Nemrégiben Kecskeméten, a Hírös Agórában rendezett kiállításán köszöntötték városunk vezetői a hetvenéves tősgyökeres kecskeméti alkotót. Ez alkalomból kértem fel: tisztelje meg újságunkat azzal, hogy mesél nekünk eddigi életéről, munkásságáról, sikereiről, esetleges kudarcairól is.

Balanyi Károly portré – 2016

Kedves Károly! Kérem, mutatkozzon be az Olvasóknak! Meséljen a szülői hátteréről, ahonnan elindult, majd a gyermekkoráról és az ifjúságáról is!

1946. október 12-én születtem Kecskeméten, szegény parasztemberek, Balanyi János és Szabó Ilona harmadik gyermekeként. Első élményeim a Kecskemét környéki tanyavilághoz, Úrrét pusztához kötnek. A természet közelsége és a paraszti életforma egyszerűsége adta azt a környezetet, amelyben ismerkedni kezdtem a világgal. Két bátyámmal teheneket őriztünk, és segítettünk a zöldségeskertben, miközben kíváncsian lestük a távolban a város tornyait, és füleltük az alig hallható szélfútta harangszót. Voltak napok, amikor 5-6 órát ültem az öreg zöldséges kút nyikorgó dobja alatt, és hajtottam a lovat körbe-körbe, majd vissza. Szerény körülményeink nem tették lehetővé, hogy az Úrréti Általános Iskolában elvégzett nyolc osztály után gimnáziumba menjek, ezért szüleim ipari tanulónak adtak.

Családi fotó szüleivel és két bátyjával – 1950

Jött a nagybetűs élet. Hol talált legelőször munkát, hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre? Volt példaképe, segítője alkotásainak kiteljesedésében?

1961-ben Kecskemétre költöztem. Mesteremnél szállást és teljes ellátást, no meg némi zsebpénzt is kaptam, így gyakorlatilag 15 évesen a saját lábamra álltam. Rajzolgató kedvemet igen felpezsdítette egy véletlennek tűnő esemény. Történetesen úgy adódott, hogy az első eredeti festmény, amit életemben láttam és megtapinthattam, az egy borzalmas, szarvasos, őszi erdős giccs volt. Mégis arra gondoltam, hogy milyen jó lenne lefesteni az úrréti erdőket, a homoki nyárfaerdőt, vagy a fasor végében nagyapám akácosát, amit mi egyszerűen csak kiserdőnek neveztünk. Így aztán nyaranta hétvégeken kezdtem járni az úrréti tájat, hogy lefessem, amit látok. Tapasztalnom kellett azonban, hogy a természet szépségével szemben mindig alulmaradok.

Tanáraim tanácsára 1962-ben kezdtem járni Goór Imréhez a Mátis Kálmánról elnevezett képzőművészeti szakkörbe. Az ottani komoly stúdiumok és beszélgetések ébresztettek rá, hogy a festészet nem feltétlenül merül ki a látvány reprodukálásával. Vannak más, a látványnál fontosabb, és számomra, ügyetlen tájképfestő számára sokkal izgalmasabb feladatok is. Ez nagy kedvet és erőt adott a további munkához. Az ipari tanuló évek után levelezőn kezdtem el a közgazdasági technikumot. Alig egy év után azonban közbejött két év katonaság az Uzovics telepi homokbuckák között. Mint hadtápos katona saját műhelyem volt, ahol alkalmam adódott rajzolni, festeni. Amikor 1968-ban elindult Zebegényben a Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskola, nyaranta két-három hetet dolgoztam ott, tíz éven át, ahol többnyire Mizser Pál osztályába jártam. A hagyományos rajzi stúdiumok mellett ez egy nyitott, kísérletező szellemű iskola volt.

Két bátyjával 1951-ben

1969-ben érettségiztem, és még abban az évben megnősültem. Mivel a feleségem izsáki, így lakásgondok miatt oda költöztem, és Borika szüleinél laktunk 1972-ig. Itt születtek ikergyermekeink, Zoltán és Zsolt, én pedig a helyi állami gazdaságban dolgoztam könyvelőként. Az izsáki évek alatt is tartottam a kapcsolatot Goór Imrével, akitől emberileg, szakmailag továbbra is sokat tanultam. Megfogott sokoldalúsága, ironikus, kritikus szemlélete. Képeim pedig egyre stilizáltabbak, szerkezetesebbek lettek. Ekkor főleg a festészet foglalkoztatott, és az, hogy az olajfestéket porfestékkel keverve, spaklival pasztózus és vibráló felületeket lehetett elérni.

