Kovács L. István verseit, prózai alkotásait mindig szívesen, érdeklődéssel olvasom. Művei egy nyíltszívű ember nyílt vallomásai. A Versek, képek online oldalán találkoztam először írásaival. Azt vallja, az írás gyógyír a számára.

az iras gyogyir

„Ki a mély hallgatást nem érti, az szót magához ne vegyen.”- vallja Szerzőnk Ő és a csend című versében. Műveit olvasva tapasztaltam: valóban beszédes csend honol soraiban. Versei, prózái beszélnek a természet szépségéről, a csendes-bús elmúlásról, a halkuló szerelemről, a jövő fölötti aggódásról, találkozás pillanatairól, hitről, Istenről, a kitaszított ember világáról, kihívásokról, a hétköznapok szürkeségéről, szóval az élet megannyi rezdüléséről.

Kedves István! Mikor és hol születtél? Milyen volt a gyermekkorod? Mely vidékhez kötnek gyermekélményeid?

1956. február 12-én az ózdi kórházban születtem, szüleim Királdra vittek haza. Apukám bányász ember volt. Utánam született még három fiútestvérem. Az akkori időkhöz viszonyítva mondhatom, boldog gyermekkorom volt. Az iskola és az erdő közelében laktunk, a rengetegben játszani, csavarogni lehetett. Az erdőt, a fákat, a természetet ma is nagyon szeretem. Szép az alföld, de nagyon hiányoznak a hegyek, az erdei levegő.

Mesélj tanulóéveidről! Mikor kezdődött a versek, az irodalom iránti érdeklődésed?

Az általános iskolát Királdon végeztem. Nem voltam jó tanuló, de a könyveket, az irodalmat nagyon szerettem. Bár a nyelvtannal meggyűlt a bajom, a sok szabály és azok alkalmazása ma is hagy kívánnivalót. A magyartanárunk “Olcsó könyvtár” kiadványok forgalmazásával is foglalkozott, lelkes segítője voltam.

Itt találkoztam először olyan könyvekkel a kötelező olvasmányokon kívül, amik felkeltették az érdeklődésemet az irodalom iránt. Természetesen, mint szinte minden fiúnak, az indiánokról szóló könyvek jelentették a legtöbbet. Sok minden megtudható volt arról például, hogy hogyan kell bánni a természettel.

Úgy tudom, középiskolás éveidben születtek első verseid, legalábbis akkor vetetted papírra gondolataidat. Emlékszel, milyen téma érintett meg először? Támogatta valaki szárnypróbálgatásaidat?

Már hetedik, nyolcadik osztályban kezdtem kis bugyuta verseket írni, nem sok sikerrel. Abból az időből nem is maradt meg egy sem. Kinevettek otthon, így elment a kedvem egy időre tőle. Ipari iskolában kezdtem újra, de sajnos nem gyűjtöttem tudatosan, nehogy ismét nevetség tárgya legyek. A kollégiumi társak nevében felkérésre írtam lányoknak. Azok már sikeresek voltak, de mivel névre szóltak, nem tartottam ildomosnak megtartani őket. Igazán ott “fertőződtem” meg a versekkel.

az iras gyogyir
Rengeteg ünnepségen mondtam a három év alatt verset, a nőnaptól kezdve nemzeti ünnepeinken és más iskolai rendezvényeken is szerepeltem. Állítólag jó volt az orgánumom. Szavalóversenyeken vettem részt, főleg Petőfi és József Attila verseit adtam elő, illetve igény szerint más költőktől, még Vlagyimir Tyihonovtól is.

Ekkor még prózákat nem írtam, csak kis kamaszos, elsősorban szerelmes verseket. Abból meg volt bőven, hiszen “a tinédzser fiú szeme nagyon kerek, ahányat lát, annyit szeret”. Nem biztos, hogy az idézet pontos, de igaz volt.

A családalapítás, a munka, a kevéske szabadidő nem adott lehetőséget a folyamatos alkotásra, de olvasni sokat olvastál. Milyen témájú könyvek lapjait forgattad szívesen? Kik a kedvenc íróid, költőid?

