A Montázsmagazin ezúttal Botz Domonkos írót, költőt, szerkesztőt és művelődésszervezőt mutatja be. Kedves Domonkos, kérlek, pár szóval mutatkozz be az olvasóknak!

Egerben születtem, gyermekkoromat Székesfehérváron töltöttem, majd családunk a ’60-as évek elején Budapestre költözött. Ekkor elveszítettem korábbi pajtásaimat, kisbarátaimat, és ezzel egy csapásra megváltozott minden. Mintha kitépték volna a gyökereket. Bár ezt követően ötven évig Budapesten éltem, mégsem sikerült megszoknom a várost. Hiába gyönyörű, valahogy túl nagy és lelketlen volt a számomra. Végül Szentendrén találtam meg a békémet, a nyugalmamat, a helyet, ahova visszavonulhattam.

 

botz1

 

Anyai nagyanyám tanítónő volt, így még az iskola megkezdése előtt megtanultam a betűvetés rejtelmeit, és talán a legfogékonyabb korban megszerettette velem az olvasást. Székesfehérváron az akkori Ezredéves Általános Iskolába jártam, ahol valóban remek tanáraim voltak. Ma is hálával, szeretettel gondolok vissza rájuk. A Székesfehérváron töltött évek egész életemre meghatározó erővel bírtak.

Felnőttként – kisebb kitérők után – a polgári repülésben találtam meg a helyem. Az azóta megszűnt nemzeti légitársaságunk (Malév) állományában dolgoztam közel harminc évig. Több volt ez, mint valami munkahely. Egy hatalmas családként éltünk, dolgoztunk egymást segítve, támogatva mindig egy cél érdekében. Eközben lehetőségem volt a világ számos országában megfordulni, hol rövidebb, hol hosszabb időt eltöltve, és azok az élmények, az ott tapasztaltak időnként visszaköszönnek az írásaimban, publicisztikai anyagaimban.

Mi inspirált abban, hogy megalapítsd az Árkád Szépirodalmi és Művészeti Folyóiratot?

Azt tapasztaltam, hogy sok olyan író, költő él közöttünk, akiknek ilyen-olyan okok miatt nincs lehetősége a publikálásra, a megmérettetésre. Ezen szerettem volna változtatni, valamint az elcsatolt területeken élő magyar ajkú szerzőknek szerettem volna megjelenési lehetőséget biztosítani.

 

botz2

Botz Domonkos és Baranyi Ferenc

Nem csak alapítója, de szerkesztője is voltál ennek a lapnak. Milyen időközönként jelent meg, hány alkotónak adtál bemutatkozási lehetőséget? Miért szűnt meg a folyóirat?

A kiadvány havi rendszerességgel jelent meg. Így utólag nem tudnám megmondani, hogy szám szerint hány szerző jelent meg benne, soha nem számoltam, de nyugodtan mondhatom, nagyon sok kortársíró, költő és alkotóművész kapott megjelenési felületet. A lapot – amelyet minden ellentételezés nélkül, saját költségemen készítettem –, egy idő után, részben idő hiányában, részben adminisztratív okok miatt nem tudtam tovább vinni.

Az évtizedek során mindig újabb alkotók kerültek a látótérbe. Vannak olyanok, akik még ma is ugyanolyan ismertek, mint 10-20 évvel ezelőtt? Már szinte minden on-line úton terjed, és az idősebb, kitüntetett irodalmáraink talán hátrányban vannak a fiatal alkotókkal szemben, mert nem mindenki tudja kezelni az internetet.

Minden bizonnyal vannak olyan szerzők, akik ezért-azért esetleg eltűntek az olvasók szeme elől. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne alkotnának. Itt hosszasan lehetne beszélni a megjelenési, publikálási lehetőségekről, a könyvkiadás helyzetéről, gyakorlatáról, de ebbe már csak terjedelmi okok miatt sem mennék bele. Az pedig örvendetes, ha időnként új alkotók bukkannak fel.