1971-ben néhány éves rajzfilmes időszak következett, majd 1975-től az Erdei Ferenc Művelődési Központ munkatársa lettem. Ezzel elkezdődött életem leghosszabb, és szakmai tapasztalatokban, kapcsolatokban leggazdagabb munkaviszonya. Először grafikusként, később művészeti előadóként dolgoztam. Hosszú éveken át szerveztem és rendeztem a ház képzőművészeti programjait, kiállításait. Szerveztem egy Körkép című kiállítás sorozatot, melyben olyan nagymesterek reprezentatív tárlatát sikerült megrendeznem, mint Német József, Berki Viola, Kokas Ignác, Molnár Sándor, Gyarmathy Tihamér vagy Korniss Dezső. Közben érdeklődésem egyre inkább a grafika felé vitt. Tusrajzokat és vegyes technikával készült egyedi grafikákat készítettem, majd a Népművelési Intézet szervezésében, talán úgy ’79 tájékán részt vettem egy szitanyomó tanfolyamon, amely döntő hatással volt további munkásságomra. Az újonnan felfedezett technika, hogy a sokszorozott grafika immár azonos minőségben, korlátlan színbéli gazdagságot tud nyújtani, megtoldva azzal, hogy a rajzos elemek mellett lehetővé teszi a fotó és a fotógrafika használatát, óriási lehetőségeket kínált.

A Rajzfilmstúdióban 1971-ben

Mennyire emlékezetesek a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben töltött évek, ahol ön műhelyvezetőként tevékenykedett?

A nyolcvanas évek elején a szitanyomatokon a fotós, rajzos és festői tapasztalatokat próbáltam kamatoztatni. Vonzott a fotografika dokumentatív hitelessége. A tárgyi és társadalmi környezet fogyatékosságai foglalkoztattak, a hitélet elmélyülésével pedig megjelent a transzcendens igény, a szakrális művészet iránti érdeklődés is. A zománcművészettel 1983-ban ismerkedtem meg, és hamar kiderült, hogy leegyszerűsített formában a zománcipar is alkalmazza a szitanyomást az edények dekorálására. Kíváncsi voltam, hogy az addig kifejlesztett grafikai eszköztárat vajon át lehet-e menteni ebbe a műfajba. 1985-től, a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely megalapításától a műhely munkatársa lettem. Az évek során megtanultam ugyan a hagyományos zománctechnikákat is, de valójában mindig a szitanyomás és a fotóhasználat lehetőségei, a műfaji sajátosságok újraértelmezése, nem az ötvös technikák, hanem a zománc képzőművészeti alkalmazása izgatott. Tapasztalatokban gazdag évek voltak, jó és rossz értelemben egyaránt. 1990-ben megváltam a Zománcművészeti Alkotóműhelytől, és a szabadúszó alkotók bizonytalan státusával evickéltem nyolc évig.

Úgy tudom, hogy a zebegényi Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskolán is tanított pár évig. Mivel foglalkozott, mire tanította az alkotókat?

1989-től 1994-ig tűzzománcot tanítottam Zebegényben a Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskolán. Zebegényben olyan mértékben lekötött a csoport munkája, a korrigálás és a szakmai tapasztalatok megbeszélése, hogy ott magamnak soha nem dolgoztam. A zománcművészet teljes technikai sokszínűségét tanítottam, az ötvös zománcozástól a műfaj képzőművészeti alkalmazásáig mindent kipróbáltunk a hallgatókkal, de a saját fotografikai kísérleteimet akkor még nem vittem oda.

Műteremben – 1982

Melyik műfaj áll önhöz a legközelebb: a grafika, festészet vagy a zománcművészet? Hogy érzi, melyikből alkotott a legmaradandóbbat?