Nagyon korán házasodtam, 19 éves voltam. Ráadásul el is kerültünk otthonról: Királdról Tiszakécskére költöztünk. Itt a munka, a saját lakáshoz jutás, a családalapítás volt a fő csapásirány. Három gyermekünk született, két fiú és egy lány. Ezért nem tudtam annyit olvasni, amennyit szerettem volna, de nem lettem hűtlen az olvasáshoz. Mindenevő voltam. Olvastam Jókait, Mikszáthot, Móra Ferencet, Arany Jánost éppúgy, mint Lőrincz L. Lászlót (Leslie L. Lawrence), vagy Vámos Miklóst, Győry Dezsőt.

Ami a verseket illeti, a fentebb említett Petőfi Sándor és József Attila mellett, leginkább Szabó Lőrinc, Váci Mihály, Baranyi Ferenc költészetét kedvelem, meghatározó irodalmi élményemnek tartom. Ha volt egy kis szabadidőm, és valami ihletet is kaptam, itt már tudatosan spirálfüzetbe írtam, és megtartottam a verseimet, prózáimat egyaránt. Azt is, ami nem annyira jól sikerült, hiszen az is az én “gyerekem”.

Az életednek volt egy mélypontja: „A gödörből az írás húzott ki.”- így fogalmaztál. Beszélnél erről egy keveset? Hiszen ez az időszak inspirált írásra: gondolataid, érzéseid közlésére!

Igen, sajnos volt egy balesetem, a saját házam építése közben a padlástérből leestem a pincébe, ami úgy közel hat méter lehet. Ülő helyzetben értem talajt, és a gerincem egy csigolyája a nagy nyomástól összeroppant. Ez nem műthető, legalábbis akkor még nem volt az. Nyolc hónapi lábadozás után nyilvánítottak csökkent munkaképességűnek.

Nagyon nehéz volt akkor, egy évig nem találtam megfelelő állást. Akkor bizony hiába volt itt a három gyerek, megfordult a fejemben, hogy feladok mindent. Ekkor kezdtem komolyan írni, eleinte verseket, majd egy felhívásra képhez novellát. Aztán a felülvizsgálaton csökkentették a százalékomat, és visszamehettem dolgozni. Azóta nem is hagytam abba. Valóban, az írás gyógyít.

az iras gyogyir

Díjátadás

Kik segítették, egyengették alkotói pályád?

A facebookon különböző csoportokba léptem be, itt találkoztam olyan emberekkel, akik polgári foglalkozásukból adódóan – tanárok, tanítók – szívesen segítik, egyengetik a rászorulókat tanácsaikkal. A teljesség igénye nélkül ilyen pl. Kozák Mari, aki első perctől figyelemmel kísér.

Erdei B. Ágnes sokszor lektorálja írásaimat, és felhívja a figyelmemet a hibákra, legyen az helyesírási vagy stilisztikai. Köszönettel tartozom azon magazinok szerkesztőinek is, akik megjelentetik írásaimat: Litera-Túra Magazin, Délibáb, újabban Szikla Magazin, alkalmanként Sumida folyó hídja kulturális és művészeti magazin.

Mely irodalmi csoportoknak vagy a tagja? Hol olvashatják az érdeklődők írásaidat?

Nagyon sok csoportnak vagyok tagja, de nem mindenütt jelenek meg, csak ott, ahová magamtól léptem be. Jelenleg Ózdi Alkotók és Befogadók, Kazinci Klub (ez egy kazincbarcikai csoport), Zuglói alkotók, Nóra művészpalettája, Lélekszirteken, Beőthy Művészeti Társaság, Creating people’s side. Továbbá van saját oldalam: Képes versek, verses képek.

Ismereteim szerint számtalan antológia jegyzi a neved. Említs néhány olyan gyűjteményt, amelyben megjelentek műveid!

Teremtés Antológia (2014), Válogatás a Versfórumból (2015), Válogatás Az Art’húr Irodalmi Kávéház Írásaiból, Litera-Túra Irodalmi és Művészeti Antológia (2016), Gold Pen Antológia (2016), Lélekvetés (Kazinci Klub 2018).

Érdekesnek vélem, hogy mostanában több prózát olvashatunk tőled. Van ennek valamiféle magyarázata? A versek háttérbe szorultak?