Rengeteg olyan hazai szerző van, akik több évtizede vannak a pályán, folyamatosan gazdagítva a hazai literatúrát. Említhetném Csukás Istvánt, Szakonyi Károlyt, Csoóri Sándort – aki a napokban hagyott itt minket – és hosszan sorolhatnám még. Az idősebb írónemzedék nem nagyon használja a technika vívmányait, idegenkednek a számítógépektől, így a kommunikáció vonatkozásában hátrányba kerülnek azokkal szemben, akik otthonosan mozognak az internet világában. Persze ez utóbbi önmagában még nem elég a boldoguláshoz. Egy pályakezdő fiatalnak még így is nehéz felületet szerezni egy-egy meghatározó irodalmi kiadványban.

 

botz4

Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten

2011-ben a Szilaj Csikó című polgári laphoz kerültél rovatvezetőnek. Ki volt a lap tulajdonosa, és mennyi időt töltöttél itt? Szeretted ezt a feladatot?

A lapot a Magyarok Szövetsége hozta létre, és havi rendszerességgel jelent meg. A munkatársak sem akkor, sem ma fizetést nem kaptak a munkájukért. Később a lap kiadásának nyomdai fedezete nem volt biztosított, így azt követően már csak on-line formában jelent és jelenik meg. A lapnak ma is dolgozom, és ez nem pusztán valamiféle „napi rutin”, sokkal inkább része a közösség összetartó erejének. Igen, a közösségről beszélek, azokról a csodálatos emberekről, akik pusztán elhivatottságból, minden ellentételezés nélkül viszik tovább a lapot.

Megalapítottad a Napkelet Kulturális Egyesületet, melynek az elnöke is vagy. Milyen elgondolásból hoztad létre? Mi a legfőbb tevékenységetek? Hogyan tudod életben tartani?

Rengeteg időt töltöttem DK-Ázsiában (Thaiföld, Hong Kong, Szingapúr, Kína, stb.), ahol sok szeretetet, barátságot kaptam. Itthon aztán arra gondoltam, megpróbálok ebből valamit visszaadni az itt élő honfitársaiknak. Az ezzel kapcsolatos próbálkozásaim rendre elhaltak, így az egyesület tevékenységi körét az irodalmi élet felé irányítottam. Így indult el az Irodalmi Teadélután sorozat, amely havi rendszerességgel működött. Az abban szereplő meghívott szerzők munkáiból egy antológiát is megjelentettünk. Miután anyagi támogatást nem kértem, így minden tevékenység önerőből, saját költségemen, ellentételezés nélkül működött. Maguk a programok is ingyenesek voltak.

 

botz5

Stúdióbeszélgetés Gyimesi Lászlóval

Később a Lloyd Magazin külső munkatársa lettél. Hol volt ennek a magazinnak a székhelye és mi volt itt a feladatod?

A lap az Egyesült Államokból működik. A feladatom mindössze annyi, hogy időnként hazai, kulturális vonatkozású anyagokkal lássam el a kiadványt.

Megalapítottad a Parádsasvári Kurír című kulturális és közéleti folyóiratot. Ezt még ma is kiadjátok? Hogyan sikerül előfizetőket szerezni? Kaptok hozzá városi támogatást?

A lap alapítására az ottani önkormányzattól kaptam megbízást, így annak kiadója a polgármesteri hivatal volt, és a kiadás költségeit, valamint a terjesztését is a hivatal vállalta fel. Sajnos megfelelő támogatás hiányában a kiadvány ma már nem jelenik meg, holott nem csak a helyi lakosok számára volt fontos, de iránytű is volt az odaérkező hazai turisták számára.

A korábbiakban újságírói és irodalomszervezői tevékenységedről esett szó. Szeretném tudni, hogy emellett hogy volt időd írni, alkotni? Hány könyved jelent meg eddig?

Úgy tartják, egy embernek arra van ideje, amire csak akar. Az írás olykor igényli a csendet, a visszavonulás lehetőségét, hogy belefeledkezhessünk valamibe, hadd dolgozzon a teremtő képzelet. Erre az esték, az éjszakák a legalkalmasabbak. Ez persze az alvás rovására is megy, de nyugdíjasként már megtehetem, hogy ne a kakasokkal keljek.

