Ha művész lennék, vállára keresztet, kezébe koronás magyar zászlót festenék. Szoknyájába kapaszkodna egy fiúcska és egy lányka. Mozduló, mozgó figura lenne, hiszen mindig vibrál, lüktet körülötte a levegő. Valami belső tűz van ebben az asszonyban. Lobog.

asszonysors4

A cikk szerzője: Dömök Elíz

A közelében mindenkit megperzsel. Akarva-akaratlanul is melegít és éget is egyszerre. Sudár termete, büszke, egyenes tartása, nyílt tekintete, – mely elővillan a dús hajkoronája alól – azt sugallja: – A vesédbe látok, itt nem lehet mellébeszélni. Rövid, tömör mondatai, választékos megfogalmazásai, gyors reakciói hol gyanakvó, hol védekező állásból tüzelnek rám. Olyan ember benyomását keltette bennem, aki nagyon egyedül volt életében, és önállóan kellett mindig helytállnia.

Magam kértem rá, hogy mondja el élete történetét.
– Hallgasd, mit írtak hatvan évvel ezelőtt nekem, Erdély egyik legrégibb családja hatodik gyermekének: „Drágább vagy nekem mindenkinél és mindennél, mert visszaadtad, amit örökre elveszettnek hittem: A Hitet, a Reményt és a Szeretetet.”
– Ki volt az, aki ilyen gyönyörűen fogalmazott?
– A sorok írójával 1945-ben megtartottuk az esküvőt. Ő a háborúban veszítette el fél szemét egy vitézségi ezüstérem árán. Kenyerünket mint újságíró, mezőgazdász és ifjúsági igazgató kereste az Alföld egyik megyeszékhelyén. Boldogságunkat megkoronázta kisfiunk születése. De nem sokáig örülhettünk egymásnak, mert az AVH

asszonysors2

Kistarcsa – Internálótábor

1950. október 5-én letartóztatta a páromat. Kistarcsára internálták, és szám nélküli Véghatározatot írattak alá vele. A megokolás az volt: szervezkedés. 1953-ban Kistarcsán egy számára ismeretlen bíróság hét évi börtönbüntetésre ítélte. A bírósági eljárás lefolytatásáról, az ítéletről semmiféle iratot nem kaptunk. – Elrévedve néz maga elé, majd egy füzetet vesz elő, lapoz benne, s az orrom alá dugja, hogy olvassam hangosan:
– Mi ez? Csak nem naplót vezettél?
– De igen. A fiamnak szántam, hogy olvassa, ha majd felnő.
„Egyedül maradtam.  Ifjú asszony, karomon a kicsi gyermekemmel. A rokonok, az ismerősök félve köszönnek az utcán. A „legjobb” barátok messze elkerülnek. Minden lépésemet figyelik az utcasarkon strázsáló spiclik, a barna félcipős besúgók. A lázas, beteg gyermekemhez nem mer kijönni az orvos. Éjjel, az őrszemet kijátszva viszem el hozzá. Pénz nélkül, kereset nélkül maradtam. De enni kér a gyermek. A két diplomámmal meg sem kísérlem, hogy a pedagóguspályán kapjak állást. Segédmunkás leszek. A hímzéshez szokott ujjaimmal a napszámos kapájával, a nehéz fizikai munkákkal is megismerkedek. 1950-től 1953-ig állandó rendőri felügyelet alatt állok. Naponta délután öt órakor meg kell jelennem a kapitányságon. Az állandó félelem, a házkutatások nemcsak engem, hanem a kisfiamat is megviselik. Mindkettőnk haja csomókban kezd hullani.”
–    Hogy lehetett állandó félelemben, szegénységben, barátok nélkül végezni a napi robotot? Mi tartotta a fiadon kívül még benned a lelket? Mi adott erőt?
Azért jó emberek is akadtak. Férjem cellatársának édesanyja faluról hol egy kis krumplit, káposztát, tojást, hol ezt, hol azt hozott, vagy küldött nekünk. Isten áldja meg érte. Én meg reszkettem a férjemért és vártam, vártam Őt haza. Az isten segítségében bíztam. Ez a hitem mentett meg, s óvott a kétségbeeséstől. A fiunk pedig nőtt apa nélkül, akit csak az elbeszéléseimből ismert.