Igen, valóban, kicsit háttérbe szorultak a versek, mert ha hosszabb lélegzetű prózát írok, elfáradok, töltekeznem kell. Van két olyan prózám, ami eredetileg csak egy-másfél A4-es oldal volt. Olvasói unszolásra viszont folytattam őket és lett az egyik 11, a másik 31 fejezet, és minden fejezet meghaladja az egy oldalt. Viszont előfordul az is, hogy valamely szereplőnek adok verset a szájába. Tehát a prózában van vers is, ami magában is megállja a helyét.

Ma már nyugdíjasként a nap bármely órájában tollat ragadhatsz, gép elé ülhetsz, amikor homlokon csókol a Múzsa. Mégis; jellemzően melyik napszak hozza el számodra az ihlet perceit?

A hajnalok, az a megfoghatatlan csend, nyugalom. Kinézek az ablakon és látom, ahogy meghasad az éj, rést üt rajta a fény, és változó színekkel tarkítja a felhőket, az eget, attól függően, hogy milyen az időjárás. Kinyitom az ablakot, megérint a friss levegő. Csodás érzés.

Meg is szoktam említeni “áll a panoráma ablak előtt, forró kávéval kezében és nézi a hatalmas fenyőt…” Bár az ablak nem panoráma, de ami feltárul mögötte, az gyönyörű.

Az időmet azért most másként kell beosztanom, mert itt a második csodája az életemnek, a második fiúunokám, aki itt lakik velünk. Ő mindent felülír. Az első Angliában él, őt ritkán látjuk, sajnos. 

„Mintha nem is én gondolnám ki a szavakat, csak jönnek és jönnek” – gyönyörű ez a vallomásod az alkotásról, mint belső késztetésről. Mi ad ihletet?

Bármi és bárki. Szembejön egy másik alkotás, fotó, festmény, rajz, valakinek egy fél mondata. Volt már, hogy kommentet kezdtem valakinek írni, és azt vettem észre, hogy kész a vers, csak ki kell másolnom, formába önteni. A legtöbb verset, amit képhez írtam, azt Hainrichffy Kata alkotásai ihlették, de Erdei B. Ágnes, Josimovics László, Kivés Ilike, Kovács Éva, Agárdi Gabi, Sike Márta Magdolna munkái éppúgy megszólítottak már, mint Zsolnai Timea lámpái, szobrocskái, avagy más alkotók festményei.

Ha spontán verset írok, akkor is szívesen választok hozzá képeket csak azért, hogy bemutassam őket, hogy szélesebb körben ismerjék meg őket.

Tudatosan választasz versformát, esetleg a tartalom, a mondanivaló adja a formát? Van-e különösen kedvelt kifejezésmódod?

Főleg az első időkben volt, hogy tudatosan választottam, de bevallom, nem nagyon szerettem a szótagok számolását. Szonettem pl. kettő vagy három van, mert nagyon feszített keretei vannak, bármelyiket választja az ember. De tapasztaltam már azt is, hogy néha számolni sem kell, úgy jönnek a sorok, hogy a szótagok és a rímek is a helyükön vannak. Ilyenkor mondom, hogy nem tudom ki vezette a kezem, mert én csak leírtam, ahogy jött. Ezért inkább azt mondom, szabad verseket írok.

Néha felkérnek, hogy eseményre írjak, az kicsit nehéz, mert ismerni kell az alkalmat, a miliőt, ha pedig személynek szól, akkor kérni kell néhány jellemvonást róla. De még mindig sikerült megoldani a feladatot. Csoporttalálkozót is megörökítettem már négy alkalommal, a “Székelyföld Szerelmesei”-nek évenkénti találkozójára.

A művészember adni akar önmagából: örömet, fényt, értéket. Neked mik a terveid a jövőre nézve?

Adni, adni, adni, önmagamat, olvasóimnak a tiszteletemet, szeretetemet, legfőképpen a nagyrabecsülésemet. Mert nem adhatok mást, csak azt, aki és ami vagyok!

Csodás gondolattal nyitod a hivatalos oldalad: „A nyíltszívű embert nyílt szívvel kell várni, az ajtót előtte sarokig kell tárni!”