Valami számomra is érthetetlen módon nem akartam az írásaimat könyv formájában megjelentetni, de elég nagy volt rajtam a nyomás, több szerzőtársam is azon volt, hogy ezt adjam fel. Így jelentek meg aztán kissé megkésve a köteteim az alábbi sorrendben:

Elengedett kézzel – verseskötet – Hungarovox Kiadó, 2012
Szálkás keresztek – novelláskötet – Hungarovox Kiadó, 2013
Triptichon – verseskötet – társszerzők: Szarka István, Varga Rudolf, 2013
Amikor a bohóc felzokog – verseskötet – Hungarovox Kiadó, 2013
Papírképek – novelláskötet – Hét Krajcár Kiadó, 2014
A kristály bűvöletében – ipartörténeti dokumentumkötet, 2014
Hegyektől ölelve – kultúrtörténeti dokumentumkötet, 2014
Irodalmi pályaudvar – interjúkötet, Rím Könyvkiadó, 2015, társszerző Varga Rudolf
Irodalmi pályaudvar II – interjúkötet, Hungarovox Kiadó, 2016, társszerző Varga Rudolf
Itáliai mesterek öröke – The legacy of italian masters, Rím Könyvkiadó, 2016
A helyzet változatlan – zenés-verses lemez, 2014, társszerző Dinnyés József

 

botz-domonkos

 

Hogy emlékszel vissza Pilinszky Jánosra?

Vele még 1973 tavaszán hozott össze a jósorsom, de akkoriban nem igazából tudtam, éreztem, ki ül velem szemben a kis sarokasztalnál éjszakánként. Költői, szellemi és emberi nagysága csak később tudatosult bennem. Fiatalok voltunk, fickándoztak bennünk a hormonok, barátainkkal az időnk java részét a lányok hajkurászása töltötte ki.

Jancsi rendszerint éjszaka írt, alkotott, és amikor unokaöccsével – nővérének fiával – megfutottuk a szokásos éjszakai köreinket, végiglátogattuk a környék „műintézményeit”, felmentünk a Hajós utcai lakásba. Akkor még bekukkantottunk Jánoshoz, akinél mindig volt egy kis konyak, és néhány pohárka elfogyasztása közben felolvasott nekünk, talán csak valamiféle visszajelzésre várva. Sajnos korán itt hagyott minket. Sokáig éreztem a hiányát.

 

botz7

A zenés-verses lemez társszerzőjével, Dinnyés Józseffel

Mikor lettél az Írószövetség Tagja? Mi a véleményed a szövetség munkájáról?

2014 óta vagyok az Írószövetség tagja. Hogy miként látom a szövetség munkáját? Nehéz lenne erre választ adni, hiszen tevőlegesen nem vagyok részese a mindennapjainak, de azt látom, egyre nehezebb helyzetben van, lévén, hogy nem kapja meg azt a fajta anyagi támogatást, ami egy ilyen intézmény esetében elvárható lenne a zavartalan, kiegyensúlyozott működtetéshez. A tagfelvétel szakmai alapon történik, az erre vonatkozó kritériumok megtalálhatók az Írószövetség honlapján.

Számodra mi a legfontosabb a tevékenységeid közül: az írás, a művelődésszervezés vagy a szerkesztői tevékenység? Milyen hozamot jelentenek ezek lelkileg számodra?

 

botz6

 

Nehéz erre válaszolni, hiszen mindegyik fontos valamiért, de az idő előrehaladtával egyre inkább érzem, hogy fogyóban az erő. Az írás marad, mert az egy belső késztetés révén működik, nem igényel pénzt, energiát, és még csak helyváltoztatást sem, míg a szervezői munka már roppant idő- és energiaigényes, és persze olykor még hálátlan is.

Hozamról ne is beszéljünk! A különböző irodalmi kiadványok örülnek, ha a víz felett tudják tartani a fejüket, így a honorárium ritka. Az irodalmi programok megszervezése – mint fentebb írtam – rengeteg munkát, felkészülést, időt jelent, nem is beszélve az anyagiakról, de sajnos még csak erkölcsi hozama sincs. Marad hát a lelki kielégülés… ami vagy van, vagy nincs.

 

Milyen vágyaid, céljaid vannak, amiket szeretnél még megvalósítani?