asszonysors5

Az Alföldön

Így vall Ő maga: ”Hazavittem a két kiflit, hogy jó lesz vacsorára. Mire leültem, hogy megegyük, Ő már mindkettőt befalta. Előfordult, hogy három napig egyedül volt otthon, mert az AVH nem engedett haza. Arra akartak kényszeríteni, hogy az uram ellen valljak. Újra akarták tárgyalni a férjem ügyét, mert kevesellték a hét évet. A mindennapi kenyérkereset mellett reszkettem a férjemért. A börtönből levelet csak egy hónapban egyszer tíz sort írhatott. Mégis Ő tartotta bennem a lelket a kicsempészett leveleivel, írásaival. Hát lehetett volna hűtlen az ember ilyen sorok után?”- s már olvassa is:

„Kelt: 1953. október 30. Drága Kicsim! Úgy fogok e levél megírásához, mintha imádságba kezdenék. Templomban látom magam, jobbomon egy hófehérbe öltözött fátyolos, remegő szép szőke leány… Aztán a várt nagy pillanat szépségében megszólalt a drága kicsi angyal: szeretem, holtomiglan, holtáiglan…De nemcsak házassági évfordulónkról emlékezem meg, hanem születésnapodról is. Huszonkilenc évvel ezelőtt hozott világra drága Édesanyád. Nekem szült Téged, s ezért ismeretlenül is forró szívvel köszöntöm. Fájdalom volt, nagy szenvedés, s úgy látszik ezt neked is hordoznod kell. Ez jutott osztályrészedül, s legszebb fiatal éveidet miattam kellett elveszítened. Drága Kicsim!  Én nem ezt akartam, nem így gondoltam. azt hittem, jók az emberek. De becsaptak, megaláztak, s ezért kell most innen és így megemlékeznem nagy ünnepeidről. Kérem a jó Istent, hogy adjon Neked további nagy erőt a szenvedések elviseléséhez… Ne sírj az elveszett évek után. Nem múlt még el feletted az idő. Tudom, mit jelent a hiányom, tudom, milyen kínos érzés a kielégítetlenséged. De ne gondolj sokat erre, hanem arra, hogy áldozatod nem lesz hiábavaló. Kicsim, Te számomra sosem fogsz megöregedni. Ezt már írtam egypárszor és most megismétlem. Mindig úgy, de úgy szeretlek, hogy fel sem foghatod ezt a nagy szerelmet. Mennyit, de mennyit írtam már erről a nagy szerelemről, s megismétlem, s állandóan Hozzád és feléd küldöm, hogy lásd meg: nem tudok, és nem akarok szerelem, a Te szerelmed nélkül élni!”
– Mikor szabadult a férjed a börtönből?
– Szabadult? 1956. május 10-én a márianosztrai börtönből feltételesen szabadon bocsátották. Az ott kapott igazolványon kívül egyéb, az ítéletre vonatkozó dokumentumot nem kapott. Mint segédmunkás dolgozott különböző műhelyekben, különböző üzemeknél. Munkatársai megérezték, hogy ez az ember nem közülük való. Nem beszélhetett a börtönéveiről, de tudták, hogy nem bűnöző, hogy valaha jobb napokat látott. Maguk közé fogadták, megtanították a különböző fogásokra, besegítettek neki, hogy tudja teljesíteni a tervet.