Ma is ezt vallom! A nyíltszívű embert sokszor érik sérelmek, de a bezártságnál, a mellőzöttségnél, az egyedüllétnél rosszabb nincs.

az iras gyogyir 
A Montázsmagazin nevében szeretettel kívánok neked sok-sok nyíltszívű, irodalomra fogékony olvasót, akik a te nyitottságodra, őszinteségedre rímelnek. Vagy általad megszerezhetik azt a képességet, amely a világ egyszerű dolgainak a megértéséhez vezet. Sok-sok sikeres alkotóévet, jó egészséget kívánok. Köszönöm a beszélgetést.

Köszönöm szépen, hogy megtisztelt a Montázsmagazin és személyesen Te, kedves Margó.

az iras gyogyir

Kovács L. István és felesége

 

Kovács L. István

A hegyek felé

Utazom,
füstös, kátrányszagú, mocskos vonatkupék ráznak,
mellettünk elsuhan a táj, fák, bokrok és házak,
s míg tükörképemet nézem a zöld lombok között,
gondolataim kalandoznak homlokom mögött.

Már rég voltam itthon, most szalad velem a vonat,
egyre magasabbnak látom az imádott dombokat,
integetnek gyantaillatú, zúgó fenyvesek,
és suttogó tölgyerdő nyeli el a síneket.

Élő, zöld alagútban füstölve robogunk,
néha egy-egy állomáson megáll a vonatunk,
gyönyörködöm, bánattal nézem ezt a szép tájat,
vajon miért mentem el, erre nincs magyarázat.

Szép az alföldi táj is, megvan a maga bája,
gémeskút, s végtelen rónák legelésző nyája,
frissen szántott föld életillatú barázdái,
a ringó búzamezők pipacsos hullámai.

De ha már megcsapott az erdei avarpára,
és másztál már gyantától ragadó fenyőfára,
vagy ölelve szívtad magadba a tölgy erejét,
akkor itt vagy otthon, legyen a világ bármily szép.

Utazom, tükörképem a vonat ablakában,
gondolataim valahol a hegyek magasában,
gombát szedek, és szederbokor tépi a bőröm,
otthon leszek, és a többivel nem törődöm.

2016. március 11. Tiszakécske

Ő és a csend

Ki a mély hallgatást nem érti,
az szót magához hiába ne vegyen.

Hull csak, hull az égnek könnye,
arcom mossa minden csöppje,
vele folyik lelkem minden gyöngye,
Isten előtt az ember nagyon gyönge.
Nem kell szó, csak a lélek csöndje.

Te, akinek imába foglalom nevét,
nem hallod, ajkamat nem hagyja el beszéd,
csak térdelek lehajtott fejjel,
várom, talán értesítesz egy jellel,
hogy velem vagy, hogy néha eszedbe jutok.

Imám néma, a szócséplés nem kenyerem,
nálam a zajban is csöndé a figyelem.

És csend van, hideg csend köröttem,
lábaid toppanását várom, még nem hallom,
fuvallat, mint szárny rebbenése érinti arcom,
és érzem, titkon együtt lebegek veled,
lassan úszom, egy kicsit már a föld felett.

Áldott legyen Ő és a csend szívünkben,
imámból most fölnézek az égre,
felhők között a sok csillagképre,
eltűnődöm, melyiken lakhat Isten,
hogy fölért hozzá a sóhaj, a fohász innen.

2017. július 1. Tiszakécske

 

Csak a hajad lett ősz…

Néhai ifjúságod ráncaidban pihen,
ősz hajad, mint fehér selyem libben,
talán néha egy kicsit remeg kezed,
és lépteidet bizonytalanul teszed.

De nyomtalanul nem múlik el semmi,
ölelő karjaidban olyan jó megpihenni,
mosoly, mi arcodról soha nem fogy el,
tele van kedvességgel, szeretettel.

A ma is parázsló, csillogó szemed,
még megperzsel egynéhány szívet,
hisz árad, sugárzik belőled az élet,
csak a hajad lett ősz,
harmóniádat nem törték meg az évek.

