„Az élet rövid, ezért nincs sok időnk megörvendeztetni azok szívét, akik velünk együtt utaznak ezen a ködös úton.” (Henri-Frédéric Amiel)

Bizony az életünk igen rövid, főleg már ötven év fölött, és ezért sürgősen keresünk egy kiadót, aki Béla több tucat meséjét kiadná, és magyar mesékkel örvendeztetné meg a gyermekeket, a jövő ifjúságát. Kedves Béla, kérlek, mutatkozz be az olvasóknak!


1953. március 11-én születtem Keszthelyen. Apám Kovács Béla lakatos volt. Sajnos nem sok időt tölthettem vele. Alig múltam hat éves, egy motorbicikli balesetben meghalt. Ennek ellenére kellemes emlékképeim vannak édesapámról. Még mindig nagyon fáj korai távozása. Halála nagy űrt hagyott maga után. Épp oly korban ment el, amikor egy kisfiúnak igen nagy szüksége lett volna apára. Igaz, édesanyám (Moór Ilona) féltőn és mérhetetlen szeretettettel gondoskodott rólam, mégis a mai napig érzem édesapám hiányát.

Nem tartoztam a jó gyerekek közé. Szerintem anyámnak sok baja volt velem. Tanulmányaim során sem tartoztam az éllovasok közé. Volt év, amikor éppen hogy csak átcsúsztam a következő tanévbe. Talán, ha az iskola igazgatója nem lett volna a bácsikám, meg is buktam volna. Valahogy mindig megúsztam az osztályismétlést vagy a pótvizsgát.

Ahogy most így visszagondolok a gyermekkoromra, édesanyám nagyon sokat mesélt nekem. Sok mesekönyvem volt, amelyeket a későbbiek során, amikor már tudtam olvasni, szívesen lapozgattam. Mindig szerettem a fantáziák világában élni. A gyermekéveim egy nagy játék színterei voltak. Barátaimmal egy csodás, felejthetetlen álombirodalmat építettünk fel, ahol mi voltunk a királyok, uralkodók, vagy amihez éppen kedvünk volt. Sajnos ezek a gyönyörű gyermekévek elteltek, és egyszer csak az ember belecsöppent a felnőttek kegyetlen taposómalmába.

HÁzunk kertje, ahol sok mese született

Már egész zsenge koromban felkeltette az érdeklődésemet az írás. Emlékszem, talán negyedikes lehettem, amikor elhatároztam, hogy írok egy történelmi regényt. Természetesen gyengén sikerültek az első lépések. Pár oldal után abba is maradt. Édesanyám is jót derült rajta, amikor megmutattam neki. A helyesírási hibákon kívül sok furcsaság volt a művemben, ami inkább nevetséges volt, mint hogy említésre méltó írás lett volna. Akkor egy kicsit el is szontyolodtam, csalódottan fordítottam hátat az irodalomnak. Igaz, az olvasás szeretete a mai napig megmaradt. Az írásnak még számtalanszor álltam neki gyermek- és ifjú éveim alatt. Állítólag jó fogalmazó voltam az iskolában. Egy iskolai Ki Mit Tud? alkalmával még egy rövid háborús témájú irományomat fel is olvasták. Talán nem nagyképűség tőlem, ha azt mondom, diáktársaim körében sikerem volt.

Még az általános iskolai évek alatt megismerkedtem az eszperantó nyelvvel, amely az elkövetkezőkben igen jelentősen befolyásolta az életemet. Ez a tűz, ez a perzselő láng a mai napig tart. Egy hatalmas ablak, amelyen keresztül kitekinthettem a világra. Ezen a nyelven is megpróbáltam meghódítani a Parnasszust, oly sikerrel, hogy írásaim számtalan eszperantó újságban jelentek meg, sőt sci-fi témájú novelláim több alkalommal is egy spanyolországi antológiában jelentek meg.  Ez a nyelv igen meghatározó volt számomra egészen mostanáig, de valószínűleg a későbbiekben is nagy hatással lesz rám. 


 

Hogyan gondolsz vissza a mesékkel átszőtt gyermeki világra? Ki mesélt neked a legtöbbet?
 