Több mint harminc éve kísérletezek a zománcművészet műfaji határait feszegető fotografikus eljárás alkalmazásával, amely kiváló lehetőségeket biztosít a tárgyias megközelítés és a transzcendens dimenzió ötvözésére. Technikailag ugyanazokat a ipari technológiákat alkalmaztam, amelyet a zománcgyári gyakorlat fejlesztett ki: kompresszoros szórás, festés, sablonozás, szitanyomás. Ezeket az iszapokat és zománcmasszákat erre kísérletezték ki, és ezen keretek között törekszem a lehető legnagyobb alkotói szabadságra. A legújabb művek ennek a technikának egy új dimenzióját feszegetik azáltal, hogy az egy-színnyomat helyett a több színnyomást alkalmaztam, új lehetőségeket keresve a fotografikai részletek belső színességének gazdagítására a színek tudatos eltérítésével és a rétegek olykori felcserélésével. Ez a több mint három évtizedes munkával kikísérletezett zománctechnika új lehetőségnek számít a műfajban, és számomra alkalmas eszköznek tűnik, hogy a látható világ formavilága szimbolikus jelentéstartalmakkal gazdagodva túllépjen saját tárgyi valóságán. Persze születnek olykor grafikák és festmények is, de a fő műfaj egyértelműen a zománcművészet.

B4 Stúdiós családi fotó – 2009

Hány egyéni és csoportos kiállítása volt eddig? Melyik az, amelyik a legemlékezetesebb?

A csoportos kiállítások száma, külföldi és hazai együtt, meghaladja a százötvenet, egyéni kiállításaim száma is eléri a harmincat. A legtanulságosabb 2006-ban a Cifrapalotában rendezett gyűjteményes kiállítás volt, ahol negyven év anyagából válogatva kiderültek számomra nemcsak az erények, de a fogyatékosságok is.

Közel húsz fontosabb köztéri munkát készített eddig. Mely alkotások a legkedvesebbek az ön számára?

A köztéri feladat mindig nagy kihívás jelent. Korábban, a 80-as évek második felében sok zománcozott cégért készítettem, ezek sajnos mára szinte teljesen eltűntek a városképből, sajnálom őket. Szeretem a homlokzati zománc kompozíciókat a Jókai utcán és a Print 2000 Nyomda épületén, az angyalos középcímert az országzászlón, amit Zoli fiammal közösen készítettünk, de talán mégis a legújabb interaktív köztéri plasztikám, a Tulipános Praxinoszkóp a legkedvesebb.

Tulipános Praxinoszkóp – 2015

Művészeti íróként, könyvtervező grafikusként is munkálkodik. Számtalan kiállítás szervezője, rendezője. Szeretném, ha ezekről is mondana nekünk egy pár szót.

Képzőművészeti kiállításokat több mint negyven éve rendezek. A művelődési központbeli feladatommal kezdődött, és rajtam maradt, mint teve hátán a púp. Néha sokak számára úgy tűnhet, hogy most is a művelődési központ, mai nevén a Hírös Agóra munkatársa vagyok, pedig csak a közösségi feladataim kötnek még mindig ide, a Kecskeméti Képzőművészek Közössége elnökeként. Szervezzük a közösség munkáját, rendezzük a kiállításokat, és tervezem a hozzá kapcsolódó katalógusokat. Biztos, állandó bevételünk persze nincs, ezért mindig a pályázatokra és a forgandó szerencsére vagyunk bízva. Év végén olykor elcsodálkozunk a kollégáimmal, hogy hogyan sikerül mégis ennyi mindent tető alá hozni. Közösségünk számos rangos kiállító teremben tudott bemutatkozni Magyarországon és külföldön egyaránt. Kecskemét mellett Sepsiszentgyörgy, Nagybánya, Debrecen, Balatonfüred, Szófia, Budapest jelentik az utóbbi néhány év főbb állomásait.

Művészeti írót is a szükség csinált belőlem. Ha jól emlékszem, 1998 és 2004 között dolgoztam a Köztér című havonta megjelenő lapnál, ahol művészeti, közéleti, hitéleti témákról írtam. Először próbáltam megtalálni a megfelelő újságírót az adott témához, de hamar kiderült, hogy egyszerűbb megírni a cikket, mint mások után loholni. 2006-ban sikerült elindítani egy kismonográfia sorozatot, melyet ifj. Gyergyádesz Lászlóval közösen, felváltva írunk és szerkesztünk, és a város kortárs képzőművészetének, jeles alkotóinak életművét dokumentáljuk.