Célok és vágyak? Én már annak is örülök, ha reggel felébredek. Olyankor kiülök a balkonra egy bögre tejeskávéval, előttem az ősfás kert, a hatalmas lombok közt madarak cikáznak, cinkék viháncolnak, és időnként megindítanak egy-egy gondolatsort, amiből aztán bármi is lehet. Formálódik egy novellás és egy verseskötet, talán a Teremtő megengedi, hogy be is fejezzem.

Kedves Domonkos, köszönöm szépen az interjút. Kívánok neked nagyon jó egészséget, töretlen alkotókedvet. Maradj továbbra is a magyar kultúra napszámosa!

 

A metszőollót tartó kéz

November serlegéből újbor csurran,
kinn üres tőkék közt matat a szél,
dicsérik az étket, a bort, a gazdát,
csak a metszőollót tartó kéz az, miről
az asztalok körül senki sem regél…

Estére a kupákkal együtt kiürülnek
a gyűrött arcok, jóllakottan vonul,
szédeleg mámorosan a nép, csak
a metszőollót tartó kéz az, miről
az asztalok körül senki sem regélt…

Odébb szerény tanya, meszelt fala
világít, az asztalon szalonna, kenyér,
flancos kupák helyett csak cserépkorsó,
mit időnként szájához emel az
elhallgatott, metszőollót tartó kéz

 

Botz Domonkos: Örök talány

Csak csipog. Mintha csak valami láthatatlan gát szakadt volna át, csipog megállás nélkül, valahogy úgy, hogy képtelenség megszólalni mellette, miközben folyamatosan rázza természetesen szőke, tövénél befőttes gumival összefogott hosszú, hullámos hajfürtjeit. Minden pontosan, tudatosan megkoreografált, így nem véletlen a mozdulat, a testtartás, az egyenes hát, hiszen tisztában van vele, hogy már pusztán aranyló hajzuhatagával is képes magára irányítani környezete figyelmét. Számolatlanul érkeznek a bókok, a hízelgő megjegyzések, de neki ez nem elég, ennél többre vágyik, valami sikerre, némi elismerésre. Örökké nyughatatlan, izeg-mozog, még azt is megválasztja, ki mellé ül le, mert az eredmény szempontjából az sem mellékes.

Persze dőreség lenne azt hinni, hogy csupán egy kis butuska szőke, mert bizony oda kell figyelni arra, amit mond, de azért ő sem hibátlan. Olykor társaságára fittyet hányva oldalra fordul, és tükör híján belebámul a sötéten ásító ablaküvegbe, elidőzik saját arcán, a visszaköszönő képen, és ilyenkor, még ha csak pillanatokra is, eltűnnek orra körül apró szeplőcskéi, amelyek egyre jobban zavarták az utóbbi időben.

Ezek azok a pillanatok, amikor kiesik a szerepéből, elveszíti a fonalat, de valami kiváló ritmusérzékkel azonnal témát vált, és minden igyekezetével azon van, hogy újra a figyelem középpontjába kerüljön, mert minden bizonnyal úgy érzi, az neki kijár.

Aztán csak kérdez, és újra kérdez, de nem tudni, hogy valóban kíváncsi-e a válaszra, vagy ezzel is pusztán csak hallgatóságának éberségét kívánja tesztelni, vagy inkább fenntartani.

Örök talány, kiismerhetetlen, megfejthetetlen titok, olykor határozott, máskor esendő és végtelenül kiszolgáltatott. Nem tudni, mikor adja önmagát, és mikor játszik szerepet. Ízig-vérig nő! Mit nő? Született színésznő. Tökéletesen ismeri az arcizmok nyújtotta lehetőségeket, grimaszol, felhúzza a szemöldökét, tekintete kutat, matat, szinte lyukat fúr a másik emberbe. Szavak nélkül is kommunikál. Még a mozdulatai is beszélnek, mintha csak mondandójának akarna nyomatékot adni vele.