2017. március 31. Tiszakécske

 

Megállt az idő

Megállt az idő, legalább is lassabban telik. Mióta elmentem szinte semmi nem változott, talán kevesebben lakják a falut, sok ember örökre távozott. Az ifjúság elszökött határokon túlra, nem látja, a szülői házat az enyészet dúlja. Bár üresen áll sok régi udvar, azért még tartja magát az épület, dicséret nekik, jó munkát végeztek a régi mesterek. A kapukban senki nem áll, erre már a madár is ritkábban jár. Néhány liba ugyan csipkedi az útszéli zöldet, őrizni nem kell, nincs az sem, ki lopná őket.

Pedig még szép ma is a falu, nagy lombos erdő karolja hűen, van hol hiányos a vakolat, de szorgos kéztől lehetne még palota. Csak hát a szegénység, az tartja magát hűen. Lelkét honvágy égeti annak, ki elment, mégsem érdekli jussa, vagy erejéből csak az emlékre futja. Ha egy öreg búcsút int a világnak, városból jönnek, itt már nincs, ki utoljára megágyaz.

Én még ebben az országban élek, néha, néha hazatérek. Pedig már senkim nem lakik itt, csak nosztalgiázom egy kicsit. Már nem ismer meg senki, ahol mozgást látok, beköszönök, válasz nincs, idegennek néznek, félve osonnak a házba, s diszkréten mozdulnak a függönyök. S szinte hallom: Vajon ki lehet, milyen kósza szél fújta erre, vajon mit akar e holt vidéken, mi lehet a terve?

Egy ház előtt megállok, hosszan nézem, zsebembe nyúlok, a kaput nyitnám éppen, (Nem az enyém, de itt nőttem föl, anyámék eladták régen). Gondoltam, beköszönök, de ugatva rontottak rám némi ördögök. Aztán előkerült egy néni, ő ismer engem, úgy véli. Szerinte X-nek a fia vagyok, no, kerüljek beljebb, s egy kávét is kapok.

Szabadkozom zavartan, nem azért jöttem, hogy vendégül lásson, csak megnézném gyerekkori állomásom. Erősen panaszkodik a néne. Fiam, ide most sok fiatal kéne, de munka régóta nincsen, bezárt az iskola, a bolt, pedig régen itt milyen nagy élet volt. A mezőn kezek szorgoskodtak, élelem termett. A hegyek nótaszót vertek vissza, ma meg csak a fanyar könnyeket issza. Kenyeret, tejet csak délután hoz egy autó, patikaszer sincsen, erdők, mezők füve az élet kincse. Orvos csak akkor jön, ha menlevelet kell írni, temetéshez papot sem kell híni, megoldja a város egy-kettőre, az Isten mentsen meg tőle.

De néném, önkormányzat vagy elöljáró nincsen?
Minek ide fiam, alig vagyunk már vagy tízen!
A nyugdíjunkat is egyszerre hozza ki posta, hogy ne utazzunk érte a városba. Bizony, akkor nem tartana ki a másikig, mert drága az út oda-vissza, a postaautó meg több faluba hozza.

A számíze egyre fanyarabb, már-már keserű, de mégsem az, mert a néne arca valamitől mégis csupa derű. Nem értem, de nem firtatom, ő mégis megérzi gondolatom. Kérdés nélkül jön a válasz. Tudod, fiam az emlékek tartanak egyben minket, a szívünk fáj, mert hiába várjuk vissza gyermekeinket. De ha esténként kiülünk a padra, nem kesergünk, emlékszünk még minden napra. Hogy mi volt az ebéd tegnap, az ördög sem tudja, de melyik fiú hogy ölelt a bálba, s ki kivel ment hátra, azt feledni nem lehet.
Búcsúzóul megöleltem. Éreztem, mily vékony madár a csontja, néhány könnycsepp gördül az arcomra. De éreztem azt is, hogy szívében a szeretet erős, mint egy öreg tölgyfa.

2019. 09. 09. Tiszakécske

 

Orosz Margit költő

 

Kapcsolódó cikkünk a Montázsmagazin Íróklubjából:

Hajdan Vali, az örömet hozó költő, előadóművész

 

 

Hozzászólások