Természetesen édesanyámtól hallottam – főleg kiskoromban – szebbnél szebb meséket. Gyakran olvasott nekem mesekönyvekből, de nem volt ritka, hogy ő talált ki csodás történeteket. Mindig szerettem ezeket hallgatni. A mesék beindították a fantáziámat, és egy idő után szinte én is részese lettem ezeknek a meséknek. Óvodában is a legjobb szórakozásom volt, amikor meséltek nekünk. Mindig szájtátva hallgattam az épp velünk levő dadus vagy óvó néni meséit. Abban az időben még nem létezett tévé vagy számítógép, és ily csöppségek, mint mi voltunk, örültünk, ha a felnőttek meséltek nekünk, és e mesék szárnyán a csodák világába repülhettünk.

Amint már említettem, édesapám korán meghalt. Igazából csak az óvodás éveimet töltöttem vele. Lakatos volt, de mellékállásban vetített, és így aránylag sok mesefilmet is láthattam. Amikor meghalt, szerepét anyai ágon lévő nagypapám vette át. Azt kell tudni róla, hogy a kis öreg nagyon szeretett mesélni. Igaz, nem hétfejű sárkányokról, királykisasszonyokról szóltak a meséi, hanem megtörtént, vele kapcsolatos dolgokról. Most ennyi év távlatából úgy gondolom és úgy is érzem, drága nagypapám igen-igen nagy hatással volt rám e téren is. Amit hallottam tőle, akaratlanul is visszaköszönnek meséimben, vagy egy-egy mese elindítói voltak. Tudom, nagypapámtól örököltem a mesélni való vágyat, amely most már elkísér a sírig. Nagyon jó ember volt. Még most is érzem a pipafüstje illatát, ha becsukom a szemem. Mindig velem van és segít nekem. Hiszem, hogy egy ember nem hal meg, csupán átkerül egy másik dimenzióba. Ezért, ha szeretteinket haláluk után nem is látjuk fizikai valóságukban, velünk maradnak és vigyáznak ránk.

Milyen polgári foglalkozást végzel?

Amint már mondtam, nem voltam valami jó tanuló. A középiskolai tanulmányaim sem sikerültek első nekifutásra. Így kénytelen voltam valami szakmát tanulni. A kereskedelem felé fordítottam életem hajójának vitorláit. Néhány év elteltével autóbusz kalauz lettem. Ez az elfoglaltság sokkal nagyobb szabadságot biztosított számomra, mint egy boltban reggeltől estig dolgozni. Hajlamosak vagyunk a kalauzokat lenézni, esetleg még meg is vetjük őket. Bizonyára sokan velem is ezt tették. Ennek ellenére életemnek egy szép, hasznos, szabad időszaka volt ez.
A kalauzi éveim alatt sikerült befejeznem a tanulmányaimat a zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnáziumban és itt érettségiztem le. Majd egy kis szerencse folytán gyermekfelügyelő lettem a Somogy megyei GYIVI-nél, ahol húsz évig tevékenykedtem, és innen mentem nyugdíjba.
Sokféle munkakörben dolgoztam. A Volánnál eltöltött évek voltak a legszebbek és felejthetetlenek. Mégis ennek ellenére a gyermekvédelemben ledolgozott hónapok, évek voltak rám legnagyobb hatással. Talán azért, mert itt nem mindennapi emberi sorsokkal ismerkedhettem meg.

A kaposvári Sétálóutcán: Rippl-Rónai József szobra

Honnan jött a vágy, hogy te is mesélj, és mikor kezdtél el meséket írni?
 
Most így hatvanéves fejjel úgy tűnik, mindig is mesét szerettem volna írni. Talán némi igazság van is benne. De nem árt tudni, sok mindennel próbálkoztam. Voltak különböző műfajú időszakaim. Az egyik a sci-fi volt. Nagyon sokáig ilyen műveket szerettem volna írni és írtam is. Még itt megemlíthetném a versírást, szatírát, sőt még a drámaírás is érdekelt. Meséket édesanyám halála után kezdtem el írni. Mai napig nem értem, mi váltotta ki a vágyat, hogy a mesék földjére lépjek. Ha úgy vesszük ez nem is olyan rég volt. Édesanyám 2004 -ben halt meg. Talán valami égi sugallat okozta, vagy ő fogta a kezem, hogy meséket írjak. Nem tudom. De azt hiszem, ez most már lényegtelen is. Tény, hogy a meséket és a hozzá hasonló történeteket mindig szerettem, és még most is szívesen forgatom a mesekönyvek lapjait. A mese egy ősi műfaj, szinte az emberrel egy időben jelent meg, és remélem, amíg csak egy ember is lesz a földgolyón, mindig szükség lesz rá.
 
