Különösen érdekesnek tartom azokat a filmeket, ahol betekinthetünk a filmgyártás kulisszatitkaiba, és hasonlóan izgalmas az is, hogy milyen lépcsőfokok vezetnek el egy könyv megfilmesítéséhez. A legtöbb esetben az írók a bevételből való részesedés miatt minden bizonnyal kapva kapnak az alkalmon, mi történik azonban, ha kínos tárgyalások sorozata után sem sikerül meggyőzni a vonakodó szerzőt? A Banks úr megmentésében annak a szellemi párharcnak lehetünk tanúi, melyet P. L. Travers és Walt Disney vívott a Mary Poppins megfilmesítésének jogaiért.

Tény, hogy Disney két évtizeden át küzdött, hogy megszerezze a jogokat. A filmben a karrierje csúcsán álló rajzfilmes lányainak tett ígéretével indokolja a megfilmesítés érdekében végbevitt újabb és újabb erőfeszítéseit. Ez a motiváció kevéssé hihető, mindenesetre tényleg mindent megtesz, hogy figyelmességével elbűvölje és jobb belátásra bírja a cseppet sem alkalmazkodó, már-már mogorva írónőt.

A film ennek a hosszan elhúzódó, feszültségekkel, meg nem értéssel átitatott kapcsolatnak a történetét meséli el. Ez azonban csak a felszín, hiszen Pamela Travers-t nem csupán írói büszkesége vagy az általa teremtett figurákhoz való görcsös ragaszkodása vezérli. A cselekmény előrehaladtával lassan bontakozik ki az írónő személyiségének rajza, sérüléseivel, életének feldolgozatlan tragédiáival.
A múlt képei számos alkalommal feltűnnek a vásznon, a kis Pamela (eredetileg Helen) gyermekkori élményei legalább annyira hangsúlyosak, mint a Hollywoodban tett látogatás apró részletei.

Múlt és jelen egymásba játszanak, tárgyak és színek különös jelentőséget kapnak. Látszólag érthetetlen reakciók és cselekvések csak később nyernek számunkra értelmet, amikor kibomlik a múlt szövedéke, és az apró mozaikokból összeáll a kép: egy ember személyiségének rajza. A történet mégis több, mint egy emberi lélek mélyebb rétegeinek ábrázolása, hiszen eltéphetetlenül összekapcsolódik a születő film megalkotásának folyamatával. Pamela Travers viselkedése sokáig nemhogy elősegíti, inkább erősen hátráltatja a haladást. Bizalmatlan, kimért és barátságtalan. Minden apróságba beleköt, kritizál, megvétózza a szereplőket, a jelmezekről és a helyszínről készített rajzokat, még abba sem hajlandó beleegyezni, hogy a filmbeli gyerekek édesapjának, Banks úrnak szakálla legyen. Az animációs részleteket egyenesen megtiltja, ezek szerepeltetése egy ponton szakításhoz vezet közte és a filmstúdió között.

Fokozatosan válik nyilvánvalóvá, hogy az írónő saját lelki gyötrelmeiről, álomvilágban élő, a gondok elől az alkoholizmusba menekülő édesapjához fűződő édesbús emlékeiről van ténylegesen szó: önmagával, a mélyen eltemetett, mégis folytonosan kísértő képekkel kell megküzdenie. Egy férfi, aki példakép és elutasítandó minta is egyben, egy anya, aki nem tudta kezelni a nehézségeket, egy gyermekkor, ami részben a mesék és vágyak, részben a nyugtalanság légkörében telt. Emberek, tárgyak, motívumok, amelyek regényében, a Mary Poppinsban köszönnek vissza, melyeket megpróbált kiírni magából, ténylegesen azonban csak a film előkészületei során nézett velük szembe. A film vége azt sugallja, hogy nemcsak szembenézett velük, hanem le is győzte őket, és hogy nemcsak Banks úrnak és az ellentmondásos apának, hanem saját magának is megbocsátott.

Angol és amerikai mentalitás, visszafogottság, alig megmagyarázható merevség és értetlenkedő lazaság ellentétét képviseli Travers és Disney. Emma Thompson a tőle megszokott biztonsággal és jellemábrázoló erővel személyesíti meg az álomgyár kulisszái között helyét nem találó írónőt, Walt Disney elegánsan megfontolt, határozott, mégis könnyed alakját pedig Tom Hanks formálja meg – szintén hitelesen.

A történet valóságtartalma állítólag több helyen megkérdőjelezhető, az 1961-es forgatás, Pamela Travers és Walt Disney „küzdelme” a filmben kibővült néhány hatásosnak szánt epizóddal. A hollywoodi filmek felépítését ismerve ez igaz lehet, a Banks úr megmentése azonban a Mary Poppins történet megszületésének és megfilmesítésének egy eddig széles körben ismeretlen aspektusát mutatja be, ezért mindenképpen ajánlom azoknak, akik a könyv és az írónő kedvelői.

Weninger Nóra

2014. március 20.

Hozzászólások