Figyelmét a legapróbb részletek sem kerülik el. Mindenről van véleménye, mindenhez van hozzáfűznivalója, légyen szó politikáról, környezetvédelemről, vagy akár a világ túlnépesedéséről, és teszi mindezt valami lefegyverző bájjal, derűvel, és bár fiatal éveiben jár, mégis láthatóan ismeri, és hihetetlenül érzékeny receptoraival azonnal fel is fogja az emberi lélek legjelentéktelenebbnek tűnő rezdüléseit. Kimeríthetetlen fegyvertárának apró eszközei ezek.
Lévén, hogy nőből van, könnyedén tekeri lakkozatlan ujjacskái köré a hímegyedeket, akik eleinte még látszólag érdeklődve hallgatják, miközben csak Isten a tudója, merre kalandoznak éppen fésületlen gondolataik.

A mellette helyet foglaló termetes úr zavartan tekergeti húsos ujján a jegygyűrűjét, majd pillanatokkal később egy díszesen dekorált, flancos dobozból pralinéval kínálja, miközben leplezetlen kíváncsisággal bámul bele az arcába.

Egy pillanatig hezitál, zavarja ez az otromba stílus, az idegen fürkész tekintete, azok a vérágas savószínű szemek, a keserű, dohányszagú lehelete, aztán tudomást sem véve róla illedelmesen megköszöni, kicsippent egyet, közömbösséget mímelve beleharap, és újra kibámul az ablakon valahogy úgy, mintha ott se lenne. Nem lekenyerezhető. Apró csokoládédarabkák potyognak sötéten a skótkockás szoknyára. Balkezének hüvelyk és mutatóujjával megtörli szája szélét, öléből összesöpri a morzsákat és tenyeréből óvatosan az ablak melletti hamutartóba borítja.

Egy távolabb ülő, úgy a negyvenes éveinek elején járó hölgy irigy pillantásokkal figyeli, majd egyébként is rövid szoknyájából kivillanó combjaiból igyekszik még többet megmutatni, miközben mozdulataival mély dekoltázsából kibuggyanni készülő nőiességére próbálja ráirányítani a férfitársaság figyelmét.

Aranyhajú ekkorra, mintha csak kifogyott volna a szóból, némán figyeli a többieket, unottan babrál, tekerget egy cérnaszálat, ami szoknyájának felfeslett korcából kandikál ki, közben pedig láthatóan próbálja rejtve tartani a gondolatait, már ha vannak még neki.

Talán csak a szerelvény órák óta tartó folyamatos imbolygása, a kerekek monoton kattogása lehetett az oka, hogy erőt vett rajta a kimerültség. Már unta a beszélgetést, nem érdekelte senki és semmi. Ott kinn, az ablakon túl ütemesen zötykölődött a táj.

Felállt, eligazította magán cipőcskéjére lecsúszott fehér térdharisnyáját, majd a poggyásztartó alatti fogasról lecsüngő kis hátizsákjából kivette a babáját, magához szorította, nagyanyja ölébe gömbölyödött, és azzal egy időre elhalt a kupéban a zsongás, és megszűnt számára a világ.

 

Október végén

Már sárgán néma a kert,
ernyedten lóg rajta a nyár,
mint szélfútta bokrokon
a megtépázott pókfonál.

A vadrózsák tüskés ágain
megkésett jel, apró üzenet,
vöröslő bogyók izzanak,
lobbantanak parányi tüzeket.

Elpihen a hegy, a kert,
ásóra sem támaszkodik a kéz,
és a teremtés örök csendjében
a szél csak unottan fütyörész.

(Tahi, 2012)

Két sorban

A világ pulzusán tartom az ujjam.
Az övé lüktet, az enyém elhalóban.

Cím nélkül

Félhold és kereszt
Üldözöttek mindenütt
Félholt emberek

Impromtu

Bolond szívemben
kollégiumi folyosók
nyári csendje lakik.
Már nem hiányzik a
zsivaj, a lárma, s bár
még vagyok önnön
testembe zárva, várva
egy jelre, egy hívásra
a nagy utazás előtt.

Fölöttem reggelente
még meghasad a kék,
tűnt nyarak emléke villan,
hol lányokat érlelt nővé
szememben az éj.

Aztán egy reggel majd
köszvényes kézzel
kezdem el keresni
kapaszkodóit a múltnak,
az ifjúság elherdált
hímporát, és emlékezetemben
a hajdanvolt asszonyok
arcáról elsimul a ránc.

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

Hozzászólások