Kinek a meséjét olvasod manapság a legszívesebben? Ki a példaképed, honnan jönnek az ötletek?
 
A mese terén mindenevő vagyok. Ha jó és tanulságos, akkor szinte lényegtelen a szerző. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs példaképem. Úgy gondolom, rám legjobban Benedek Elek meséi hatottak. Őt egy csodálatos embernek tartom. Szeretem olvasgatni a gyűjtött és saját kútfőből írt meséit. Az ötletek a magyar népmesékből jönnek, de nem szeretném szolgamód utánozni őket. A népmese szájról szájra terjedt, mégis valamikor, valaki kigondolt egy mesét és elmesélte ismerősének, aki ezt továbbadta némileg módosítva rajta, és ez így ment emberről emberre. Ezt szeretném én is követni. A népmese jellegű meséimet bárki megváltoztatva továbbadhatja vagy mesélheti. Lehet, ezáltal a mese még jobb lesz. Hogy egy mese megszülessen, néha elég egy kicsi kép, apró sugallat az éteren át. Valójában én sem tudom, mi késztet, hogy megírjam. Jő a pillanat és írnom kell. Mindben az a legizgalmasabb, hogy sokszor én sem tudom, mi lesz a vége. Mint egy kívülálló, türelmetlenül várom a mese végét. Ez olyan, mintha valaki fogná a kezem és irányítana. Lehet, hogy csak egy eszköz vagyok egy nagyobb hatalom kezében? Nem tudom.

Hol publikáltad első verseidet? Újságban, könyvben jelent-e meg meséd?
 
Versek publikálásáról nem beszélnék. Hazudnék, ha azt mondanám, nem írtam. Szerintem minden egészséges, irodalmat szerető ember fiatalon megpróbál verset írni a szerelemről vagy éppen a kedveséhez. Nem árulok el nagy titkot, én is beleestem ebbe a csapdába, és ráadásul még azt a butaságot is elkövettem, hogy elküldtem néhány szerelmes versemet egy kiadónak. Lehet, hogy a szerkesztő nem akart megsérteni, ezért udvariasan azt írta vissza: „Fiatal Barátom, ajánlom, olvasgassa a magyar költők gyöngyszemeit!” Ebből meg kellett értenem, hogy a verseim nem jók. A szerkesztőnek igaza volt, még sokat kell tanulnom, de még akkor sem biztos, hogy valaha is költő lesz belőlem. Most így utólag olvasgatva ezeket a vadhajtásokat, már én is látom, pocsékok voltak. Jobb nem is beszélni róluk. Meséim főleg internetes újságokban jelentek meg. Nyomtatott formában egy-egy meseantológiában olvashatók.
 
Hogyan találtál rá a Héttorony Irodalmi Magazinra? Látom, hogy az interneten egyéb írásokat is szeretsz olvasni, és egy-egy apró jelet hagysz, hogy olvastad. Ez az emberi magatartás nagyon fontos, hiszen csak így várhatjuk el, hogy mások odafigyeljenek ránk.

Két korszaka van a Héttorony jelenlétemnek. Eleinte a Virtusnak voltam lelkes híve. Sajnos, egy idő után a Virtus annyira lezüllött, hogy elment a kedvem tőle. Sok szemét embert fújt itt össze a szél, akik főleg azért voltak fent ezen az oldalon, hogy másokat bosszantsanak. Körülbelül a Virtussal egy időben valahogy ráakadtam a Héttoronyra, és kezdetben csak egy volt a sok irodalmi lap közül. Olvasgattam, nézegettem, és talán egy vagy két írásomat el is küldtem ide. Majd következett egy jókora szünet. Megfeledkeztem róla és másfelé kacsingattam, a már említett Virtus került előtérbe. Elég sok időnek kellett eltelnie, amíg rádöbbentem, hogy a Héttorony alkotóközössége emberséges, segítőkész. A hibáimat jó szándékkal mondták meg, és nem utolsó sorban mindenben segítettek. Az itt olvasható művek szórakoztatóak, értékesek, tanulhat belőlük az ember. Még sokáig lehetne sorolni, miért kedveltem meg ezt a baráti társaságot.


 

Kaposvár, Sétálóutca

Tudom, hogy még nem jelent meg könyved. Ha nem sikerül kiadót találni, szándékodban áll-e legalább egy mesekönyvet kiadni, hogy emléked megőrizze az utókor? Még hol olvashatók a meséid?
 
Aki tollat fog kezébe vagy bőszen veri a számítógépe billentyűzetét, annak minden vágya nyomtatásban látni írásait. A mai világban erre fél megoldás az internet. Általa nagyon sok helyre eljut a munkánk. Sőt, a technika még abban is segít, hogy láthatjuk, hányan olvasnak bennünket, és olvasóink észrevételei is eljutnak hozzánk a hozzászólásokban. Valahogy ez mégsem az igazi, nem olyan, mint amikor megjelenik egy könyvünk. Orrunkkal érezhetjük a friss nyomdafesték illatát, ujjaink közt megzizzen a könyvünk lapja. Sajnos eddig még nem sikerült elérnem, hogy kiadjak egy könyvet, pedig már többször is nekifogtam. Ehhez is pénz, pénz, és pénz kell, mint ahogyan egy tábornoktól megkérdezték, mi kell a háborúhoz, hogy győzzenek. Meséim a Héttornyon kívül a következő címen érhetőek el: https://www.meseorszag.abbcenter.com/
 
Kedves Béla, azon kívül, hogy jó lenne egy kiadót találni, milyen vágyaid, álmaid vannak még az életben? Itt nem csak a költészetre gondolok.
 
Sok vágyam és álmom van. Ezek közül a legfontosabb, hogy az ember egészséges legyen, mert ez még a pénznél is előbbre való. Ha egészséges vagy, és szívedben megmaradsz ifjú vagy leginkább gyermek, akkor a világon mindent elérhetsz, amit csak akarsz. Nagyon szeretek utazni, és a térképen még rengeteg a fehér folt, ahol nem jártam. Végül, de nem utolsó sorban, a családommal még nagyon sokáig boldogságban szeretnék élni.

Nagyon szépen köszönöm, hogy bepillantást nyerhettünk életed egy szeletébe. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked nagyon jó egészséget és töretlen alkotókedvet. Nagyon boldog lennék,
ha kérésem eljutna legalább egy kiadóhoz, aki szívügyének tekinti a mesék kiadását, és akinek fontos, hogy a gyermekek magyar meséken nőjenek fel. Hiszen a gyermekek lelki fejlődése elképzelhetetlen ilyen ,,gyöngyszemek” nélkül, mint a te meséid.

Apáti Kovács Béla: Rózsa királykisasszony

Volt egy nagyon távoli ország, ahol a rózsák emberi alakot öltöttek, és jártak – keltek ugyanúgy, mint mi. Volt kezük és lábuk. Nem kellett egy helyben állniuk, mehettek, ahová csak akartak. Gyönyörű házakban laktak, amelyek szobáiban rózsaillat terjengett. Hatalmas és csodás volt a rózsák országa. Itt mindenki boldog és elégedett volt. Soha senki nem ismerte a szomorúságot.

Rózsaország királyának volt egy gyönyörű lánya, Rózika. Szépségének híre hetedhát országba eljutott. Aki csak meglátta, az mind szépségének a rabja lett, és nem tudott szabadulni a látványtól. Ezért mindennap rózsalegények százai ácsingóztak a palota előtt. Mindnyájan azt remélték, hogy legalább csak egy pillanatra is megláthatják a szépséges királykisasszonyt. De sajnos, Rózika csak ritkán jelent meg a palota ablakában. Senki nem tudta, miért bújik a palota vastag falai mögé. Hiába kérdezgették az őröket, azok csak a fejüket rázták, és ismételgették:
– Nem tudjuk. Nem köti az orrunkra.
A várakozó rózsalegények elhatározták, hogy követet küldenek a palotába és felszólítják: válasszon közülük férjet.
A küldöttség három rózsalegényből állt. Amíg bent voltak, a többiek izgatottan várták a fejleményeket.
Sokáig időztek odabent, és amikor megjelentek a kapuban, a jelenlevők elhallgattak, megszűnt a zajongás. Mindenki a küldötteket figyelte:
– Mit mondott a királykisasszony? – kérdezték szinte egyszerre.
-A királykisasszony azt a legényt választja közülünk, aki a legszebben tud énekelni – válaszolták a küldöttek.
Erre a tömeg megint felbolydult, mert köztudott, hogy minden rózsa csodálatosan tudott énekelni. Hangjuk talán csak az illatukkal vetekedett. Rózsaország gyönyörű éneküktől volt hangos. Talán nem is volt rózsa, aki nem tudott volna énekelni. Azonnal kihirdették, hogy énekversenyt tartanak, és a fődíj a királykisasszony keze, és megkapja a fele királyságot.

A rózsalegények napokig készülődtek a megméretésre. Végre felvirradt a nagy nap. Rengetegen sereglettek össze, mert nem volt mindennapi viadal. Sok néző is eljött, hogy meghallgassa az énekversenyt. Hamarosan Rózika királykisasszony is megjelent. Olyan szép volt, hogy szépsége elhomályosította a Napot. Mindenki éljenzésben tört ki, és áhítattal nézték gyönyörű termetét.

A harangvirág csilingelésére elkezdődött a verseny. A kérők egymás után járultak a királykisasszony elé, de alig kezdtek el énekelni, mindegyiket leintette, és kecses kezecskéjével jelezte, hogy jöhet a következő. Így ment ez délig. Akkor egy kicsit pihentek, megebédeltek, majd folytatódott a verseny egészen késő estig, amikorra már minden csillag feljött a fekete bársonyos égboltra. Már csak egy rózsalegény várakozott. A többiek mindig félrelökték, amikor ő került volna a sorra. Végül mindenki elfogyott előle. Szegény vadrózsa volt, akit mindenki lenézett, mert egymaga éldegélt egy poros út menti bokorban, távol a királyi palotától. Voltak, akik nyíltan megmondták neki: -Nincs itt keresnivalód. Jobban teszed, ha gyorsan odébb állsz, és nem zavarod a jelenlevőket. – De a vadrózsa kitartott, türelemmel megvárta, mire rákerült a sor.

A királykisasszony nagyon fáradt volt, és nem akarta meghallgatni a vadrózsát. Már éppen fel akart állni, amikor felcsendült a vadrózsa csodálatos dala. Olyan szép volt, hogy mindjárt ámulatba ejtette Rózikát, és fáradtsága azonnal tovaszállt. Megbabonázva hallgatta a legényt. Soha nem hallott olyan tiszta hangot, mint a vadrózsáé volt. Mindenki csak őt hallgatta, és a dala elbűvölte a jelenlevőket. Főleg a királykisasszonyt lepte meg a hangja, mert nem gondolta, hogy egy út menti vadrózsa ilyen szépen tud énekelni. Csak állt és mozdulni sem tudott. Végül, amikor a dal elhangzott, ennyit mondott:
– Te nyerted meg a versenyt. Te leszel a férjem.

A rózsalegények, akik még ott voltak, hangos éljenzésben törtek ki, és éltették az ifjúpárt. Ez így mind nagyon szép is lett volna, de a királykisasszonynak volt egy gonosz unokatestvére, aki mást szemelt ki neki. Amikor meghallotta, hogy unokahúga kit választott, elhatározta, hogy bosszút áll a vadrózsán. Magához hívatta a gaz futórózsát és vele együtt tervet eszeltek ki, miképpen akadályozzák meg a kézfogót.

A vadrózsa a sikeres verseny után elindult haza, hogy megvigye a hírt barátainak, a kicsi méhikének, rigó Petinek, és az út mentén élő összes vadvirágnak. Mindenkit szeretett volna meghívni az esküvőre. Sötét volt a hazavezető út. Szegényke nem gondolt semmi rosszra. Gyakran járt erre, és jól ismert minden fát és követ. Akár behunyt szemmel is végig tudott menni rajta. Amint bandukolt hazafele, egyszer csak azt vette észre, hogy a lábára valami kezdett rátekeredni, és egyre nehezebben tudott menni. A futórózsa tekeredett a lábára és testére, de olyan szorosan, hogy alig kapott levegőt. Amikor már egészen körbetekerte, még egy hatalmas jegenyefához is kikötötte. Nem volt semmi esélye a szabadulásra. Ha másnap délig nem ér vissza a palotába, akkor a királykisasszony kénytelen lesz feleségül menni az első kérőhöz. Ugyanis ezt írta elő a rózsák törvénye.

Telt-múlt az idő. Mindent megpróbált, hogy kiszabaduljon, de nem sikerült, sőt ahogyan mozgott, a futórózsa indái egyre jobban szorították a testét. Lassan a Hold átadta a helyét a Napnak, és a csillagok is mind aludni tértek. A rózsa királykisasszony türelmetlenül várta mátkáját. Minden fertályórában kinézett az ablakon, de nem látta a kedvesét az úton. Kétségbeesve mászkált le-föl a szobájában és kérdezgette a komornyiktól, vajon hol lehet a vőlegénye? Senki nem tudta, hová lett. Mi történt vele? Csak annyit hallottak az öreg, huhu bagolytól, hogy ő még látta, amikor éjjel elindult haza, hogy vendégeket hívjon a lagzira.