Közös kiállítás Balanyi Zoltánnal – Nagybánya, 2015

Kérem, mutassa be számunkra a Balanyi Művészeti Stúdiót! Kik a tagjai a Bt.-nek? Mikor alakult? Milyen munkákat vállalnak? Megemlítene egy-két referencia munkájukat?

Szabadúszóként 1998-ra kezdett elfogyni a levegő, ezért feleségemmel, Borikával és két fiunkkal megalapítottuk B4 Stúdiót. Ez egy családi vállalkozás: Zoltán szobrász, Zsolt építész, én pedig azt teszem, amire éppen szükség van. Tevékenységünk kiterjed a képző- és iparművészet majdnem minden területére, a plakettektől kezdve képeken, köztéri szobrokon, családi házak tervezésén át. Akár katedrálisokat is tudnánk építeni. Az utóbbira sajnos még nem volt példa, de nem adjuk fel. Építettünk közösen nemzeti parki tanösvényt Bodogláron, Pince-présházat a Balaton-felvidéken, magzatvédelmi emlékhelyet az Arborétumban, a Bugaci Nemzeti park területén és több köztéri plasztikát.

Számos elismerést kapott eddigi munkásságáért. Kérem, sorolja fel ezeket a díjakat!

A díj nagy megtiszteltetés, mindig megerősít, de kötelez is. Valóban kaptam néhány elismerést, de nem szeretnék ezzel hivalkodni. Ami mégis a legtöbbet jelenti, az a 2009-ben kapott Ferenczy Noémi-díj.

Égetés a Kecskeméti Alkotóházban – 2015

Számos szervezet önt taggá választotta, amely arról tanúskodik, hogy szakmailag elismerik, megbecsülik. Melyek ezek?

Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete; Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége; Magyar Művészeti Akadémia Köztestülete; Tűzzománcművészek Magyar Társasága (alelnök); Magyar grafikusművészek Szövetsége; Kecskeméti Képzőművészek Közössége,(elnök); Műhely Művészeti Egyesület.

A sikerek mellett volt kudarca is az elmúlt években? Gondolok itt szakmai, esetleg emberi kudarcokra is.

A MAOE megyei képviselőjeként 1993-ban szerveztem egy országos, keresztény szellemű képzőművészeti kiállítást a Cifrapalotában Ecce Homo címen, melyet az országos kritika és a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének vezetősége is meglehetősen durván megtámadott. A szakrális törekvéseket persze nem adtam fel, és 2000-től triennálé jelleggel szervezem a Creator Spiritus című keresztény képzőművészeti sorozatot.

1996-ban városi támogatással létrehoztam, és közösségi feladatként egy évig működtettem a Kéttemplom Galériát, folyamatos nyilvánosságot biztosítva a városban élő képző- és iparművészeknek. A bukás azonban elkerülhetetlen volt, hiszen a támogatás kimerülése után a lassan beinduló forgalomból nem tudtuk a bérleti díjat és a rezsit fizetni.

Apám emlékére – 1985

Milyen tervei, céljai vannak erre az évre?

Csak a legközelebbi feladatokra tudok most koncentrálni. Január 20-án a Magyar Kultúra Napjához kapcsolódóan nyílik önálló kiállításom Budapesten a Duna Palotában, majd következnek a Tavaszi Fesztivál KKK-s kiállításai, májusban pedig a Tihanyi Apátság kiállítótermében fogunk egy nagyszabású kecskeméti képző- és iparművészeti kiállítást rendezni. Szeretném, ha ezeket a feladatokat méltó módon meg tudnánk valósítani. Messzebbre most nem is merek gondolni. A feladatokat pedig nem én keresem, az élet teszi elém, és nem tudok, vagy talán nem is akarok kitérni.

Hívő ember lévén mit üzenne az olvasóknak, embertársainknak, hogy hogyan próbáljunk élni ebben az új esztendőben?

A közösségeknek nagy megtartó ereje van, és tévutak sajnos előfordulnak, de számomra a teremtett világ rendje és Isten igéje a legjobb iránytű.

Isten Bárányai – 2016

Szerkesztőségünk nevében megköszönöm a beszélgetést. Kívánok önnek erőt, egészséget, sikereket a továbbiakban. Legyen még számtalan ihletett pillanata!

Adja a Jóisten!

 

Csíksomlyón feleségével – 2014                       Magyar Ugar X. – 2012    

 

 
Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások