandátumot szerzett a szegedi választókerületben (1904, 1905, 1906, 1910). Az ellenzéki pártok koalíciója győzelmet aratott a választásokon, de kormányzása teljes kudarcnak bizonyult. Bánffy pártja nem vált országosan ismertté. Közreműködésére a koalíció pártjai sem tartottak igényt.

A Szabadelvű Párt romjain Tisza István létrehozta a Nemzeti Munkapártot, amely abszolút többséget szerzett a parlamentben. Bánffynak ebben már nem volt szerepe. A volt miniszterelnök egyre többet betegeskedett, és 1911-ben meghalt.

Bánffy Dezső szerepe a magyar politikai életben egyértelműen negatívnak minősíthető. Az utókor is így értékelte, ezért nevét sem köztéri szobrok, sem utcák vagy intézmények nem őrzik. Halála után a Kerepesi úti sírkertben temették el, és síremléke ma is ott látható.

 

Weninger Endre

 

A magyar miniszterelnökök című sorozat korábbi része

 

Hozzászólások