Közben a templom tornyában a harang elütötte a delet, és ezt követve mindjárt megjelent az unokatestvér a kiválasztott férjjelölttel, aki nem volt más, mint az unalmas kövirózsa. Nem tehetett mást, fejet kellett hajtania a szigorú törvénynek, és még aznap kihirdették, hogy férjhez megy. Mindenkit meghívnak az esküvőre. Hiába sírt, könyörgött, hogy legalább néhány percet várjanak, amíg előkerül a vőlegénye, de az unokatestvére hajthatatlan maradt. Tudta jól, egyhamar nem szabadulhat a futórózsa indái közül. Senki sem sejtett
e, hogy az út szélén szenved gúzsba kötve. Még csak nem is remélhette a szabadulást.

Lázasan készülődtek az esküvőre. Gyülekezett a násznép is, aki csak élt és mozgott, az mind szerette volna látni, amikor rózsa királykisasszonyt az oltárhoz vezetik. A virágok százai szebbnél szebb színes ruhákban pompáztak, elbűvölve a nézőközönséget. A jelenlevők ámultak és bámultak, mert a királykisasszony csodaszép volt. Valóságos ruhaköltemény fedte törékeny testét. Csak a szemei csillogtak szomorúan, mert akit nagyon szeretett, az eltűnt, és máshoz kell férjhez mennie. Szíve majdnem megszakadt, amint elindult a násznéppel a templom felé, hogy kimondja a boldogító igent a leendő férjurának.

Minden lépésnél szúrást érzett a szívében, és egyre gyöngébb lett. Végül már alig tudott menni. Az unokatestvére és apja támogatta, hogy el ne essen. Nem értették, mi történhetett a szépséges Rózika királykisasszonnyal. Máskor mindig vidám volt, nevetett, csak úgy visszhangzott a palota.
Mielőtt beléptek volna a templomajtón, összeesett és aléltan rogyott a földre. Mindenki hangosan felsikított. Az ifjú férjjelölt kezeit tördelte tanácstalanságában. Váratlanul mellettük termett egy hervatag vén tubarózsa és a királykisasszony apjának a fülébe súgta:
– A lányodat úgy tudod megmenteni, ha elszalajtasz valakit a városon kívül lévő vadrózsabokorhoz. Leszedeted minden virágját és idehozatod. A virág szirmaival beszórod lányodat, és a többit meglátod.

A király nem sokat habozott. Az egyik legfürgébb szolgáját küldte el a megadott helyre és megparancsolta, hogy hozza el a bokor minden virágát.
A szolga a lábát a nyakába szedte és elviharzott. Nem tellett bele egy fertályóra, megjelent egy hatalmas vadrózsacsokorral. Természetesen közte volt a királykisasszony vadrózsája is, de ezt senki sem tudta. A király szaporán szórni kezdte lányára a szirmokat, de amikor a vadrózsa szirmaihoz ért, az rózsaszín köddé vált, majd beburkolta a királykisasszonyt. Amikor már csak a köd volt látható, az lassan kezdett felemelkedni és magával vitte a királykisasszonyt. Egyre feljebb emelkedtek, és végül eltűntek a csodálkozó násznép elől. A kövirózsa vőlegény gyorsan megértette, hogy itt egyhamar nem lesz lakodalom. Jobban teszi, ha most szépen elsomfordál, és elbújik a sziklák közé.

A rózsaszín köd meg sem állt az első felhőig, felpattant rá édes terhével együtt, az Óperenciás-tenger másik partjára repültek és ott egybekeltek, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Sajnos, többet én sem tudok a rózsa királykisasszonyról, mert nekem sem árulták el, hol telepedtek le. Féltek, ha a gonosz unokatestvér megtudja, akkor utánuk megy a mamlasz kövirózsával, és boldogságuk közé áll szúrós tüskéivel. Ha majd valamit megtudok az ifjú párról, feltétlen nektek is beszámolok róluk. De ti is járjatok nyitott szemmel, hátha meglátjátok a Rózika királykisasszonyt a csodálatos hangú vadrózsa párjával, amint összeölelkezve csókolóznak valahol.   

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

2013. december 23.

Hozzászólások