asszonysors3

Márianosztra – Börtön és fegyház

– Októberben kitört a forradalom. Gondolom a megyeszékhelyen, ahol laktatok, ott is mozgolódás támadt.
– Igen. 1956.  A történelem vihara korbácsával ismét közibénk csapott. A népfelkelők városunkban is tombolni akartak. A megvadult tömeg megfékezésére Őt, a börtönből szabadultat kérték fel a vérontás elkerülésére. Megteszi. Sok kommunista életét menti meg ekkor beszédével. De egy újságcikket is megfogalmazott a helyi újságban a Független Kisgazdapárt újonnan megalakított szervezetének felkérésére. – Egy megsárgult újságot nyom a kezembe. –Olvasd!-

„Most, amikor közelből vagy távolból, de a régi és idegen fegyvercsövek ismét bölcsőink és templomaink, földjeink és gyáraink felé merednek,- mikor a múlt rombolása kétségbeejtően fáj, mikor minden elszántság vagy könyörületességi szándék percről percre párbajt vív lelkünkben, most marokra kell fogni a közös indulatokat! Egyik társadalmi osztálynak, s ezen belül egyik pártnak sem lehetnek elkülönült céljai. Talán a végítélet, talán a nemzeti megdicsőülés pillanataiban, most nincs külön út! Nincs mód az egy helyben történő helyben topogásra! Mert a felszabadult lelkek nagyot, határozottat akarnak és fognak lépni. Bele akarnak taposni a bizonytalankodók, az egyéni kételkedők sokaságába, hogy megmenthessék a jövőt!”
– A cikk megjelent. A forradalmat eltiporták a lánctalpak. A néhány hónapos boldogságotok után mi történt veletek?
– Megint jöttek a naponkénti, szégyenteljes, megalázó zaklatások, melyeket el kellett viselnie a családunknak. Rendőrségi kihallgatásokra naponta berendelték a férjemet. A házkutatások, a megfigyelések, a rettegések órái megszaporodtak. Ismét megfagyott a levegő körülöttünk. Amit már sejtettünk, bekövetkezett.

