1970. április 16-a kétszeresen szomorú napja lett akkori irodalmi életünknek. Egyszerre jött Vietnamból a költő Váci Mihály és itthonról a író, Veres Péter halálának híre. Sose felejtem el, hogy a régi magyar irodalmi szemináriumunk vezetője aznap ezzel kezdte foglalkozásunkat: „A magyar irodalom egyszerre veszítette el Gorkiját és Majakovszkiját.” Ha megállapítása mára korrigálásra, szemléletmódosításra szorul is, abban a fájdalmas veszteségben – akkor – mégis egyet kellett, hogy értsünk …

veres peter iro

Most már csak a 73 évesen elhunyt Veres Péterről szólva: el kell mondanunk, hogy szegényparaszti sorból származott, autodidakta módon képezte magát. Bekapcsolódott a földmunkás mozgalomba. Baloldaliságáért a két világháború közt gyakran meghurcolták. A debreceni költő, Gulyás Pál nemcsak barátságába fogadta, de meg is verselte: „Veres Péter betoppant, / csizmája nagyot koppant, / … / Messziről jött, délelőtt, / hozta a friss levegőt, / hozta kintről a fagyot, / hozta a csendőrszagot. // … / .”

Veres a háború után is politizált: a Nemzeti Parasztpárt elnöke, majd honvédelmi miniszter is (szintén csizmában!). Haláláig országgyűlési képviselő volt.

De hogyan lett író, a költőt idézve: hogyan „toppant be” az irodalomba? Ezt ő maga írta meg halála előtt két évvel. Igaz, a negyedik elemiben még költő szeretett volna lenni. De adjuk át néki a szót:

„… Nos, ha valaki kulcsot keres ahhoz, hogy milyen író és milyen ember vagyok, azt a kulcsot tulajdonképpen itt találja meg: nyolcadmagammal éltem és 21 filléres pályamunkás órabérből és tizenegyed részért való aratásból. Ez determinálta a gondolkozásomat, a gondolkozásom meg meghatározta az íróságomat. Mit éreztem fontosnak, hogyan tudtam azt elmondani? Tulajdonképpen az egész íróságom innen indul, de ez egyúttal kötött végig, az egész életen keresztül, amit később úgy fogalmaztam meg a „Balog család történeté”-ben, hogy … megdögölni lehet, de rongy emberré válni nem lehet. És igazában ez tett érdeklődővé a világ dolgai iránt is. …”

Nem feladatunk sorra venni Veres Péter olykor egymással is vitában állható prózai munkáit: regényeit, elbeszéléseit, önéletrajzi írásait. Az említett „világ dolgai”-t valóban és elsődlegesen ezekből tudnánk meggyőzően kinyerni. A „világ dolgai” kiszélesedett fogalomkörébe azonban joggal beletartozhat a nyelv, annak ügye is. És e témában ugyancsak akadt Veres Péternek magvas, sarkos mondandója, álláspontja, sőt afféle krédója. Ilyen megnyilatkozásaiból válogattunk.

Parasztok a színházban” című cikkében többek közt megállapítja:

„… Külön öröm, hogy íme legnagyobb írói ennek a népnek, nemcsak Csokonai és Petőfi, de még Madách is azonosulni tudtak a lelkével és tudnak nemcsak a nyelvén beszélni, de az észjárása vonalán alkotni is. Ma még nagyobb írónak tartom Madáchot, mint amíg csak az intellektuális Tragédiát ismertem. …”

veres peter

Mit ér az ember, ha magyar” címszó alatt hosszasan értekezik nyelvünkről. Egy-két érdekes gondolatot innét is citálnunk érdemes:

„… Minden írónak örök gondja … a nyelv. Mi magunk is érezzük, hogy hiába szeretnénk tökéletes magyarsággal, a népdalok, a közmondások és népmesék nyelvén írni, nem tudunk, mert írás közben a kifejezés sajátos hevében az idegen kultúrák gondolkozási formájának hatása alatt vagyunk, és nem a magyar tudatunk, hanem az idegen fogalmakkal dolgozó külföldi kultúra uralkodik rajtunk.

…Teljesen meg kell ismerned a népünk mai nyelvét és gondolkozását. A sok százéves népdalok és mondások még ma is frissebben hangzanak, mint a néhány évtizedes prózai írások, mint a múlt (azaz XIX.) századbeli regények és vezércikkek. Felső kultúrrétegünk nyelve megromlott, de a parasztoké nem. Legfeljebb a szókincse és fogalomköre bővült, de a szelleme, velős mondásai, képei, szemléletes beszédmódja változatlan. …

… Nyelvünk … nem szolganyelv. Sajátos közvetlenség és egyenesség van benne, azért válik aztán a parasztnyelv idétlen dadogássá. …

… Vagy gondolj az „ön” szó használatára. Hogy mennyire nem illik a magyar nyelvbe, arra bizonyíték, hogy dzsentri osztályunk nem használja egymás közt, sőt egyenesen sértésnek számít az önözés. … A tréfa teteje az, hogy az „ön” szó a magyar nyelvben „önmagunk”-at jelenti szó szerinti értelmében s mégis harmadik személyre kell alkalmazni. Hát ez nem megy s a mi népünk nem is egykönnyen veszi be. Aki beveszi, az meg nevetségessé válik vele.”

És nyilatkozott Veres Péter a népnyelv – tájnyelv dolgában is:

„… Én magam nem vagyok híve a tájnyelven való írásnak, legfeljebb csak a jellemzés határig tartom szükségesnek. … Aki – író – csak nyelvi hangzatokkal, tájnyelvi érdekességekkel akar jellemezni, az nem jó helyen kezdi. … A világon minden dialektikusan fejlődik, még a tájnyelv is. A tájnyelvi kifejezések, a csak önmagukért leírt tájnyelvi érdekességek … éppúgy elavulnak, mint az újságírók publicisztikai fordulatai. … Mert nemcsak a szavak és a hangok furcsaságával és érdekességével lehet az alakokat jellemezni, hanem az ember sorsának, gondolkozásának és ebből eredő észjárásának a hiteles ábrázolásával is. A tájnyelv ehhez csak mértékkel alkalmazható színező eszköz. …”

Szóljunk végezetül arról is, hogy Veres Péter – gyermekkori tervéhez hűen – egy kissé mégis fölvállalta a költő szerepét. Ilyen hangot üt meg „Napszámos-énekek” című sorozata, amelynek igazi gyöngyszeme az „Én nem mehetek el innen”. Szép, szívből jövő hitvallás a haza, a hazaszeretet éltető megléte mellett. Megemlékezésünk kissé módosított címével is épp erre utaltunk. Jöjjenek a kezdő és a záró sorai Veres Péter krédójának:

„Én nem mehetek el innen sehova-sehova,

millió sárbaragadt paraszt a szomszédom,
ezeknek a sorsa az enyém, s az is marad örökre.
… … …
ide kell hoznunk a nagyvilágot,
ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes.”

Veres Péter maga is ezért fáradozott. És ezért méltó az emlékezésünkre.

 

Holczer József

Kapcsolódó cikkünk:

Szerb Antal – „Tudós az írók között, és író a tudósok között”

 

Hozzászólások