Széchenyi talán most is azt mondaná: csupán a múzeumok nem fogják megőrizni egy nép kulturális örökségét. Éppen ezért mondandómat kétféle embertípusnak ajánlom: azoknak, akiknek szívügye a régmúlt idők öröksége, és azoknak, akiknek nem. Tehát az érdeklődőknek és a közömbösöknek.

Amiről én írok: Erdélynek a falvai még elevenen őrzik a hagyományokat, itt még élnek a régi szokások, babonák, hiedelmek és olyan íratlan törvények, melyek minden feltűnés nélkül ugyan, de meghatározzák a mindennapi életet, annak minden területét.

Élnek még néhányan azok közül, akiket hatvanöt évvel ezelőtt menyecskének hívtak az akkor rugalmas léptekkel délcegen frontra vonuló leventék. A menyecskék ma is kenyeret dagasztó, templomban olvasót morzsolgató, nehéz életet megélt szívós öregasszonyok, a hajdani bakák pedig már galambősz, dolmányos, rámás csizmát viselő aggastyánok, akik továbbadják emlékeiket és az ünnepek tiszteletét a következő nemzedéknek.

Mert ha szertartásos ünnep a farsang, a nagyböjt, a húsvét, a Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, a pünkösd, a határkerülés, a búzaszentelés, a hamvazószerda (szinte felsorolhatatlan!), aztán advent és karácsony, hát bizony ünnep a keresztelő, a lakodalom, az emberi lét legfontosabb állomásai, és igen, ünnep, fájdalmas, mély ünnep a temetés. Az utolsó alkalom tiszteletet adni egy életnek, és – mint mindenben – a székely ember ennek is megadja a módját. Ezt nem tanítják az egyetemen. Mélyen gyökerező, ősi, félelmetes erővel megtartott törvényei a székelységnek.

Kezdjük ott példának okáért, hogy betegség esetén, élete utolsó napjaiban – ha nem kórházról van szó – a haldokló soha nincs egyedül. Állandóan van a házban néhány szomszéd, rokon, mégpedig éjjel-nappal. Ők azok, akik virrasztanak, imádkoznak akkor is, amikor már kidőltek az elcsigázott otthoniak, és ők azok, akik a továbbiakban is hatékonyan intézkednek. A halálhír hallatán pedig összeszalad a fél utca, s igen, a fél falu, komámasszony szomszédasszonya, szomszédasszony komámasszonya, sógor, koma, szomszéd, jó barát…

Ott vannak mind. Segítség, és valami különös, soha le nem írott, de szigorúan megtartott forgatókönyv alapján olyan precíz, összehangolt munka veszi kezdetét, melyhez hasonló kevés akad a civilizált világban. Sepregetik a kapu elejét, az udvart, sütnek, főznek, kenyeret dagasztanak, pálinkát, kalácsot hoznak, kínálgatják az odaérkezőket, díszítik a ravatalozót…

Időtlen idők óta a szomszéd férfiak dolga a sír megásása, a szomszédasszonyoké a sírásók kínálgatása, ebédre történő meghívása. Szintén a szomszéd feladata a Szent Mihály szekere elé befogni a lovakat (ez a halottaskocsi). És még van számtalan teendő, amelyeket hely hiányában itt nem is tudom mind felsorolni, és mindezeket természetesen ingyen, “ki mit tud” alapon. Ilyenformán a gyászoló családnak aligha akad más dolga, mint sírni és emlékezni.

Állandó a jövés-menés, sürgés-forgás, ez egyike azon gyakori alkalmaknak, amikor találkozik a falu népe, mert ama két fájdalmas, utolsó napon bizony úgyszólván az egész falu tiszteletét teszi a ravatalozóban. Mialatt az idős emberek egy csoportja réges-régi, századokon keresztül megőrzött halotti énekeket énekelve szentséggé avatják a virrasztás estéit, addig a falu népe egymásnak adja a kilincset. Imádkozás, részvétnyilvánítás után kint az épület tágas teraszán pálinkát és kalácsot fogyasztanak:

“Nyugosztalja a Mindenható Isten szegény elhunytat, csendes pihenést neki, vigasztalást a hátramaradottaknak”.

Búcsúzóul “szotyorpénzt” adnak. (szotyor=szatyor). Megvallom, én hálásan és mosolyogva figyelem az effajta eseményeket. Hálásan, mert a székely falu hagyományai túllépnek a mai én központú, túl globalizált világon. És mosolyogva, mert soha anyagi segítség jobbkor nem jöhetne, mint ilyenkor, amikor a legnagyobb szükségben érkezik a több százezernyi forintra rúgó pénzügyi háttér, az említett szotyorpénz formájában. Ez amolyan “kölcsönös segítségi” alapon működik, lakodalom, árvíz, tűzvész, temetés esetében.

Őszinte hittel vallom, nincs a világon az a magasságos, hatalmas bank, mely annyira tisztességesen, precízen működhetne, mint az említett íratlan törvények alapján pontosan megtartott szotyorpénz. Mert a szotyorpénzből nemcsak a koporsó, a szemfödél, a pálinka, a kalács és a többi van fedezve, hanem annak a négy-öt-hatszáz fős, a halottat utolsó útjára kísérő tömegnek kijáró halotti tor is, mely ma már vendéglőben van tartva, s mint olyan, fizetségköteles, lévén szó teljes ebédről, deci pálinkával enyhítve a gyászt.

S hogy miért írtam le mindezt? Pár hete eltemettük Nagymamát, aki hatvanöt évvel ezelőtt volt menyecske. Szült gyermeket román állampolgárként, aztán megint egyet magyar
állampolgárként. A háborúban eltemette mindkettőt, mialatt az ura még mindig magyar katonaként harcolt a fronton. Nagymamámnak így is volt ereje, ilyen élet romjain is új életet kezdeni a nehéz orosz fogságból hazatért férjével. Élete utolsó útjára hosszú sorban úgy kísérték mindazok, akik valaha az életében fontosak voltak, ahogyan ő azt kívánta volna: papi kísérettel, orgonaszóval, miközben zúgott a templomban a nagyharang, és valahol búgott egy vadgalamb.

Ugye, nem árulok el titkot, ha azt mondom: a réges-régi, századokon keresztül megőrzött s nemzedékről nemzedékre hátrahagyott életformába hirtelen betört, s egyre nagyobb teret hódít az életünk minden területét uraló életforma, a globalizáció. Kitúrván értékhordozó helyéből a templomot, a mindenkor jelenlevő papot, tiszteletest, és mindent, ami megtartotta, hitében megőrizte egy szétszaggatott nemzet közösségét.

Ilyenformán vigyáznunk kell, nehogy ebben az elkényelmesedett világban a “mosdóvízzel együtt kilöttyintsük a gyereket is”.Szokásaink, hagyományaink, népdalaink szerencsésebbnek bizonyultak az elkótyavetyélt parasztházaknál, mert megmaradtak, élénken élnek a mindennapokban, s jelentőségük messze túlmutat az emberöltő évszázadokon. Amit ők keservesen megtartottak, átadtak a következő nemzedéknek, nekünk is illik megtartanunk. Tiszteljük elődeink életét, mert aki a múltat nem tiszteli, az nem érdemel jövőt, prédájává válik a fogyasztói társadalomnak. És hogy sikerült-e kincseinket megőrizni? Arról újabb évtized után talán itt is beszélgethetünk, az “Üzen a Homok” hasábjain.

Ambrus Edit

(Forrás: Üzen a Homok)

Hozzászólások