„Hivatalos” elnevezése inkább színmű, hiszen nem vígjáték, de valójában nem is tragédia. Egy sokat látott, és a világból kiábrándult ember lemondása arról, hogy maga irányítsa a sorsát? Bölcs belenyugvás a megváltoztathatatlanba? Vagy egyszerűen egy tartalmas élet lezárása, elfogadva, hogy nem tehet többet?

A testvére által száműzött és egy elhagyatott szigeten letelepedett milánói herceg, a tudós Prospero 12 év után érzi elérkezettnek az időt, hogy leszámoljon ellenségeivel. Lányával, a társaság nélkül felnőtt Mirandával csak ekkor osztja meg származásának titkát. Titkos tudományával már uralma alá hajtotta a sziget szellemeit és legyőzte a gonosz boszorkányt, akinek torz, ösztönlényként élő fiát, Calibánt tanítani, nemesíteni próbálta, nem sok sikerrel.

Vihart idéz elő, melyben a sziget közelében hajózó testvére és annak cinkostársa, a nápolyi király kíséretével együtt hajótörést szenved, ám sértetlenül partot érnek. Ariel, a fürge szellem segít Prosperónak a szálak bonyolításában: a nápolyi királyfira és apjára is külön próbatétel vár.

                                                        

A humort Ariel alakjával képviselteti a rendező. Nem lehet igazán nevetni a részeges Stephano és Trinculo kettősén, akik Caliban tudatlanságát kihasználva istenként tiszteltetik magukat. Kicsinyes megismétlése ez a motívum a „nagyok” cselszövéseinek: amíg királyok és hercegek között véresen komolyan alakulnak a hatalmi harcok, addig a szolgák az elégedetlen Caliban tanácsára a zsarnok varázsló elpusztítására törnek, tudós könyveit akarják elégetni, hogy lefegyverezzék. A három férfi a tudatlan barbárság képviselője, aki az alkoholból erőt merítve mindent meg szeretne semmisíteni, amit nem ért.

                                                        

A szerelmespár egymásra találásának motívuma a darabban sem különösen egyénített, az előadásban pedig a hitelességgel is probléma volt, hiszen Ferdinánd, a király fia zselézett hajával, szépfiús ingével és vastag nyakláncával egyáltalán nem a vonzó hercegről alkotott elképzeléseinket testesítette meg.

Érdekes és találó megoldás volt ellenben a rendező részéről, hogy Prosperót, mint a színpadon látható cselekmény íróját, megteremtőjét ábrázolta.
Az egyik szervező elv éppen ezért az egyes mozzanatok, szavak, mondatok többszöri elhangzása. Prospero mintegy előremondja, a szereplők pedig csak szolgaian megismétlik a szöveget. Az egyes jelenetek lényeges mondatai így kiemelten szerepelnek, ami talán a megértést is segíti.
A legtöbbször elhangzó mondat a darab csúcsaként és mondanivalójaként is értelmezhető: „Bár szörnyű bűneik húsomba vágnak, elmém jobbik fele szembeszegül dühömmel, szebb dolog a megbocsátás, mint a bosszú”.

                                                       

A lelke mélyén azonban nem tud igazán megbocsátani, ezért nem is lehet felszabadító vége a darabnak.
A varázsló eltöri pálcáját – írja Szerb Antal esszéjében. A szellemeknek és a természetnek parancsoló, az emberek sorsát saját akarata szerint irányítani képes Prospero lemond hatalmáról. A történet klasszikus elemei szerint happy end a vége: a jók megkapják jutalmukat, a rosszak méltó leckében részesülnek.  

Ennek a sémának mondanak azonban ellent a kezdő és a záró szín számomra elidegenítő effektusai. Prospero rongyos ruhás hajléktalanként vánszorog be a színpadra, és a végén is így hagyjuk ott. A zene pedig, amely a varázslat és a szellemek jelenlétét tükrözi a szigeten, harmonikusból egyre erősebbé és disszonánsabbá válik.

                                                       

A Shakespeare-mű többféle értelmezést tesz lehetővé: meg lehetne közelíteni a meseszerűség oldaláról, lehetne a megbocsátás és kiengesztelődés darabja, de megvan benne a drámaiság is. Ez az előadás egy saját verziót mutat be, mely az értelmezés szempontjából mindenképpen kérdéseket vet fel.

A fotók forrása: www.kecskemetikatona.hu (Walter Péter)

Weninger Nóra

2013. április 4.

Hozzászólások