asszonysors1

1957. július 16-án a rendőrség ismét letartóztatja a férjemet, Tökölre internálják. 1958-ig előzetes letartóztatásban van. A bíróság most egy évi börtönbüntetésre ítéli izgatás miatt. A fiam ekkor tíz éves. 1957-ben pedig megszületik a kislányom. A kórházban a férjem első látogatásakor nem tudja elrejteni sebeit, melyeket a kihallgatásokon kapott. Profilból fényképezték le a börtönben, hogy ne látszódjon az összetört pofacsontja. Még a szülésemet levezető orvost is meghurcolták.
Éhség és nyomor jött ismét a mindennapjainkba. Már két gyermeket kellett etetnem, óvnom egyedül. A felcsillant reményünk ismét sárba taposva. Egyedül kellett helytállnom mindnyájunkért.
– Látom a fényképeiden, nagyon csinos voltál fiatalasszonynak is. Most is sugárzik egyéniséged fénye, s megszépít még a keserű emlékezés is. Egyedülálló nőként kiéhezett férfiak nem környékeztek meg?
– Ne is mondd! Ha beszélőre mehettem, pimaszul végignéztek, megjegyzéseket tettek rám. Az AVH-s tisztek pedig felajánlották, hogy testi szolgálatom fejében több levelet írhatok, elintézik, hogy többször láthatom a férjemet. Undorító volt. Én szerettem a férjemet, s megesküdtem a hűségre, a holtomiglanra-holtodiglanra már az esküvőnkön a templomban.
– Mikor szabadult a férjed ismét?
1958 végén kiengedték. Elhagyjuk a megpróbáltatásaink színterét. Az ország másik végébe költözünk. Szeretnénk normális családi életet élni végre mindnyájan együtt maradva. De a megszokott félelmünk nehezen oldódik. A párom egy kis faluban kap állást a mezőgazdaságban. Elismerik, mint agrárszakembert a tsz-ben, de amikor a jobbítás szándékával megemlíti a visszásságokat, a rendetlenséget, a visszaéléseket, rögtön a fejéhez vágják: -Te csak hallgass, te börtönben voltál! Vissza akarsz kerülni? Feljelenthetlek, tudod? – Pedig még a párttitkár beszámolóit is nem egyszer ő fogalmazta meg. Ő indította el először az országban a „Közös Úton” című Tsz újságot 1967-ben. Mindezek ellenére erkölcsi bizonyítványt nem kapott. Nem érezhette magát a haza teljes értékű polgárának. A gyanakvás, a félelem, a bizalmatlanság, a szakmai féltékenység megkeserítették a hétköznapjait. A munkatársai nem tették lehetővé, hogy örömmel, legjobb tudása szerint végezze a munkáját. Pedig eredményei, teljesítményei kiválóak voltak. Tíz év után mégis alacsonyabb munkakörbe helyezték, kevesebb fizetéssel. Nem volt mindegy a családnak, hiszen a gyerekek jól tanultak. Középiskolába, továbbtanulni készültek. Mi értettük egymást fél szavakból, pillantásokból, félmondatokból, mozdulatokból is. De az átélt szenvedések nem tűntek el belőlünk nyomtalanul. Mondhatom úgy is, kiégtünk. Elfásultunk a hétköznapokban. Én, mint a többi falusi asszony baromfit, disznót neveltem, veteményest gondoztam, kukoricát kapáltam. A gyerekeinkért, az ő szebb jövőjükért gürcöltünk. A munkába temetkeztünk.
– Mi dúlta fel s osztotta meg a falu lakosságának véleményét 1970-ben?- hosszú hallgatás után megtörli az arcát, s megszólal:
– Felakasztva megtalálják férjemet a magtárban. Azt híresztelték, hogy öngyilkosság volt. De én tudom s érzem a mai napig, ez nem igaz! Boncolni sem engedték. Örök kérdések mardosnak éjszakánként, hiszen egy héttel a halála előtt avval jött haza:-„Nem tudom, ki vagy mi van ellenem, megint figyelnek.” Kik juttatták ide? Kik látták utoljára? Kik kényszerítették? Milyen lelki gyötrelmeken mehetett keresztül, míg idáig jutott vagy juttatták? Megoldatlan kérdések ezek még mindig. Sokszor felriadok, pedig csaknem húsz éve már ennek. A nyugdíjam nagyon kevés. A tető is beázik a fejem felett. A fiam családi élete is romokban van. A lábaimat sokszor alig vonszolom. Minden garast a fogamhoz verek.
– Miért nem mentetek ki Nyugatra, hagytátok el az országot, mint annyian mások 1956-ban? A nyelvtudásotok megvolt, szakmátok is volt. Rokonok, ismerősök segítettek volna kint benneteket. A börtönévek, szenvedések után miben reménykedtetek még? Miért maradtatok?
– Hát igen. A jó barátaink odaálltak a teherautóval a házunk elé éjszaka. –Gyertek, indulunk! Ti még felfértek!- De az én férjem maradt. Olvasd csak, hogyan fogalmazta meg hitvallását egyik börtönből írott levelében!
„Kötelességemnek tudom és érzem, hogy –bár még nagyon távol vagyok a lehetőségektől, hogy a pillanatokat is hasznosítsam, – úgy rendezzem be kicsi világunkat, hogy Istennek és népemnek is tetsző életet éljünk. Mert Drágám, magyarnak érzem magam, az maradok, annak akarom nevelni utódaimat is, bármilyen és bármennyi szenvedés árán is. Tudom s biztosan érzem, hogy a Te drága székely szíved is összedobban ebben is az enyémmel. S bármi lesz is, úgy fogunk belenézni a világ szemébe, hogy megvakuljon lelkünk, hitünk, magyarságunk tisztaságától.”

Dömök Elíz

Hozzászólások